Bíró Béla: Példabeszéd az 5 százalékról, avagy a negatív kamat

A klímaválság leküzdése és a gazdasági növekedés (implicite a profit) maximalizációja egymást kizáró törekvések. Ez a feltevés már az első klímavédelmi dokumentum, a Római Klub megbízásából született jelentés címében, „A növekedés határai”-ban is félreérthetetlenül benne foglaltatik. Az élvonalbeli német fizikustól és filozófustól, Karl Friedrich von Weisszäckertől származik a szellemes hasonlat, miszerint a kapitalista gazdasági rendszer a kerékpárhoz hasonlatos, csak és csakis akkor tud egyensúlyban maradni, ha előre halad. (A németben a haladás a növekedés szinonimája is). Egy gazdaság számára nem képzelhető el nagyobb tragédia, mint a stagnáció. Ha egy gazdaság stagnál, elkerülhetetlenül lemarad a kíméletlen gazdasági versenyben. Márpedig a demokrácia mai állapotában a választóközönség a politikai osztály teljesítményeit a nemzeti össztermék (GDP) növekedésén méri. Ha a dzsidipi nem növekszik, a hatalmat gyakorló politikai garnitúra elkerülhetetlenül megbukik. Ezért tehát a politikusoknak ha törik, ha szakad gazdasági növekedést kell produkálniuk.

A kérdés, mi történik akkor, ha ez a fajta növekedés észszerűtlenné vagy éppenséggel közveszélyessé válik?

Ezt a teljesen logikus kérdést a környezeti válság körül dúló mai vitákban még a zöldek is óvakodnak feltenni. Márpedig aki nem dugja homokba a fejét, hogy vakon a „növekedés” (a zöldek fejlődésről beszélnek) vagy az élhető környezet mellett kötelezhesse el magát, a kérdésben rejlő dilemmát semmi módon nem kerülheti meg.

Márpedig az feloldhatatlannak látszik. Vagy-vagy. A kettő együtt nem lehetséges.

Legalábbis gyakorlatilag. A mai ember egyrészt képtelen arra, hogy lemondjon a fogyasztásról. Maguk a zöldek is. Másrészt arra is képtelen, hogy racionálisan viszonyuljon a társadalmi folyamatokhoz. Érvek helyett főként indulatai vannak. Ahhoz tehát, hogy a kiút nélkülinek látszó válságból kilábalhassunk, mindenekelőtt az emberi psziché elfajulásait, a modern kapitalizmus által belénk vert fogyasztói mentalitásokat kellene levetkőznünk.

Ez látszólag nem ütközhetne különösebb nehézségbe, hiszen az emberiség évezredeken át olyan társadalmakban élt, melyek – mai szemszögből nézve – stagnáltak. Kína például évezredekig. Gazdaságukat szinte változatlan szinten tartották. A fogyasztás ugyanis az embert szolgálta. Manapság az ember szolgálja a fogyasztást. Szinte már rabszolgaként. Termelői és fogyasztói minőségében egyaránt. Ma már Kínában is…

Hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni?

Nyilván csak úgy, hogy az emberi közösségek ellenőrzésük alá vonják a gazdasági folyamatokat is. Azaz nem a gazdaság hatalmasságai ellenőrzik a politikai hatalmat. Éppen fordítva. Csakhogy eleddig minden efféle törekvés államkapitalizmussá fajult. (A kínai is.) A túlságosan költséges és a hatalmi elit önkényes döntéseinek kiszolgáltatott gazdaság előbb-utóbb az összeomlás szélére jutott. (Aligha férhet kétség hozzá, hogy továbbra is oda fog jutni.) A társadalmilag ellenőrizhetetlen politikai osztály a szó szoros értelmében megbénította a társadalmat. Illegitimmé vált hatalmát csupán diktatórikus eszközökkel őrizhette meg. Ami magát a hatalmat is mind illegtimebbé tette. A vég elkerülhetetlennek bizonyult. Kínában is annak fog bizonyulni. (Lassan – minden különbség dacára – Amerikában is.)

De vajon szükségszerű volt-e ez a folyamat? Vajon elvileg is lehetetlen, hogy a társadalom ellenőrizze a politikai, s implicite a gazdasági hatalmat is?

Nyilvánvalóan nem. Azt a mechanizmust, mely ezt lehetővé teheti, demokráciának hívják. Végső fokon tehát minden azon múlik, hogy a működőképes demokrácia mint olyan lehetséges-e? Kényes kérdés. Hiszen minden, amit manapság demokrácia néven emlegetünk, voltaképpen merő szimulakrum. Áldemokrácia. Mind kifinomultabb manipulatív technikák gyilkos egyvelege. Egyfajta tragikomikus színjáték. Nem csupán Kínában, Amerikában is. Az utóbbi esetben teljesen függetlenül attól, hogy ki van hatalmon: demokraták vagy republikánusok…

Az igazi demokrácia nem csupán szólás- és gyülekezési szabadságot jelent, hanem és mindenekelőtt a másik fél érveinek meghallgatását, azt a meggyőződést, hogy a másiknak is lehet igaza, s hogy a saját igazam súlyát az ő ellenérveinek súlyán kell lemérnem, sőt voltaképpen csak azokon mérhetem le. Manapság a szólás szabadsága az egymás-mellet-elbeszélés szabadságára csupaszodott. A divide et impera ősi elve szerint. A folyamat Amerikában kezdődött. A múlt század közepe táján… Ma már világ szerin terjeng tova. Miközben a szabadság korlátlanná terebélyesedik. Szabad a másikat a leggyalázatosabb vádakkal illetni, gyanúsítgatni, sértegetni.

