Bíró Béla: Fény az alagút végén?

Ukrajnában kezdettől világos volt a helyzet. Az új ukrán államnak megszületése pillanatában rendeznie kellett volna az állam területi felosztásával, a nyelvhasználattal, az együttélő nemzetiségek kölcsönösségen alapuló egyenjogúságával járó adminisztratív kérdéseket, s többnemzetiségű jellegének megfelelően az államot valamiféle autonóm entitásokból felépülő szövetségi államszervezetté kellett volna átalakítania. Részben Németország és Ausztria, részben Svájc mintájára. 

Erre minden feltétel adott lehetett volna. Az ország lakosságának elsöprő többsége gyakorlatilag kétnyelvűnek volt tekinthető. Ennek, ha nem is mindenben természetesen, de az új helyzetben is spontánul érvényesülő kétnyelvűségnek a hivatalossá tétele és az oroszon kívül a többi nemzetiségre való kiterjesztése, a szó voltaképpeni értelmében vett multikulturális társadalom modellértékű megvalósítására teremtett volna lehetőséget. Még akkor is, ha a kölcsönös viszonyrendszereket rendkívül súlyos múltbeli traumák terhelték.

Sajnos ehhez már a szovjet blokk szétesésének pillanatától nem kedvezett világhelyzet. Nemcsak Jugoszlávia széthullása, de a csehek és a szlovákok békés szétválása is azt jelezte, hogy a szovjet uralom alatt kialakított föderatív struktúrák a birodalmi akarat és főként katonai hatalom „összetartó” ereje nélkül, pusztán a többségi demokrácia érvrendszerére alapozva – masszív nemzetközi támogatás, s mindenekelőtt a nyelvi-kulturális közösségek kölcsönösségre alapozott elveinek, az úgynevezett közösségi jogoknak a nemzetközi legitimálása nélkül – semmi körülmények között nem tartható fenn.

Ami magától értetődő is volt, hiszen a szovjet blokk bizonyos államaiban kialakított szövetségi struktúrák eredendően sem közös megegyezéssel, egyfajta társadalmi szerződésre alapozva jöttek létre, hanem háborús, majd forradalmi konfliktusok nyomán, amikor a döntő szerepet a győztes nagyhatalmak, illetve a forradalmi élcsapat érdekei, és nem az együtt élő nemzetek tagjainak tényleges lehetőségei, vágyai, s egy – ezekre alapozott – közösségi akarat volt a meghatározó tényező. Az így létrejött struktúrákat pedig továbbra is diktatórikus, de jobb esetben is áldemokratikus rendszerek tartották fenn, s a kényszerek hatalmas destruktív energiákat halmoztak fel. 

Az – a Szovjet Blokk szétesését követően szinte már egyeduralkodóvá vált – Egyesült Államok és hű szövetségese, az Európai Unió nemcsak veszedelmesnek, de megengedhetetlennek is ítélt minden – a térség nemzetiségi viszonyainak méltányos rendezésére irányuló – nyelvi-kulturális kísérletet. A cseh és szlovák viszonyt maguk az érintettek rendezték közös megegyezéssel, ebbe tehát a nemzetközi szervezeteknek sem lehetett beleszólásuk. Koszovó függetlensége pedig kivételes helyzetnek számított, a nagyhatalmak Szerbiát akarták büntetni azért, mert felnyitotta Pandora szelencéjét.

Ezek után méltányos rendezési kísérletekre alig kerülhetett sor. Igaz, hogy az ENSZ és az Európai Unió megpróbált – jobbára pusztán ajánlások formájában – olyan kisebbségjogi keretegyezményt tető alá hozni, mely a kisebbségek számára némi reményt is felcsillanthatott, de mert az ajánlásokhoz nem rendelt valóban számon kérhető jogi garanciákat, a többségi államok számára is nyilvánvalóvá tette, hogy némi önmérséklettel ugyan, de továbbra is folytathatják államaik nyelvi-kulturális homogenizációját.

Ezt a status quot kezdetben Ukrajna is elfogadta. Főként azért, mert úgy érezte, ez az Európai Unióhoz való csatlakozás egyik alapfeltételét jelentheti. Az Unió bővítésének első, majd második szakaszában azonban bebizonyosodott, hogy a nyelvi-kulturális egyenjogúság garanciarendszere jobbára formális kitételeken alapul. Az ukránok is ráébredhettek arra, hogy semmi értelme nem lenne túl komolyan venniük…

