Bogdán Tibor: Mit is akar a szerző?

Romániában már most aggódnak a trianoni békeszerződés 100. évfordulója alkalmából sorra kerül(het)ő magyarországi akciók miatt.

Az „aggódok” egyike a nemzetközi kapcsolatok román elemzője, Răzvan Munteanu, akinek számos címe, tisztsége közül helyszűke miatt most csak néhányat említünk: ő a Global News Intelligence vezérigazgatója, a Chamber of Excellence in International Affairs think-tank elnöke, a Közép-Európai Politikai és Gazdasági Intézet kutatója, az Adevarul című bukaresti lap külpolitikai elemzője, a romániai Politikai és Közigazgatási Tanulmányok Országos Iskolájának doktorandusa, aki egyebek között mesterfokú diplomát szerzett az Országos Hírszerzési Akadémián, a Bukaresti Egyetem szociológiai karán, továbbá ő a Románia nemzetbiztonsága a globalizáció korában című kötet szerzője is…

A sokoldalú szerző legújabb írásában most éppen a Magyar Tudományos Akadémia 2009-ben indult Lendület programja, pontosabban az Ablonczy Balázs történész által vezetett Trianon 100 projektje miatt nyugtalankodik – igaz, kissé későn.

A projekt ugyanis 2016-ban indult, azzal a céllal, hogy a trianoni békeszerződés centenáriumának közeledtével, forráskiadással és új, kevésbé kutatott szempontok alapján 2021-ig 8–10 könyvvel, valamint tanulmányok, konferenciák, workshopok sorával bővítsék a Trianon-diskurzust.

Egyszóval nincs itt szó határmódosításról, a csoport mindössze a Trianonhoz vezető hosszú folyamatot, a súlyos következményeket, az elkövetett hibákat kívánja elemezni.

Munteanu szerint azonban magyar külpolitikai provokációról van szó, amelyet nem néznek jó szemmel a Magyarországgal szomszédos államok. Igaz, konkrétan egyetlen országot sem nevez meg – talán azért, mert ezek az országok nem tiltakoztak a projekt ellen. A szerző viszont tudni véli, hogy az említett (pontosabban: nem említett) országok „heves érzésekkel” szemlélik Orbán Viktor szándékát, hogy iliberális látásmódjának szorgalmazása népszerűsítése mellett egyre közelebb kerüljön Oroszországhoz, mivel Moszkva a szeparatista rendszereket támogatja.

Szerzőnk szerint a magyar politikai elitnek sikerült a magyarság kollektív emlékezetben a legnagyobb traumák egyikeként feltüntetnie a trianoni békeszerződést.

Lehet, hogy Munteanu nem tudja, de a magyar politikai elitnek ilyen tekintetben könnyű dolga volt. A magyarok „maguktól is” hatalmas traumaként élték meg Trianont.

A szerző szerint Orbán Viktor Trianon felemlegetését választótábora megőrzésére, politikai hegemóniájának biztosítására használja ki. Munteanu ezek szerint azt sem tudja, hogy Orbán Viktor számára mindehhez elegendőek lennének a „migráncsok” meg a „sorosozás” is.

Răzvan Munteanu meggyőződése, hogy ily módon a magyar társadalom egy része óhatatlanul nacionalista lett, már csak azért is, mert Trianon kapcsán a médiában számos téveszme jelent meg. Például az, hogy a szerződés tartalmazza a kitételt, miszerint száz évvel aláírását követően a dokumentum érvényét veszíti. A szerző nyomban tisztázza, hogy Magyarország csak 1947-ben ratifikálta a szerződést. Ki tudja, miért volt fontos számára ez a pontosítás, hiszen ezzel a mondatával 27 évvel meghosszabbította az optimisták reményeit. Márpedig szerzőnknek sajnos, igaza van: a szerződés 100 éves elavulása valóban, csak szép mese.

Munteanu szerint Magyarország szomszédainak mindenekelőtt Ukrajnára kellene figyelniük, hiszen a magyar kormány akciómódja és regionális érdekei Ukrajna kapcsán nyilvánulnak meg leginkább. Aztán kiderül, hogy Magyarország és Ukrajna viszonya nem a magyarországi trianoni rendezvények miatt romlott meg, hiszen a továbbiakban azt fejtegeti, hogy a két ország viszonya 2017-ben vált feszültebbé – azaz akkor, amikor elfogadták az új ukrán oktatási törvényt. Azt ugyan elismeri, hogy a jogszabály ellen Románia, Bulgária, Lengyelország és Görögország is tiltakozott, de megróvóan hozzáteszi: a legradikálisabb álláspontra Budapest helyezkedett, amely bejelentette, vétójogával élve, megakadályozza Ukrajna mindenféle közeledését az EU-hoz és a NATO-hoz.

Szerzőnk arról viszont elegánsan megfeledkezik, hogy több román politikus is úgy vélte, Romániának ugyanígy kellene eljárnia, hiszen az ukrajnai oktatási törvény a román kisebbséget is érinti, ráadásul a 150 ezeres magyar közösség helyett Ukrajnában 700 ezerre becsült román kisebbség él. És az, hogy Románia részéről hivatalosan erre mégsem került sor, csakis az országban uralkodó belpolitikai fejetlenséggel, a Dăncilă-kormány tehetetlenségével, a lemondásra kényszerített kormányfő „külpolitikai tájékozottságával” magyarázható, továbbá azzal, hogy az államfői választási kampány alkalmával az egymásra mutogatáson túl a jelöltek semmit sem tettek senkiért, még a betartatlan ígéretek is hiányoztak.

Trianonról most már egészen megfeledkezve, Munteanu hosszasan részletezi, hogy Kijev tiltakozik az Egán Ede gazdaságfejlesztési program ellen, amellyel Budapest a kárpátaljai kisvállalkozókat támogatja majd az ukránok szájába adja saját véleményét, miszerint ez a program csak elmélyíti az ukrajnai régiók közötti társadalmi egyenlőtlenséget, fokozza a társadalmi feszültséget és kormányellenes hangulatot kelt.

Ezt aztán maga is észreveszi, mert a továbbiakban már arról ír, hogy „hivatalos nyilatkozatai ellenére” Ukrajna Magyarországot tulajdonképpen nemzetbiztosági veszélynek tekinti és lehetségesnek tartja azt a forgatókönyvet is, miszerint az ukrajnai magyar kisebbség védelméért Budapest a katonai közbelépést sem tartja kizártnak.

Vagyis arról ír, hogy csak azt hiszi, hogy Kijev ezt hiszi…

Ezután közeledik az érdemi rész is. „Bevezetőként” arról ír, hogy Budapest, az ukrajnai gazdaságfejlesztési programhoz hasonlóan Erdélyben is támogatja a kisvállalkozókat, ami ellen a román külügyminiszter tiltakozott is. 

És elérkezik a hosszas eszmefuttatás lényegéhez. Szerzőnk szerint hasonlóképpen kellene tiltakoznia Ukrajnának, Szlovákiának és Horvátországnak is. A bukaresti diplomáciának pedig meg kellene találnia a legjobb utat ahhoz, hogy Románia közös álláspontot alakítson ki ezekkel az országokkal.

Nyilván, Magyarország ellen.

És íme, szerzőnk tolla nyomán máris körvonalazódik az újabb „kis-Antant”…

Kimaradt?