Hogy mennyire álságos világban élünk, azt mi sem bizonyíthatná beszédesebben, mint az, hogy épp azok forgalmazzák a legdühödtebben a klímaválság tagadásának vádját, akik a neoliberális dereguláció fanatikus híveiként a körülöttünk pompázó szép új világot nem is olyan régen kistafirozták. „A növekedés határai” közel fél évszázada jelent meg.  Ezt követte a „Túl a határokon” 1992-ben, majd „A növekedés határai harminc év múltán” 2004-ben. Ekkor már valóban komoly feltűnést keltett. Változni azonban alig változott bármi is. A szerveződő zöld mozgalmak a dzsidipivel a Humán fejlődési Indexet és a Fenntartható Fejlődés Indexét állították szembe. Mára már a fél világ megzöldült. Ami legtöbbször pusztán azt jelenti, hogy mind többen ébredtek rá: a téma politikailag is gyümölcsözővé tehető. Sajnos, a nyugat-európai zöldek mentalitására mi sem jellemzőbb, mint az illegális migráció szenvedélyes támogatása. Általában emberjogi szempontokra hivatkoznak, de lazább pillanataikban maguk is elkotyogják, hogy voltaképpen a gazdaság munkaerőigényét tartják szem előtt. Azaz: nem a sokszor teljesen értelmetlen „termelés”, implicite a „fogyasztás” visszafogása az igazi céljuk, gyakorta éppen fordítva: mindkettő szinten tartása, sőt növelése.

A húszabálás helyett a vegetarianizmus. Például. S közben az egyik végletből a másikba esünk. A hírügynökségek a napokban tették közzé, hogy egy ausztráliai házaspárt a bíróság 300 órás közmunkára ítélt, mert kislányuk, akit szigorú vegetariánus kúrán tartottak, másfél éves korábban sem haladta meg egy háromhónapos csecsemő fejlettségét. Hogy vissza kell fogni a túlzott húsfogyasztást, racionális törekvés. Annak teljes felszámolása azonban nem kevésbé irracionális, mint az ellentéte.

Sokan károsnak tartják a gyerekszülést is, mert az ember is szennyezi a környezetet, sőt – ha tárgyilagosak akarunk lenni – le kell szögeznünk, hogy ma már ő az, aki ezt leginkább teszi. A migránsgyerekek ellen azonban nekik sincsen semmi kifogásuk. Merthogy öregségükre azok fogják őt is eltartani. A vízi- és szélerőművekért lelkesedünk, de azt nem vesszük számításba, hogy nincs olyan haszon, mely ne járna károkkal is. A vízierőművek tönkreteszik a folyók élővilágát, a szélerőművek a madár- és a rovarvilágban okoznak súlyos, egyéb állatfajokat is érintő károkat. Az úgynevezett biodiverzitás tragikusan hanyatlik, évente rovarok és tengeri állatfajok százezrei pusztulnak ki. A zöldek joggal aggódnak a biodiverzitás miatt, és radikális lépéseket követelnek. De ami az emberi társadalmak kulturális diverzitását illeti, arról hallgat a fáma. Szenvedélyesen küzdenek a nők és melegek emberi jogaiért. De a nyelvi-kulturális kisebbségek létalapjainak módszeres felszámolása a legkisebb mértékben sem nyugtalanítja őket. Sem az ukrán, sem a román, sem a szlovák, sem nyugat-európai gyakorlat. Hogy miért? Azért, mert ha az őshonos kisebbségek valóban elnyerik a jogot, hogy nyelvi-kulturális identitásukat valóban megtarthassák, ezt a jogot előbb-utóbb a mohó szeretettel keblükre ölelt migránsoknak is meg kell adniuk. Azt pedig már nem! Legyenek csak franciák, németek, svédek, hollandok… A sokféleségből is megárt a sokk.

Mindeközben 184 ország tizenötezer tudósa – épp a napokban – tett közzé egy tanulmányt, (a jó ég tudja már, hogy hányadikat), melyben arra figyelmeztetnek, hogy bolygónk jövője – ha nem teszünk valamit – rövidesen kilátástalanná válik. A dokumentum voltaképpen egy 1992-es, az Union of Concerned Scientists 1700 tagja által aláírt kiáltvány újabb kiadása. A Föld jövőjét a mai tudósok már sokkal borúsabbnak látják, mint a XX. század utolsó évtizedének szakemberei. A bolygó erdőfelülete riasztó mértékben zsugorodik. A világtengerek élővilága – főként az intenzív mezőgazdaság okozta savasodás következtében – végveszélybe került. A savas tengervíz főként a rákok páncélját oldja, s ezzel a halakat is megfosztja táplálékaiktól. Az élelmiszerlánc újra és újra és mind szélesebb körökben megszakad. A vadon élő állatfajok élettere is rohamosan zsugorodik. Az emberiség erőforrásai is gyorsuló tempóban fogyatkoznak. Miközben félelmetes túlnépesedés fenyeget.

