Bíró Béla: A polarizáció pestise

Nyugat-Európában ma már közhelynek számít, hogy a demokráciát a politikai polarizáció teszi gyakorlatilag működésképtelenné. A demokratikus társadalmak ugyanis mind nyilvánvalóbban a megosztottság, s az ebből következő párbeszédképtelenség irányában „fejlődnek”. Ez a folyamat pedig végső konzekvenciáiban a demokrácia, mint a társadalmi egyensúlyt, jobb esetben harmóniát megalapozó politikai intézményrendszer felszámolódásával egyenértékű.

A demokrácia fő funkciója – voltaképpen létének értelme – a különböző társadalmi csoportok közti érdekellentétek párbeszéd, s ebből következően kompromisszumok révén való rendezése. A demokrácia a korábbi uralmi formákkal ellentétben, melyek a társadalmi térben, annak hierarchikus, azaz alá- és fölérendeltségek hagyomány által szentesített rendszere révén alapozta meg a társadalmi stabilitást, az időben szerveződik. A demokratikus rend nem eleve adott, újra és újra meg kell teremteni. Még pontosabban: karban kell tartani. A rendet folytonosan hozzá kell igazítani a változó társadalmi erőviszonyokhoz. A szemben álló érdekcsoportoknak érdekeiket a választói döntéseknek megfelelően kell összehangolniuk. A demokráciában ugyanis, bár pártok állnak szemben egymással, a lakosság döntő része egyik pártnak sem tagja. Tehát nem rendíthetetlenül elkötelezett. Meggyőzhető. A politikai küzdelmek voltaképpen erről szólnak. Vagyis hogy az adott pillanatban ki lehet az, aki a kampányban a választókat képes lesz  (mindig csak átmenetileg) a maga oldalára álltani.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a választók túlnyomó többsége nem ideológiai megfontolások alapján, hanem az éppen adott politikai helyzet függvényében dönt. Döntését a folyton változó tényállásokra alapozva hozza meg.

A politikai polarizáció ennek a mechanizmusnak a erodálódását jelenti. Az emberek többé már nem a tényekhez, azaz a társadalom realitásaihoz, hanem az ideális társadalomról alkotott merev elképzelésekhez, az úgynevezett ideológiákhoz alkalmazkodnak. Ez esetben azonban az állampolgárok szinte már kivétel nélkül valamiféle pártkatonákká válnak, akik önnön ideológiájukat, s az ezt megalapozó világképet kizárólagosnak és megváltoztathatatlannak tekintik. Ennek a folyamatnak két következménye van: egyrészt a szemben álló felek közt lehetetlenné válik mindenféle párbeszéd és kompromisszum. Másrészt a társadalom józanabb része, melyet a szemben álló felek közti mind engesztelhetetlenebbé váló indulatok, sőt gyűlölködés viszolygással tölt el, egyszerűen kivonul a politikai küzdelmekből.

A folyamat nem ma kezdődött Az Amerikai Egyesült Államokban, a világrendszer vezető államában már csaknem fél évszázada jól nyomon követhető. Reymer Klüver és Christian Wernicke, a Die Zeit és a Süddeutsche Zeitung amerikai tudósítói már 2012-ben  Amerika utolsó esélye című könyvükben hívják fel rá a figyelmet, hogy az amerikai társadalom szélsőségesen meghasonlott. A politikaivá konvertált ideológiai polarizáció olyan szintet ért el, hogy a konzervatívok (ottani terminológiával; a republikánusok) és a progresszívek (az önmagukat demokratáknak nevező liberálisok és baloldaliak) nem csak társasági kapcsolataikat számolták fel,  de külön-, illetve szembenállásukat minden lehetséges formában kifejezésre juttatják. Eltérő gépkocsitípusokat, építészeti megoldásokat, lakberendezési divatokat, öltözködés- és viselkedésmódokat favorizálnak. A szerzők ezért (a könyv megírásának pillanatában még Obama második elnöki ciklusáért folynak a küzdelmek, de már – a később Trump által megjelenített – másik szélsőség körvonalai is kibontakoznak) az államot Amerikai Ellenséges Államokká keresztelik át.

Ilyen körülmények közt a demokrácia valóban működésképtelenné válik, hiszen a szemben álló felek semmiben sem hajlandók engedményeket tenni a másiknak, ott tesznek keresztbe egymásnak, ahol csak lehet. Klüver és Wernicke kasszandrai jóslata Trump hatalomra kerülésével valósággá vált. S bár az Egyesült Államok feladta a világcsendőr szerepét, s a „demokrácia exportból” is kivonulni látszik, a jelenség világszerte futótűzként terjed.

