Bíró Béla: Aggodalmas digitalizáció

A közgazdászok és társadalomkutatók körében közismert, hogy a gazdasági-társadalmi folyamatokat ciklikus ingadozások jellemzik. Ez a tény a gazdaság és a társadalom önvezérlő mechanizmusaiból fakad. A folyamatokat az önvezérlő rendszerekben (mi, emberi lények is azok vagyunk) ellentétes folyamatok tartják egyensúlyban. A jelenség legegyszerűbben a közönséges piac folyamataival személtethető, ahol az árak megugrását vagy összeomlását a kereslet és kínálat dinamikája szabályozza. Ha túl nagy a kereslet, az árak megugranak, ha túl nagy a kínálat, megbicsaklanak. Végső esetben úgynevezett túltermelési válságok jönnek létre. Az árak azonban spontán módon ösztönzik vagy visszafogják a termelést. Így a rövid távú ingadozások dacára hosszabb távon egyensúly alakul ki, az áringadozás minimális, a gazdaság zavartalanul működik.

Ez az egyszerű képlet azonban a valóságban csak elvi jelentőségű. Az önszervező folyamatokat (melyek elvben zavartalan, azaz egészséges) gazdasági-társadalmi életet alapozhatnak meg, számos külső tényező zavarhatja meg. A mezőgazdaságban mindenekelőtt az időjárás, az új növényfajták kikísérletezése, a növényvédelem, gépesítés stb. Az ipari konjunktúrák – amint azt a zsidó származású szovjet közgazdász, Nikolaj Kondratyev Hosszú távú ciklusok a gazdaságban című nagy hatású könyvéből tudjuk – rendszerint a nagy horderejű műszaki-tudományos felfedezésekhez kötődnek. Kondratyev az 1700-as évek végétől az 1900-as évek elejéig három, átlagosan 40 éves ciklust (úgynevezett hosszúhullámot állapított meg). Az első a gőzgép felfedezésével indult és általános elterjedésével zárult le. A növekedés elérte határait. A második ciklust a vasút felfedezése indítja el, de ennek teljesítménypotenciálja is kimerül. Mind kevesebb vasútra van már szükség. A harmadik ciklus az elektromosság felfedezésével függ össze, mely szintén forradalmasítja a gazdaságot és a társadalmat. De a relatív telítettség ebben az esetben sem maradhat el. A kereslet csökken, az árak esnek. A konjunktúra idején felhalmozott hatalmas pénzösszegekkel nincs mit kezdeni. A pénz is áru, ha túl sok van belőle, elértéktelenedik.

Kondratyev művét a 2000-es évek elején Erik Händeler A jövő története című munkájában viszi tovább. Ő még két ciklust illeszt az előbbiekhez, az olaj és az autógyártás korát, mely az 1900-as évek elején veszi kezdetét és a század 70-es éveiig tart. Ezt követi az informatika és a lézer felfedezésének kora, mely 2008 táján cseng le. Erre az utolsó válságévre még mindannyian jól emlékszünk.

A Kondratyev által jósolt átlagosan 40 éves ciklusidőtartamok az utóbbi két esetben is stimmelnek.

A kérdés persze az, hogy mikor jön a következő?

A központi német TV-adó, a ZDF Maybritt Illner által vezetett talkshowjában egy közismert német közgazdász, Mark Friedrich és a Német Gazdaságkutató Intézet vezérigazgatója, Marcel Fratscher épp ennek a kérdésnek próbáltak utána járni. A műsor nagyobbik részét Friedrich – vita tárgyát képező – elméletének ismertetése töltötte ki. Friedrich ugyanis nemrégen könyvet jelentetett meg Der grösste Crash aller Zeiten (azaz Minden idők legnagyobb összeomlása) címen.