De ami a megelőzés érdekében történik, továbbra is édeskevés. Az eredeti figyelmeztetés óta, figyelmeztet az új kiáltvány, egy pozitív fejlemény is bekövetkezett. Az ózonpajzs kezdett regenerálódni. Ami a tudósok szerint azt bizonyítja, hogy a határozott cselekvés kézzelfogható eredményekkel járhat. Tehát cselekedni kell. És ismét: amíg nem késő!

Merthogy az Amazonász őserdői – melyeknek 80 százaléka Brazília területén található – lángokban állnak. S a környezetvédők azt feltételezik, hogy nem pusztán villámcsapások robbantják lángra őket. Brazíliának, Argentínának, Paraguaynak és Uruguaynak újabb és újabb mezőgazdasági termőterületekre van szükségük. Mind nagyobb a mezőgazdasági termékek  – egyebek közt a marhahús – iránti kereslet. A Föld tüdejének tekintett őserdők pusztulása azonban az egész földi atmoszférára nézve belátható következményekkel járhat. Az észak-ír miniszterelnök, Leo Varadkar azt javasolja, hogy az Európai Uniónak – ha a brazil elnök, Bolsonaro továbbra is tüzet okád azokra, akik őt tennék felelőssé – vissza kell táncolnia az említett államokkal megkötendő szabadkereskedelmi szerződéstől. Emmanuel Macron is azt kezdeményezi, hogy a kérdést a G7-ek (épp e cikk írásának óráiban) Biarritzban tartott csúcsértekezlete tűzze napirendjére. Bolsonaro joggal érvvel azzal, hogy a Nyugat már évezredekkel ezelőtt kipusztította a maga őserdeit, hogy a felszabaduló területeket a lakosság életfeltételeit javító mezőgazdasági termelésre fordítsa. Dél-Amerikának mért ne szabadna?

S ezzel ugyanoda jutottam vissza, ahonnan kiindultam. Az emberiségnek választania kell. S mert azt ma már nyilvánvalóan nem lehet, ki kell tapogatnia azt a Szkhülla és Kharübdisz közt átvezető mind keskenyebb utat, melyen át mégiscsak eljuthatunk az élhető jövőbe. Hogy micsoda abszurd világban élünk, azt a zöldek a híres komputer-szimulációval szemléltetik. Ha Krisztus születésének évében József betett volna egy fillért az 5 százalékos kamatot kínáló bankba, a Krisztus utáni 2000. évben „megtakarításain” az utódok több mint 135, a Föld tömegének megfelelő aranygömböt vásárolhatnának. Ennek ellenére a kamat, sőt, a kamatos kamat mint olyan továbbra is virágzik. Az, aki gazdag, gazdagodik, aki meg szegény, az mindinkább tönkremegy…

De vajon mindez tényleg elkerülhetetlen? Úgy tűnik, hogy nem az. Silvio Gesell „A természetes gazdasági rend” című könyvében érvel a mellett, hogy van alternatív megoldás is, az úgynevezett negatív kamat. (Lásd Kudor Emese interjúját Gyulai Iván ökológussal a Transindex 2019. augusztus 25-ei számában.) Az ötletet Európában és a 2008-as válság éveiben Amerikában is kipróbálták. Mindenütt sikerrel, s az is bebizonyosodott, hogy az új pénzrendszer képes kiiktatni a növekedési kényszer ördögi mechanizmusait. A jegybankok azonban – történhetett volna egyéb is? – mindenütt közbeléptek és betiltották a „veszedelmes” kísérletet.

A környezeti válság tehát nem pusztán politikai kérdés. Nem attól függ, hogy kik szerezhetik meg a politikai hatalmat, hanem attól, hogy akik megszerezték, mire használhatják. Ez idő szerint bizonyosan nem arra, hogy a kerékpárt egy stabilabb járművel helyettesítsék. Merthogy a negatív kamat épp azokat fosztaná meg hatalmuktól, akik a kortárs világot a szó szoros értelmében kezükben tartják. A pénzarisztokráciát. Az utóbbiak fölött pedig minden jószándék ellenére a zöldeknek sem lehet hatalmuk. Sőt, ha csak gondolnának is valami effélére, rögtön összeesküvéselmélet-hívőkké vedlenének. Márpedig attól ők is úgy rettegnek, mint az ördög a tömjénfüsttől. Így aztán ők is csak rokonszenvesen sérülékeny fogaskerekek egy javíthatatlan gépezetben…

A Homo sapiens nevű teremtménynek, ha életben akar maradni, önmagát kell radikálisan (azaz valamivel bölcsebben) újrateremtenie.

 

 

 

 

Kimaradt?