Amint arra Thomas Carothers „Democraties Divided. The global Challenge of political polarisation” című könyvében rámutat, a jelenség okai sokrétűek. Elsőként a rendszerszintű korrupciót említi, mely egyre inkább a demokratikus rendszerek velejárójának is tűnik. Másodsorban a növekvő egyenlőtlenséget és a jogfosztottság érzését. Harmadikul pedig a politikai túlzások és szabadságjogok korlátozása miatti frusztrációkat nevezi meg.

Arra viszont már nem tér ki, hogy mi áll ezeknek a jelenségeknek a hátterében.

Pedig nem nehéz megállapítani. Az első és második világháborút követő békeszerződések a liberális demokrácia nevében olyan egyoldalú döntéseket erőltettek rá a világrendszerre, melyek az egyes társadalmakon belüli viszonyokat is súlyosan eltorzították. Addig, amig a jobboldal és a baloldal nemzetközi szinten  a hidegháború görcsébe merevedett, az egyes társadalmakon belül viszonylag könnyen fenn lehetett tartani a torzulásokat. A Szovjetunió szétesését követően azonban az elfojtott ellentétek hagyományos demokratikus technikákkal nem voltak többé kézben tarthatók. Ezért az egyes államok vezető elitjei kénytelenek voltak mind manipulatívabb eszközökkel tartósítani a korábbi „rendet”. A sajtó ugyanazt az egyoldalú ideológiát sulykolta. Az eltérő vélemények érvényesülését korlátozták. Az állampolgárban félelmek és szorongások szofisztikált rendszerét ültették el. A konzervatívok a progresszíveket, a progresszívek a konzervatívokat demonizálták. S mert a világháborúk utáni időszak a társadalom minden csoportjában súlyos sebeket hagyott, ezek családi alapokon is tovább öröklődtek. Kudarcaiért, megaláztatásaiért mindenik a másik felet tette felelőssé. Hogy csak egyetlen példát említsek: Magyarországon a második világháborús vereség a társadalom egyik fele számára a fasiszta diktatúrától való megszabadulást (az ún. felszabadulást), a másik számára a kommunista diktatúra kezdetét (az újabb rabságot) jelentette.  S a világháborúk által megoldatlanul hagyott ideológiai ellentéteket az 1989-es demokratikus fordulat sem volt képes orvosolni.

Sőt, ezekre az ellentétekre újabb traumák is ráépültek. A globalizációhoz való viszony nem csak felerősítette a jobb-bal ellentéteket, hanem  a világ olyan tájaira is kiterjesztette, ahol korábban jobbára ismeretlen volt. Az arab világra például. Amerika, Anglia, Németország hosszú időn át a globalizáció legfőbb haszonélvezőinek számított. De főleg Amerikában a globalizáció veszteseinek tábora is hatalmasra dagadt. Trumpot ez a réteg juttatta hatalomra.

Általánossá vált az, amit manapság populizmusnak szokás bélyegezni, azaz a félelmek, szorongások, a személyes és közösségi önzés (német terminussal a nationale Alleingang) manipulatív felhasználása. A populizmust kezdetben csupán a jobboldalnak rótták fel, újabban a zöldek és a szocialisták populizmusáról is mind több szó esik.

A másik félhez való viszonyt ma már a mindkét tábor a „mi és ők”, a „jók és a gonoszok”, a „felvilágosultak és a korlátoltak” ellentétpárjaiban képes elgondolni. Ilyen körülmények között a demokrácia alapértékei a párbeszéd és a kompromisszumkészség teljesen esélytelenné válnak.

A társadalom egyre nagyobb része érzi úgy, hogy a politika elárulja a közösség voltaképpeni érdekeit. Mindenki csupán a sajátjait hajszolja. Így aztán mind erőteljesebb az igény egyfajta társadalmi összefogásra, független intézményekre. Az emberek többsége valamiféle összetartozásérzésben szeretne megkapaszkodni. De a rendszer annak ellenére is beszippantja őket, hogy a hagyományos pártok fokozatosan veszítenek népszerűségükből. A helyükbe lépő apróbb pártocskák is képtelenek a párbeszédre. Ugyanazokat a megoldatlan problémákat görgetik maguk előtt.

A helyzet nyilvánvalóan tarthatatlan. Az is nyilvánvaló, hogy kiutat csakis a klasszikus demokrácia értékei kínálhatnak. A közösségi szabadságeszményhez s az összetartozásérzésre alapozott kompromisszumkészséghez való visszatérés.

De hogy ezt miként lehetne megvalósítani, arra egyelőre keveseknek van konkrét ötletük. De mert az többség már nagyon belefáradt a polarizáció esztelenségeibe, ezeknek az ötleteknek elkerülhetetlenül előtérbe kell kerülniük.

A tényleges demokráciának ugyanis továbbra sincs alternatívája.

Kimaradt?