Bíró Béla: Déja vu

Az olasz kormányválság és annak szofisztikált „megoldása” bennem sajnos a Gyurcsány-féle öszödi beszéd nyomán bekövetkezett magyarországi fejleményeket idézi fel. A beszéd nyomán egyértelművé vált, hogy Gyurcsány elveszítette a játszmát. Egyetlen ésszerű megoldás maradt számára: visszavonulni és előrehozott választásokkal – amennyire még lehet – kézben tartani a helyzetet. Az előrehozott választások – mint az egyetlen valóban demokratikus megoldás – elháríthatta volna a veszélyt, azaz a szocialisták végérvényes arcvesztését. Valószínű, hogy akkor is Orbán Viktor szerezte volna meg a hatalmat, de még ez sem teljesen bizonyos. S ha igen is, egy erős ellenzékkel a háta mögött kénytelen lett volna kiegyensúlyozottabb politikát folytatni. Ekkor – a hatalom visszaszerzésének reális perspektívájában – az ellenzék sem hajszolhatta volna bele magát valamiféle kabaré-politizálásba. Kénytelen lett volna maga is a választóközönség jól kitapintható elvárásaihoz igazodni. (Újabban – fájdalmasan megkésve – mintha tennének kísérletet valami hasonlóra is.)

Gyurcsány – masszív nyugati támogatással a háta mögött – a végsőkig kapaszkodott a hatalomba. A valóban demokratikus kormányzás látszatát is elutasította. A tiltakozásokat karhatalommal törte le. S csak mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy ez folytathatatlan, egy újabb antidemokratikus – bár az úgynevezett jogállam szabályait szigorúan betartó – húzással Bajnai Gordonnak játszotta át a hatalmat. Mehetett tovább az egy. Az eredmény a szocialistákra nézve fatálisnak bizonyult. A soron következő demokratikus választásokon a Fidesz-KDNP kétharmados győzelmet aratott.

De a szocialistákat ez sem volt képes kijózanítani. A koalíciós partner, az SZDSZ eltűnt a süllyesztőben, s ma már a szocialisták is a süllyesztő partjain egyensúlyoznak. Miközben a Fidesz-KDNP hatalma fokozatosan ellenőrizhetetlenné válik. Az ellenzék továbbra sem volt képes tanulni az előzményekből.

Mindezektől sajnos Orbán Viktor hatalma is gellert kapott. A Fidesz-KDNP politikusi gárdája úgy vélte, hogy az adott körülmények közt kétszeres két harmaddal a háta mögött – és egy újabbal a láthatáron – olyasmiket is megengedhet (és meg is enged) magának, amit észszerűen gondolkodó demokraták nemigen engedhetnének meg. Az kétségtelenül helyénvaló volt, hogy az új hatalom birtokosai a korábbi SZDSZ-szocdem wirtschaft által gyakorolt – szinte már kizárólagos – politikai és kulturális hatalmat megpróbálták kiegyensúlyozni. Lassacskán azonban ők maguk is megbukott elődeik módszereit kezdték saját – kezdetben jogosan demokratikusnak aposztrofált – világukban meghonosítani. Az, hogy az állami tévé képernyőjéről szinte már viharos gyorsasággal eltűnt a balliberális brigád, s helyét – még csak nem is fokozatosan – annak egy másik, nem kevésbé elfogult klónja foglalhatta el, több volt mind bűn. Megbocsáthatatlan hiba.

Az M5 kulturális adásaiban már Esterházy Péter neve sem hangozhat el, Spiró Gyögyről, Nádas Péterről, Parti nagy Lajosról és másokról nem is beszélve. (Még ha néha Parti Magy Lajos vagy Konrád György, s az időközben elhalálozott Heller Ágnes néha valóban gyalázkodtak is. Túloldalt sem volt az másként. De hát a politika szabályos társasjáték.) Az persze igaz, hogy a kultúrpolitikában, az igazságszolgáltatásban, a magyarországi NGO-k élén az Orbán féle „rendszerváltást” követően is (és bizonyos vonatkozásokban máig menően) megőrződött némi ellenzéki dominancia, s így a demokratikus korrekciók továbbra is vágyálmok maradtak. Ma már persze mind kevésbé azok. Sőt, a vágyott egyensúly idővel kezdett ellentétébe átborulni.