Akkor pedig, amikor kiderült, hogy Amerika és Oroszország közt kezd ismét elmérgesedni a viszony, s Ukrajna mint az amerikai–orosz konfrontációi egyik fő színtere mértéktelenül felértékelődik, a nem jelentéktelen erőkkel rendelkező, és főként a Hitlerrel kollaboráló ukrán nacionalizmus ideológiai fegyvertárát az új helyzetben gátlástalanul rehabilitáló nacionalisták levonták a következtetéseket: a kizárólagos világrendőr pozitúrájába jutott Amerikával a hátuk mögött mindenféle nemzetközi ajánlásnak fittyet hányhatnak. Az elemi jóérzés dacára is rákényszeríthetik a parlamentre a kisebbségek erőltetett asszimilációját legitimáló törvényi keretek kidolgozását. Az új tanügyi törvény négy (az ukrán nyelv hatékonyabb elsajátítását lehetővé tevő) akkomodációs esztendő után kizárólagossá tette az ukrán oktatást. És a kisebbségek kulturális megnyilvánulásait is gyakorlatilag lehetetlenné tette, amennyiben arra kényszerítette őket, hogy önnön kulturális rendezvényeiken egymással is két nyelven: ukránul és az adott kisebbség nyelvén kommunikálhassanak. Még akkor is, ha a rendezvényen egyetlen ukrán sem lenne jelen. 

Ezt az ország mintegy ötödét kitevő orosz népesség (háta mögött a putyini Oroszországgal) természetesen nem volt hajlandó elfogadni. Az immár nyílt ukrán nacionalizmus megfékezése érdekében az orosz népesség képviselői, az oroszok által többségben lakott területek számára egyfajta autonóm státust követeltek. S amikor az ukránok ezt egyértelműen, sőt agresszíven elutasították, elkerülhetetlenül kitörtek a konfliktusok. Oroszország – mintegy figyelmeztetésül – a cári birodalomban és hosszú időn át a Szovjetunióban is az Orosz szovjet szövetségi köztársasághoz tartozó (csupán az ukrán pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov által Ukrajnához csatolt) Krím-félszigetet annektálta, és leplezve-leplezetlenül katonai támogatást nyújtott az Ukrajnán belüli önállóságért harcoló donyecki és luhanszki „szeparatistáknak”, akik végső fokon a teljes, oroszok által is lakott ukrán területekre, az úgynevezett Novorossziára is igényt támasztottak.

A nemzetközi szervezetek tiltakozása, az amerikai és európai gazdasági embargó képtelen volt megfékezni az összecsapásokat. A nemzetközi közvélemény a Krím – népszavazással eldöntött, tehát formálisan demokratikus – elcsatolását máig sem volt hajlandó elfogadni. Ennek ellenére az oroszok nem voltak hajlandók engedni. 

Mivel Ukrajna igényt tart az Európai Unióba való belépésre, természetes volt, hogy a két vezető európai állam, Németország és Franciaország – Ukrajna és Oroszország részvételével – próbált lehetőséget teremteni a konfliktus rendezésére. A két „szeparatista” keleti tartomány számára Ukrajnának egy – a német államelnök Franck-Walter Steinmeier által kidolgozott – tervezetre alapozva különleges státust kellett volna biztosítania. A fehéroroszországi Minszkben alá is írtak egy egyezményt, de azt – a nemzetközi sajtó szerint – egyik fél sem volt hajlandó betartani. Hogy voltaképpen az ukránok voltak a kerékkötők, az akkor derült ki, amikor Volodomir Zelenszkij elnökké választását és az ukrán nacionalisták részleges visszaszorulását követően újra elindulhattak az egyeztetések. Az EBESZ (azaz az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) együttműködésével ismét sikerült a fő ütközőzónákban csapatvisszavonásokat elérni, és folytatni az „ideiglenes” különleges státus kialakítására tett erőfeszítéseket. A korábbi egyeztetetések színhelyén, Minszkben, ezúttal mindkét fél által elfogadottnak tűnő megegyezés születhetett. 

Amint arról maga Zelenszkij is beszámolt, e hét elején folytatódnak a tárgyalások, melyek során a tárgyaló felek a Steinmeier-formulát világos és a garanciákkal megtámogatott törvényszöveggé alakíthatják át, s ezzel az átmeneti különleges státus állandóvá tételét is megalapozhatják. S ami még fontosabb, úgy tűnik, hogy a helyzetet népszavazással is szentesíteni fogják. 

Ezeknek a tényeknek a jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Hiszen ez az európai nagyhatalmak által kikényszerített megoldás olyan precedenst is jelenthet, mely – az amerikaiak által favorizált „Oszd meg és uralkodj!” elvére alapozott – háborús konfliktusok és nyílt gyűlölködés elutasításával teremthet lehetőséget a kisebbségi ellentétek békés és demokratikus rendezésére. 

Egyéb vonatkozásokban is. Végre ugyanis kelet-európai vonatkozásban is bebizonyosodhat az, ami a Nyugat több államában már jó ideje közismert, hogy ugyanis nyílt ellenségeskedéssel semmi nem oldható meg, békés megegyezéssel, demokratikusan megalapozott kompromisszumokkal viszont még a legsúlyosabbnak ígérkező válságok is rendezhetők.

Nagyon ránk férne.    

Kimaradt?