Bíró Béla: Fortyogó vulkán tetején

Az angol brexit a népszavazás óta az európai közvélemény figyelmének középpontjában áll. Több okból is. Egyrészt azért, mert a brexit elsősorban az Európai Unió kudarca. A kudarc miatti felelősséget az Unió – rövidesen leköszönő – vezérgárdája persze mindenáron az angolok nyakába szerette volna – és továbbra is szeretné – varrni. Az angolok, akik az Európai Egyesült Államok koncepcióját egyértelműen elutasították, ezzel szemben az uniós kormányzat kompromisszumképtelenségét tették és teszik felelőssé a helyzetért.

A brexit dolgában makacsul megegyezésre törekvő Theresa May lemondása és Boris Johnson miniszterelnöksége az angol kormányzat és az Uniós vezetés közti konfliktust tovább mélyítette. Boris Johnsont az Unió vezető országának, Németországnak a sajtója szélsőséges individualistának mutatta be, aki a felső tízezer úgymond reakciós képviselőjeként az egyenlőségi eszme szent ideáljaira tör, aki – xenofób, bevándorlásellenes és ezzel országát elszigetelő nacionalista gyanánt – a liberális értékrendet szeretné lerombolni.

Hiába figyelmeztetett Ulf Poschardt, a Die Welt főszerkesztője, hogy ez a beállítás alapvetően téves, az Unió vezető gárdája továbbra is ragaszkodik álláspontjához. Sőt, az angolokon igyekezett egyfajta bosszút is állni, hogy a hasonló törekvésektől az – uniós vezetés kormányzati stílusát fenntartásokkal fogadó vagy egyenesen elutasító – államokat végképp visszarettentse. Ez az angolok eltökéltségét természetesen csak tovább növelte.

Ulf Poschardtnak kétségtelenül igaza van abban, hogy a német és török felmenőket is maga mögött tudó, New Yorkban született Johnson inkább világpolgár, semmint valamiféle szűkagyú nacionalista. Nagy játékos, aki véleményekkel és attitűdökkel zsonglőrködik. A multikulturális, felsőosztálybeli család sziporkázóan intelligens sarját soha nem érdekelte – sem hazájában, sem Európában – a féligazságokat szajkózó juste milieu, azaz az uralkodó centrista középszer. A Brexit-agitátori szerep is csupán intelligenciáját kibontakoztató lehetőség volt arra, hogy hazájának és nem utolsó sorban önnön ambícióinak szolgáljon. Egyfajta – az Angela Merkelével ellentétes – wir schaffen es (azaz „ezt végigcsináljuk”) jegyében. A maga kokett és önironikus módján a legpatetikusabb pillanataiban sem adta fel azt a filozofikus meggyőződést, hogy az ember a dolgokat a megszokottól eltérő nézőpontokból is szemlélheti. Johnson nemhogy nem reakciós, de éppenséggel posztmodern politikus, aki úgy véli: a valóság az, amivé a világot mi magunk alakítjuk. „Aki azt hiszi, hogy Jonhnson a tényeken fog zátonyra futni, naiv ember – állítja az Internationale Politik und Gesellschaft című szaklap hasábjain Christos Katsioulis is –; Európának forró őszre kell felkészülnie.” Mások is elismerik, hogy Johnson költői optimizmusa magával ragadó. A közelgő brexit-nyomorúság dacára is. Szelleme egyszerre táplálkozik a pop-kultúrából és az európai magaskultúrából. Gáláns nőtisztelő, aki mellesleg sikamlós regényeket is ír. Szenvedélyes biciklista. Polgármestersége alatt a varázslatos világ(fő)várost, Londont kerékpárutakkal építette körül. És létrehozott egy páratlan globalizált- és avantgárd kapcsolati hálót is, mely a gazdagok és az okosak, a szorgalmasok és az elegánsak, a konzervatívok és az egyenlőséghívők számára egyaránt vonzónak bizonyult. A város az ő vezetése alatt tarkábbá, önérzetesebbé, öntudatosabbá vált. Most mindezt – véli Ulf Poschardt is – megpróbálja az Egyesült Királysággal is végigcsinálni.

Nem lesz könnyű. Tényleg igazi zsonglőrnek kell lennie, hogy sikerülhessen.

De sokan vélik úgy, hogy – továbbra is iróniával szólva – mégis sikerülni fog, mert az alapvető célkitűzés, mely a közvélemény által egyszerűen csak Borisként emlegetett Johnsont mindvégig vezette, a miniszterelnökség volt. Miniszterelnök akart lenni, pusztán azért, mert úgy vélte: ez a szerep illik leginkább a személyiségéhez. Hogy ez milyen politikai áldozatokkal járhat, mindig is hidegen hagyta. (Főként ellenségei szerint.) A Guardian hasábjain írt brexitet támogató  és elutasító vezércikket is. Szélkakas-személyisége azonban nem hátrányt vagy éppen önmagának állított csapdát jelentett, sokkal inkább valamiféle előnyt.

