Rostás-Péter István: Brutus in fabula

Válságkezelési kézikönyvekben biztosan van egy rakás ötlet, javaslat és aranyszabály, de most az egykori kormánypárt éjfélbe nyúló vezetőségi gyűlésének visszhangjaira (és néhány „pikáns” kiszivárgott részletére) gondolva, csak egyre tudok koncentrálni: a halogatott végjáték többet árt, mint egy jó ütemben levezényelt temetés. A PSD kitartó lejtmenetének történetében a keddi fórum nagy kövér betűkkel vonult volna be, ha az érintettek – a felmérések egybehangzó jóslata tükrében – már a két turnus között megbeszélik a forgatókönyvet. Elkerülhető lett volna az exit-poll utáni esetlen és csikorgó Dăncilă-nyilatkozat. Ehelyett szcenáriók csatáztak harsányan azon, hogy a buktát most éppen kinek a zsebébe kell gyömöszölni.

Kétségtelen, hogy az időfaktor lényeges a vereség megemésztéséhez: az okok feltárásához és az új recept kiérleléséhez. A túlfűtött kommentek között például olyasmi is elhangzott, hogy újra elő kéne venni a szocdem doktrinát, korszerű fazont kölcsönözve neki, és erre a Vasile Dâncu kaliberű szereplőknek kelene ismét kártyát osztani. Időre van szükség a sorok rendezésére és arra, hogy az ilyenkor rendszerint szárba szökkenő dezertőrök távozhassanak. Mindezek dacára indokolatlan a tisztújító – és tisztázó jellegű, ha nem éppen katarktikus  – kongresszus kitolása farsang utánra. Onnan számolva már alig három hónapnyira integet az újabb kampány, a helyhatósági korteskedés.

Igaz ugyan, hogy Marcel Ciolacu a maga darabosságával közölte: vége a tatuska által irányított pártnak, de a Dragnea-korszak utórezgései továbbra is élénkek megannyi leharcolt, hiteltelenedett PSD-korifeus reflexeiben, gesztusaiban. Egyesek a szolidaritásra hivatkoznak, mint szocdem brandre, mások meg politikai juntát emlegetnek, amely elrekvirálta a pártot, vagy lekoptatott paneleket mormolnak: „a kollégák úgy vélték, hogy eldöntődött/ a helyzet megkívánja” stb.

Dăncilă táboron belüli megítélése szimptomatikus; bátor és bölcs amazon, főhibás, másodrangú epigon, a párt megmentője, politikai selejt – mindenki kedvére válogathat a Kiseleff úti székház csarnokában felállított svédasztalról. Az exkormányfő és pártfő esete jól jellemzi azt a több éves állapotot, amely az elmeszesedett szervezeti kultúra eredménye: a rekrutáció és a káderpolitika meghaladott, kontraproduktív jellegét. A képzelt fórumon ezért egy pszeudócézárt minitreboniusok és longinusok, meg apró léptékű brutusok gyötörték órákon át, s minthogy a klasszikus történetben is megoszlanak a feljegyzések a megejtett tőrdöfések számáról, itt sem tudjuk, valójában hányszor csattant VVD kontyán a vád és szemrehányás, a kritikába hajló „építő jellegű hozzászólás”: a kudarccal való szembesülés képtelenségének megannyi jele.

Paradox módon a PSD most juthatna – végre –  a hullámvölgy aljára, ahonnan már csak egy esélye van: kikecmeregni (vagy, adjunk még egy sanszt: eltűnni ebben a formában). Ebben az akrobatikus műveletben segítségére jöhet ugyan egy bénázó-kapkodó liberális kormányzás, de a vérbeli ellenzékiekre váró munkát nem spórolhatja meg.  És azt a felelősséget sem, hogy rajta áll: lesz-e középtávon megreformált baloldali politikai tényező az országban, amely egyben az egyensúly meghatározó elemeként tematizálni tud, hatékonyan obstruálni, és miért ne, alternatívát kínálva pályázik immár a szabad prédává nemesedő kisebbik rossz címére.

Kimaradt?