Tézismondatai röviden a következők. 2023-ig, amint az könyve címe is jelzi, be kell következnie minden idők legnagyobb gazdasági összeomlásának. A döntő tényező az Európai Központi Bank. „Még soha nem fordult elő – állította Friedrich – hogy egy válságot bankópréssel sikerült volna megoldani. Az a tény, hogy a bank a kamatokat évek ót nulla szinten, sőt mínuszban tartja, puszta átmenet egy még lazább pénzpolitikához. A negatív kamat korántsem a vég. A jegybank rövidesen részvényeket is vásárol és helikopterpénzt fog osztogatni az állampolgároknak, mindenkinek 5-10 000 eurót. A cél: a felhasználók ezzel a pénzzel a gazdaságot és az inflációt fellendítik. Ezekről a pénzekről az elmúlt hetekben heves viták folytak. A gondot azonban az okozza, hogy a közvéleménykutatások tanúsága szerint a pénzt az állampolgárok főként takarékosságra fordítanák. Ezzel azonban a látványosnak szánt sakkhúzás puszta önbecsapássá válna. Ehelyett sokkal értelmesebb dolog lenne célirányosan támogatni a valóban életképes vállalatokat, ahogyan a pénzügyi válságot követően a csődprémiumok esetében történt.

A másik probléma Friedrich szerint az, hogy elkerülhetetlenül zombi-cégek jönnek létre, melyek pénzügyi nehézségeik ellenére továbbra is a piacon maradnának. Nem kellene csődöt jelenteniük, mert újra és újra anélkül juthatnának tőkéhez, hogy növekvő kamatokkal kellene megbirkózniuk.

A kérdésre, hogy a Super-Crashnak miért éppen 2023-ban kell bekövetkeznie, Friedrich árnyaltabban válaszolt. Az esemény bekövetkezhet korábban vagy később, de feltehetően nem túlságosan később. Vannak árulkodó jelek. Európa déli államait a következő években százmilliárdos államkötvényekkel kell refinanszírozni. Kérdés azonban, ki fogja ezeket a kötvényeket felvásárolni. Az Európai Nemzeti Bank kivételével, természetesen.

Mindemelett a nagy bankok és biztosítótársaságok a null-kamat politika miatt továbbra is komoly bajban lesznek. A Német Kereskedelmi Bankot és a Deutsche Bankot várhatóan államosítani kell. Az államnak kell garanciákat vállalnia, hogy továbbra is versenyképesek maradhassanak.

A Gazdaságkutató Intézet elnöke szerint Friedrich érveinek nincs „tudományos alapja”. Ennek ellenére neki is el kellett ismernie, hogy ha szükség lesz rá, a bankokat meg kell erősíteni. Ma mindenesetre még nem. A déli államok vonatkozásában is úgy vélte, hogy azok helyzete javul. Hogy milyen mértékben, arról nem beszélt.

De – bár Fratscher úgy vélte, Friedrich csak rémképeket vizionál – abban ő is egyetértett, hogy a gazdasági válság bekövetkezik. A pénzpiaci konjunktúra és visszaesés a gazdaság természetes jelenségei. És ha mégis elkövetkezik, azt senki nem mondhatja meg, hogy mikor, és hogy mi lesz majd a közvetlen kiváltó ok.

A vitától függetlenül a gazdasági szakértők többsége vallja, hogy a krízis annál pusztítóbb lesz, minél tovább tart a konjunktúra, és a jegybankok a következő összeomlást olcsó pénzekkel (magyarán a pénznyomdák működtetésével) minél tovább kitolják.

Ezeknek a bizonyosságoknak a fényében nehéz eldönteni, hogy az a tény, miszerint a német vezető tőzsdeindex az elmúlt 15 esztendőben még nem veszített értékéből, pozitív vagy negatív előjelként értékelhető-e?

Ámbár lehetséges, hogy a digitalizáció lesz az, ami a legújabb Kondratyev-hullám konjunktúráját beindítja.

De még mindig marad a kérdés, mi lesz addig? A nagy összeomlások ugyanis mindig közvetlenül a nagy fellendülések előtt szoktak bekövetkezni.

Úgy tűnik, most kellene igazán észnél lennünk. Ha lehet…

Kimaradt?