banner_JDQaHo29_MASZOL2.jpg
banner_MAAswJYr_MASZOL1.jpg

Rostás-Péter István: Mínuszos kampány

A legnagyobb legitimitású közméltóság a tét, ehhez képest (és költségeihez viszonyítva) méltatlan kampány zajlik. Valójában semmilyen, annyira meghatározhatatlan. Az alaptörvény szerinti munkaköri leírás a 80-as cikkelyben rögzíti (bár eléggé elnagyolt patetizmussal), hogy az államfőnek mediátori szerepe van az állam intézményei között és a társadalom felé. Nos, ez a belpolitikailag talán leglényegesebb funkció maradt leginkább háttérben az október 12-én hivatalosan elstartolt választási hadjárat során.

Ehelyett a menüben szerepelt egy Hosszú Caracal, egy adag Újramelegített Colectiv, tányérnyi kormánybuktatás, meg szeletke frissen párolgó (elő)rántott kabinet. Desszertnek egy Rise-felfújt, nyelvbotlások és kommunikációs bakik, ízlés szerint. Avagy amennyit a massza felvesz.

A 2019-es elnökválasztási kampány belső ellentmondása, hogy miközben a vita, mint a folyamat természetes kelléke, peremre szorult, a korteskedés hangnemét a konfrontatív diskurzus uralja. A disputa kerülése pedig egy következtetésre sarkall: mihelyt az egyik finalistára nem is hirdetnek tétet a fogadóirodák (hacsak nem derül ki, hogy Floridában van még három eltitkolt háza és megannyi szezonális szeretője, akik közül az egyiket rendszeresen veri), a voksvadászat egészében gellert kapott, és már csak kontextuálisan jelenthet valamit: a defenzívában levő szocdemeknek a „tiszteséges vereség” esélyét, Barna táborának egy újabb visszaigazolást az europarlamenti választások sikerét megerősítendő, Pontáéknak a „számítunk a képletben”-jellegű státust, Băsescuéknak azt, hogy elkerüljék a jelentéktelenségbe való lecsúszást. Az RMDSZ-nek pedig a kisebbségi ügyek újabb tematizálási lehetőségét.   

Szintén a hiánylistát gyarapítja a felmérések csekély száma: részben a májusi választások meglepetéseivel magyarázható, hogy a közvéleménykutató intézetek visszafogottan, mondhatni takaréklángon működtek, de az első pozícióért vívott szoros küzdelem hiánya is atipikus feladatnak bizonyult, szakmailag nem jelentett komoly kihívást. Emiatt nincs mérvadó adatunk például a várható részvételi arányokról; májusban az addigi trendekre hivatkozva magam is enyhébb érdeklődést saccoltam, de az urnák vastagon rácáfoltak a becslésre. (Ha az eddigi államfőválasztások mobilizáló erejét leltározzuk a kezdeti 86 százalékos jelenléttől a legutóbbi 53 százalékig, egyenletesen növekvő közömbösséget látunk…).

„Hiányozni” fognak továbbá a külföldi szavazóhelyiségek előtt kígyózó sorok – bár itt még van esély frappáns, jól kiaknázható kivételekre –, mert a diaszpóra a kormányváltás után akár joggal gondolhatja azt, hogy ez a meccs már lefutott, nem érdemes a hosszabbításban növelni a megszerzett előnyt, hacsak nem jut célba a „pészédétlen II. forduló”-szerű jelszavak hangulatkeltése.

Legvégére hagytam a meteorológiai komponenst: nem mellőzhető részletkérdés, és hálás téma. Ráfogni az időre, hogy miért mentek/nem mentek el szavazni a jónépek, kézenfekvő magyarázat, s még csak az ellenfél manipulációját, a szervezést vagy egyéb meredekebb okokat sem kell előrángatni az egyre avíttabb kelléktárból.

Kimaradt?