Bíró Béla: A bennfentesek polgárháborúja

Ha az ember végig követi az európai bizottságba jelölt magyar politikusok kálváriáját, még ha a francia és a román jelölt visszautasítását tekintetbe veszi is, az az érzése támadhat, hogy ami történik, voltaképpen kivételes eset. Az utóbbi években alaposan felhizlalt nemzetközi Orbán-fóbia és az „Orbán Magyarországa” ellen érzett ellenszenv sajátos megnyilatkozása. Csakhogy ennél, sajnos, jóval többről van szó.

Az összeurópai Orbán-ellenesség, és az Orbánt folytonosan újraválasztó magyar politikai közösség elleni bosszúszomj bármennyire is megdöbbentő, korántsem összeurópai tragédia. (Bárha áttételesen nem is áll messze tőle.)

Az, ami az úgynevezett LIBE-bizottságban folyik, csak egyik tünete annak, ami az Európai Unió vezető államának, Németországnak a nyilvánosságában az utóbbi két esztendőben szisztematikusan lezajlik. Amint azt Ulf Poschadt, a Die Welt főszerkesztője egyik vezércikkében megfogalmazza, Németországban „A mindent jobban tudók (Besserwisser) virtuális polgárháborút folytatnak az értelmiséggel.” A viták, ha létrejönnek is, mindinkább a másik fél emberi méltóságának sárba tiprásába és gyűlöletbe torkollnak. De még ez sem lenne végzetes. Az agresszív jobb és baloldali csoportok magát a demokrácia lényegét, a párbeszédet utasítják el. Meghallgatni sem hajlandók a másikat…

Susanne Gaschke A feljelentések és a cenzúra órája című terjedelmes esszéjében 2017 és 2019 között 14 súlyos esetről számol be, amikor Drezdában, Halléban, Berlinben, Brémában, Frankfurtban és másutt az egyetemisták – az egyetemek vezetésének hallgatólagos vagy egyenesen tevékeny támogatásával – nekik nem tetsző előadókat utasítottak ki az előadótermekből vagy hallgattattak el. Egyszerűen torkukra forrasztották a szót. Hurrogással, röpcédulákkal, sőt olyan megfélemlítő akciókkal is, hogy az egyik előadót (a Bernd Lucke nevű „fasiszta disznót”, a közgazdaságtudomány professzorát) egy esetben rendőröknek kellett kimenekíteniük őrjöngő diákjai gyűrűjéből.

A „civiltársadalom maszkja – állítja Poschardt – fokozatosan lehull. A balliberálisok és a jobboldali konzervatívok a gyűlölet hevében rohamosan radikalizálódnak. A politikai baloldal széles csoportjai nyilvánvalóan arra törekszenek, hogy a párbeszéd-jakobinizmust mind destruktívabbá, természetesebbé és önveszélyesebbé változtassák.” Álarcaiktól főként a balliberálisok és jobbkonzervatívok szélsőségesei igyekeznek megszabadulni. Mindkét csoport a gondolati kizárólagosságok bunkereiben húzza meg magát, hogy azokból indítson agresszív támadásokat. Balliberálisok a szó tulajdonképpeni értelmében nincsnek is. Csupán baloldaliak vannak, akik önmagukat szerfelett toleránsaknak tekintik, merthogy elviselik azokat, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint ők. A szocialista szentszabadság kizárólag csak az utóbbiakra vonatkozik. A közösségi hálón csupán az önkielégítésben partnernek tekinthető elvtársaikkal kommunikálnak. S ahogy a román mondaná, „cu asta basta”.

A hálón az értelmes érvek iránti bigott hitetlenség terjeng. A feltételezett krízishelyzetben az úgynevezett véleményformálók és publicisztikai nehézlovasságuk fokozatosan terjeszkedik és mind gyakrabban lépi át a liberális jogrend vörös vonalait és a demokratikus értékrend határait. Jobbról és balról egyaránt halálos fenyegetéseket címezgetnek egymásnak. (Ez ugyanis egyfajta – minden játékszabályt sutba vető – elvakult társasjáték.) Teszik mindezt egy légüres és minden tisztességérzést elutasító digitális térben, mely maholnap az egész világot maga alá gyűri.

Nemcsak a mai szélsőjobból, de a mai baloldalból is hiányzik minden politikai észszerűség. Nem csak a volt liberális miniszter, Thomas de Manziére göttingeni előadását hiúsítják meg, de a szabaddemokraták elnökének, Christian Lindnernek a Hamburgi Egyetemen bejegyzett előadását is. Már ez a tény is nyilvánvalóvá teszi, hogy a mai baloldal közelről sem antifasiszta, hanem a jólismert balos hagyomány szerint illiberális, mely nem csak az emberi méltóságot veszi semmibe, de a társadalmi stabilitást is veszedelmesen aláássa. De a felvilágosult diákság nemcsak a vendég Lindnert cenzúrázza, hanem saját tanáraikat is csak akkor hajlandók elfogadni, ha az ő szájuk íze szerint adnak elő.

