Pengő Zoltán: Egy az Isten, egy a nyelv

Szimpatizálok az unitárius vallással és az unitárius egyházzal. Rokonszenves számomra a teológiájuk, s nem emlékszem, hogy találkoztam volna valaha unitárius egyházi tisztségviselőnek olyan, társadalmi kérdéssel kapcsolatos állásfoglalásával, mellyel ne tudtam volna azonosulni. Ha hinnék egy magasabbrendű, a világot tudatosan megteremtő, szellemi természetű intelligencia létében, mely a Bibliában leírtak szerint nyilvánította ki magát, akkor valószínűleg az unitárius hívek közösségéhez csatlakoznék.

Mindezen okok miatt duplán örültem annak, hogy végre köztéri szobrot kapott Kolozsváron Dávid Ferenc, a vallásalapító reformátor. Az alkotás karaktere egybecseng az unitarianizmus jellegével: érckeménységű, de emberi léptékű, méltóságteljes, héroszi póz, arisztokratikus felsőbbrendűség nélkül. Egy szinten áll velünk, járókelőkkel, mégis felnézünk rá.

Egyvalami azonban gondolkodóba ejtett, hiányérzetet váltott ki bennem. A talapzaton ez áll: Reformátor. Az első unitárius püspök. Meg még két évszám. Nem vitatom, minden szoborállító közösségnek szíve joga, hogy szuverén döntést hozzon egy emlékmű feliratozását illetően. Ugyanakkor arra gondolok, naponta százak mennek el előtte, akik nem értenek magyarul. Néhányan biztosan érdeklődéssel pillantanak rá, állnak meg előtte. Hiába, sokat nem tudnak meg. Ne feledjük, bármennyire is fájó ezzel szembesülni, Kolozsváron a magyarság számaránya 15 százalék körül van, néha az a benyomásom, az egyetemi év alatt az Óvárban több német és francia szót hallani, mint magyart. Kizárólag magyarul feliratozni egy javarészt csak a saját közössége által ismert személyiség emlékművét egy elszalasztott esélyt jelent. Annak az esélyét, hogy megmutassunk valamit magunkból, abból, ami számunkra fontos, a többieknek, a világnak. S a többiek, a többség felé, egy önmagába forduló, elutasító, a maga kis párhuzamos univerzumában élő közösség képét mutatja. S még valami. Mi, kolozsvári, nagyváradi, szatmári, marosvásárhelyi magyarok az erdélyi multikulturalizmus lelkes hirdetői, a többnyelvűség elkötelezett hívei vagyunk. Legalábbis elméletben, illetve ha annak mi vagyunk a haszonélvezői. Úgy tűnik, amikor mi magunk kellene multikulturális szellemben megnyilvánuljunk, lángoló lelkesedésünk, mély elköteleződésünk hirtelen alábbhagy, helyén a nagy semmi marad.

A hollandiai Haarlem városában, a pályaudvar közelében, áll egy viszonylag új, kétalakos szobor, mely helytörténeti jelentőségű személyiségeknek állít emléket. A talapzaton hollandul és angolul olvasható, hogy ki volt és miért érdemelt emlékművet Wigbolt Ripperda és Kenau Simonsdochter Hasselaer. Hálás vagyok, amiért a haarlemi polgárok gondoltak rám, aki nem értek hollandul, s megosztották velem, néhány mondatban, hőseik nem csupán érdekes, de elgondolkodtató történetét. Gesztusuk az egészséges önérzet és a tisztelet jele saját múltjuk, s a nagyvilág felé. Attól, hogy megszólították a nyelvüket nem beszélőket is, nem lettek kevésbé hollandok, kevésbé méltó polgárai Haarlemnek. Ellenkezőleg.

Amiért mindezt leírtam: én kitennék egy kétnyelvű, román–angol nyelvű rövid ismertetőt a Dávid Ferenc szobor mellé.

 

Kimaradt?