Ami a migrációt illeti, abban Orbán Viktornak és csapatának szinte már maradéktalanul igaza lett volna. De a liberalizmus ab ovo elutasítása és a minden kétséget kizáróan hiteles menekültek befogadása iránti készség elhallgatása már súlyos meggondolatlanság volt. Amit persze igazolt, hogy a Nyugat szerette volna válogatás nélkül az országra zúdítani az illegális migránsokat. S elutasította annak lehetőségét is, hogy a befogadást megelőzően valami módon tisztázni lehessen, hogy ki a tényleges menekült és ki a tisztázhatatlan identitású „gazdasági” bevándorló. Hogy egyebekről ne is szóljunk…

Azaz: bármennyire furcsán hangzik is, végső fokon még Orbánék hibáiért is az ellenzék – pszichológiából jól ismert – rögeszméje, az „ugyanabból több” vált felelőssé. Ami Orbánt nyilván nem mentesítheti, de az okosabb enged elve alapján lehetett volna körültekintőbb is. S a határzónában is akadtak túlkapások. Sajnos azonban ma is egymás érvei iránt tökéletesen érzéketlen felek állnak szemben egymással, s igyekszenek minden áron maguk alá gyúrni a másikat. Ma már – nyugati támogatás ide vagy oda – kétségtelenül nem azonos esélyekkel… Hogy ez nemzeti tragédia, az kétségtelen. A magyar társadalom továbbra is rohan a falnak. A kérdés immár csak az, hogy ki az, aki hamarabb odaér. Magyarország vagy Európa. Egyikért sem tenném tűzbe a kezem.

De ne személyeskedjem.

Ugyanennek a folyamatnak a menetrendje Olaszországban is borítékolható. Az ötcsillagosok – nyilván a még fundáló Európai Bizottság által – kieszelt akciója (ama bizonyos – a kínaiak európai térhódítását lehetővé tévő – vasútvonal kiépítésének megkontrázása) szétrobbantotta a koalíciót. A logikus ez esetben is az lett volna, ha – a válságot feloldandó – Sergio Mattarella köztársasági elnök előrehozott választásokat ír ki. Ehelyett az ötcsillagosokat arra késztette, hogy a korábban megbukott szocialistákkal, akik ellenében az ötcsillagosok – patetikus, sőt gyűlölködéstől sem mentes – konfrontációban váltak az átmenetileg legjelentősebb politikai erővé, együtt alkossanak koalíciós kormányt. A választók feje fölött, a demokrácia nagyobb dicsőségére. Tehát: akárcsak egykor Magyarországon, itt is meg majd tovább az egy.

Salvini arra hivatkozik, hogy neki nincs siethetnékje. A közvélemény-kutatásokban 38-39 százalékon áll, azaz fejhosszal az új koalíciós partnerek előtt. Fél- vagy egy egész év múlva mindenképpen tiszta vizet kell önteni a pohárba. Minél később, annál jobb. Én még abban sem vagyok biztos, hogy az écesz nem éppen Orbán Viktortól származik, aki már jól ismeri a folyamat dinamikáját. A várható végeredmény: ha nem is kétharmad, de bizonyosan tartós Salvini-uralom. Esetleg itt is ciklusokon át…

Márpedig a hosszantartó dominancia senkinek sem használ. A kétharmad még kevésbé, hiszen az semmiképpen sem a demokrácia természetes állapota. Anomália, mely további anomáliákat termel. A franciák demokratikus bosszúszomja nélkül az emberként is silány, s feltehetőleg agyilag sem komplett szörnyeteg, Adolf Hitler sem válhatott volna soha Európa egyik legkulturáltabb államának, Németországnak mindenható diktátorává. S a Trianoni Békeszerződés kétségtelen igazságtalanságai – hál' istennek csak egy múló pillanatra – a magyar kultúra legnyilvánvalóbban européer személyiségeit, a szőröstől-bőröstől Európa-imádó Nyugat vezéralakjait, Babitsot, Kosztolányit, sőt, horribile dictu, a román–magyar együttélés talán legempatikusabb alakját, József Attilát is „irredentává” bűvölték. A fasiszták nem vannak, hanem csináljuk őket. Az önmagukat demokráciának aposztrofáló irgalmatlan világhatalmak teszik őket azzá. Kosztolányi, Babits, József Attila – hihetetlen emberi nagyságról téve tanúbizonyságot – kikecmeregtek a mocsárból. Sokak számára ma már egyre nehezebb… 

Hogy a nyugati elit jó ideje egyfajta politikai demenciában szenved, mind nyilvánvalóbb. Egyrészt fogalma sincs arról, hogy milyen világban él. Másrészt arra sem emlékszik, ami néhány perccel korábban történt. Egy fajta mozdulatlannak vélt jelenbe dermedt. Így aztán cselekedeteinek rövidtávú következményeivel sem képes számolni. A hosszútávúakról nem is beszélve. Ez idő szerint ujjong, hogy megszabadította Európát a rasszista Salvinitől. Fogalma sincs róla, hogy nem csak Olaszországban, hanem Európa-szerte jobbára zsigeri demokratákból kitenyésztett – ha nem is fasisztákat, de magánál is elvetemültebb – antidemokratákat szabadíthat rá az egyesültnek aposztrofált Európára.

És ha jönnek a következmények, egyszerűen nem hisz majd a szemének. A zavaros jelentésű populizmusokat hibáztatja. Merthogy ezt nem ő akarta…

Kimaradt?