Joggal merül föl a kérdés, hogy honnan ered ez a tolerancia jegyében fogant irgalmatlan intolerancia? Nos, a német sajtó ezt a kérdést sem hagyja megválaszolatlanul. A már említett Susanna Gaschke Andreas Rödder professzorral készített interjújában a mi egyetemeinkről is ismerős jelenségekre hívja fel a figyelmet. Az egyetemi ranglétrán való előrehaladás alapfeltétele a doktori disszertáció, a nemzetközileg is számon tartott szaklapokban való rendszeres közlés, a nemzetközi konferenciákon való részvétel. A sikeresség mindhárom vonatkozásban a – főként az amerikai demokraták által kézben tartott – „tudományos közvélemény” standardjaihoz való szolgai igazodás. Akkor és csakis akkor válhatsz hiteles szakemberré, ha a „már bevált ” nézeteket böfögöd – önérzetesen – vissza. S a diák, mivel maga is sikeres karrierről álmodozik, kénytelen szolgaian alkalmazkodni a „szabadság” kényszereihez. Ilyen körülmények közt valóságos eszmecseréről, érvekről és (isten ments!) eredeti gondolatokról aligha lehet szó. Indulatokról annál inkább, hiszen, ha valaki „idegen” érvekkel billenti ki egyensúlyából a bizonyosságoknak ezt a kártyavárát, a merénylet az egész építmény összeomlásával fenyegethet. Mi, akik errefelé átestünk már a kommunizmus gyermekbetegségén, tökéletesen ismerjük a mechanizmust. A Nyugatnak úgy tűnik még csak ezután kell felfedeznie.

Az önnön meggyőződéseiben bizonytalan embernek egyetlen fegyvere van: a megfélemlítés. Szintén Susanne Gasckke figyelmeztet rá, hogy a fasizmus sem az SA masírozásaival és a zsinagógák szétverésével kezdődött, hanem a Weimari Köztársaságnak azokkal a náci egyetemestáival, akik a „jobboldalinak” tekintett professzorokat vagy vendégelőadókat szorongásokba és félelmekbe hajszolták. Ha egy jogállam effélére teremt lehetőségeket, a vészharangoknak meg kell szólalniuk.

Márpedig azt teremt. Lindnernek a Hamburgi egyetemről való eltiltásáról az egyetem igazgatója Dieter Lenzen és Hamburg városának tudományokért felelős szenátornője Katharina Fegebank is úgy vélekedett, hogy az belül van a véleményszabadság határain. Akárcsak a híres történészprofesszor Herfried Münkler elleni akciók.

Korántsem csoda, hogy Julian Nida-Rümelin már azt a sokkoló tételt is kimondja, hogy „A baloldalról is érzékelhető egyfajta fasiszta tendencia. Az igazi probléma az irgalmatlan cenzorok mozgalmának önszerveződése.”

A felmérések szerint mind több német érzi úgy, hogy véleményét nem mondhatja ki. Következményei lehetnének…

A demokráciának közismerten két alapvető feltétele van. Egyrészt a felelős, felvilágosult, észszerűségre hajló állampolgár, aki képes arra, hogy az ország jövőjéről a saját fejével gondolkodjon, és meggyőződései védelmében másokkal elfogulatlan vitába szálljon. Figyelmen kívül hagyva a külső kényszereket, a manipulatív befolyásolási kísérleteket és a józan ítélkezést megzavarni képes szentimentalizmusokat. (Az utóbbiak közismerten a populizmus eszköztárába tartoznak.) A demokrácia másrészt lojalitást és a hatalommegosztás, valamint az állam erőszak-monopóliumának elfogadását is feltételezi. Aki ezeket az alapfeltételeket aláássa vagy elfűrészeli, magát a társadalmi létet sodorja végveszélybe.

S ha Németországot – az Európai Unió vezető államát – ilyen veszélyek fenyegetik, mindannyian nagy bajban vagyunk. Ráadásul a veszély ma már bennünket sem csupán kívülről fenyeget. A másként gondolkodók megbélyegzése minálunk is úzus ma már. Főként az interneten, de a nyomtatott sajtóban is. S a megfélemlítési kampányok áldozatai minálunk is önmagukra vannak utalva. Senkinek sincs bátorsága védelmükre kelni.

A „kozmopolita” rohambrigádok keltette félelem a romániai magyar sajtóban is jól kitapintható.

Kimaradt?