Rostás-Péter István: Tanügyesek

Kampánytól függetlenül visszatérő és makacsul megoldatlan szöveges példa ez az oktatásos holmi: most épp egymásra csúszott a két lemez; talán nem teljesen véletlenül. A szenátusban ugyanis átment az a kezdeményezés, miszerint meg kell határozni az egyes iskolai periódusok heti maximális óraszámát. A paripára fordítottan felpattanó lovag tekintetét kölcsön véve elnézem a szakszervezeti berkekben visszhangot keltő igyekezetet: egy dolog, hogy az érdekvédelmisek máris 15-20 ezer munkahely megszüntetésével riogatnak, a másik pedig, hogy ezáltal a törvényhozók úgy vélik, nagy lépést tettek a reform kátyúkkal telített útján. A hírhez fűzött kommentekben csakhamar feltűnik a szülői félsz, hogy akkor majd a meditációkon kell bepótolni az így lespórolt óraszámot. Mert az nem lehet, hogy eredményt akarunk elérni, csúcsra pörgetni a csemetét, miközben levágnak például félévenként átlag három és fél matekórát (a tantárgy kedv és szimpátia szerint behelyettesíthető).

Sajátos romániai modellt nem sikerült három évtized alatt kigyöngyözni, a finn példához finnyásak vagyunk, az amerikait is hümmögve, enyhe sajnálattal nyugtáztuk, meg irigységgel is, hogy elhalásszák az itt kitermelt mirelit-zseniket. Bár az amcsik azért valamit csak tudhatnak (merthogy kutatnak bőven e téren) a tudás-, illetve készségátadásról. Itt van mindjárt a 10 perces szabály. Lényege, hogy az oktatási rendszerbe frissen belépő kobaknak maximum 10 perces házifeladat-adag dukál, és ezt évenként 10 perccel toldják meg. A végzős, érettségi előtt álló diák eszerint legfennebb 2 órát tölt el házizással. Közben a suli csapatában sportol, cserkészkedik, drámakörre jár, lazul a haverokkal vagy éppen olvas, mármint kedvtelésből lekturál. Nálunk nem ritka ha már ötödiktől egy-két főtantárgyból magánórát vesznek a szülők.

A fenti USA-gyártmányú ötlethez képest Romániában továbbra is a mimmelés folyik: eljátszuk azt, hogy most már bekövetkezett a fordulat, tényleg a gyermek van a központban, a tanoda, a civil holdudvar és a család csak arra szolgál, hogy az ő előmenetelét, pontosabban fejlődését, kibontakozását segítse-szolgálja. Hát, jelentem, tanár úr kérem, nem így van. Szó esett (hisz minden egyes tanévkezdés refrénje) a minimális higiéniai feltételek hiányáról. Öt év múlva jó eséllyel ebben az országban már jóval kevesebb olyan tanintézet akad, ahol ez gond – de lesz még bőviben elrettentő példa. A tej–kifli program visszásságairól esettanulmány-kötetet lehetne szerkeszteni, hogyan élnek vissza (nem csekély profitért) a gyerekeknek szánt megkülönböztetett figyelemmel a liciteket elnyerő cégek, s miként falaznak, cinkoskodnak a gyatra szolgáltatáshoz a tanfelügyelőségek. Tejszínhab a tantortán barackos töltettel a pályakezdő orvosok rezidens vizsgája körüli bénázás, amitől biztosan több tucat pályakezdő medika már megváltotta a „csak oda” jegyet valamelyik nyugat-európai klinika felé.

Elnézem a ló farát, amint ritmikusan mozog, miközben reformgalopba vált: a zötykölődéstől nem, vagy csak alig látni a karcsúsodó tankönyveket, a dizájnosan visszavágott kerettantervet, a korcsoportokra megállapított átgondolt és koherens, úgynevezett folyamatközpontú elvárásszintek enyhítését. A valós feltöltődést szavatoló szakmai továbbképzéseket és a hatékony iskolai önkormányzás megannyi intézményesülő elemét.

Idén a tanév úgy startolt el, hogy a szaktárca élén másodállásban, csatolt áruként állt az egyébként művelődésért felelős (?!?) politikus. Ettől még lazán, sőt gördülékenyen becsengettek, és a szokásos tankönyvmizériát kivéve alig volt miről cikkezni a témában. A szakiskolák redivivusát önfeledten meghirdető szándék és az átmenő jegyet elszalasztó tanügyi káderek pillanatnyi vesszőfutása már a múlté. De a korszak nem tűnt le: több tucatnyi minisztert túlélő apparátcsikok hada őrködik a szaktárca folyosóin, hogy ne érjen traumaként egy esetleges telivér paradigmaváltás a honi oktatásügy tájékán.

Kimaradt?