Az angol és a német sajtó nagyobbik része elégtétellel sorolja a baljós előjeleket. Az úgynevezett hard-brexit ugyanis, melyre Johnson törekszik, olyan bizonytalanságokat teremt, melyek már startból válságjelenségeket generálnak. A font sterling értéke az utóbbi napokban a gazdasági válság mélypontján regisztrált szintre esett vissza. A Süddeutsche Zeitung egyik szerzője annak alapján, hogy a font egyben súlymértéket is jelent, anti-fogyókúra-effektusról beszél. A fogyókúra ugyanis – amint az közismert – kezdetben a testsúly csökkenését eredményezi, azt követően azonban minden igyekezet ellenére a testsúly lendületes növekedése szokott beállni. A fonttal azonban ennek épp az ellenkezője történik, az ugyanis csak makacsul „fogy” és „fogy”…

Ráadásul a várható következmények hatása alatt az Egyesült Királyság egysége is kérdésessé válhat. A skótokat, a velszieket és az észak-íreket, akiket Johnson hivatalba lépése után rögtön végiglátogatott, nemigen tudta levenni a lábukról. Mindenütt rideg fogadtatásra talált. A skótok az Egyesült Királyságból való kiszakadást régóta fontolgatják. A brexit csak fokozza elszántságukat. Újabban a velsziekét is.

A legnagyobb gondot azonban Észak-Írország kérdése jelenti. A hard-brexit ugyanis Észak-Írország esetében azt jelentené, hogy az Ír Köztársaságot és az észak-ír tartományt ismét olyan határ fogja elválasztani egymástól, melyen az úgynevezett Backstop, a határellenőrzés válna kötelezővé. Csakhogy az észak-írek többsége az EU-ban való bennmaradás mellett voksolt. Ez viszont azt jelentheti, hogy a tartomány jogot támaszthat magának arra, hogy népszavazással döntse el hovatartozását. Ami a katolikusok és a protestánsok közti – már a brexit által is megbontott, a korábbi véres akciókat megszüntető – kompromisszumot végképp felboríthatja. Az észak-ír katolikus párt, a Sinn Féine és a protestáns pártalakulat által alkotott közös kormány, mely csaknem két évtizeden át békében kormányozta a tartományt, a brexit óta gyakorlatilag megszűnt. A problémát súlyosbítja, hogy ha a szemben álló feleket nem sikerül ismét tárgyalóasztalhoz ültetni, az angol kormány – a hard-brexit utáni helyzet rendezése érdekében – arra kényszerül, hogy Londonból kormányozza a tartományt, ami gyakorlatilag az Angliával való – a protestánsok által régóta követelt – egyesülést jelentené. Ettől azonban ismét elszabadulhat a pokol. Sinn Féine, melyet az IRA (az Ír Köztársasági Hadsereg) politikai szárnyának is tekintenek, ismét illegalitásba vonulhatna…

Johnson 100 000 fontos No-Deal-Brexit kampányt indít, s a várható nehézségek elkerülése végett az elégedetlenkedő tartományoknak is beígért egy fejenként 300 000 fontos támogatást. Kétséges azonban, hogy a gyengülő font sterling birtokában lesz-e erre egyáltalán fedezet. Arról nem is beszélve, hogy a határokon kemény beutazási és kereskedelmi késlekedéssel kell számolni. Az Írországgal és a többi európai állammal való árucsere is lelassul, ami élelmiszerellátási nehézségekhez, s következésként fogyasztói pánikhoz vezethet. Az európai és angol halászflotta közti súrlódások is gondokat okozhatnak. Sőt, az észak-írországi erőszakakciók kiújulása mellett a bűnözés fokozódása is benne van a pakliban. Igaz, Johnson egyes angol kikötők területen kívülivé nyilvánításával próbálja meghaladni a problémákat…

Sajnos, politikailag is komoly bajban van, hiszen szolgálatba lépése óta kormányának parlamenti többsége egyetlen szavazatra apadt. Ha egyébért nem, hát már csak ezért is ragaszkodnia kell az október 31-én bekövetkező hard-brexithez. A szerződés nélküli kiválást követően ugyanis a Brexit Párt célkitűzései tárgytalanná válnak, a szavazók nagy részének már Johnson konzervatívjaihoz kell felzárkózniuk, amennyiben célkitűzéseiket végül is ő váltotta valóra. Ő volt az, aki képes volt felülemelkedni a Parlament döntésképtelenségén…

Johnson – igazi póker-játékosként – sokat kockáztat. Egy fortyogó vulkán tetején mutatja be sziporkázó alakítását. A font értékvesztése következtében ugyanis a londoni méregdrága ingatlanok értéke csökken. Arról nem is beszélve, hogy az angol gazdaság húzóágazata, a szolgáltatóipar is nagyon megszenvedheti a bizonytalanságot. Márpedig a nemzeti jövedelem 80 százaléka a Londonban székelő bankok, pénzügyi alapok, biztosítótársaságok szolgáltatásaiból származik. Ha a font értéke csökken, az utóbbiak is egzotikus adóparadicsomokba menekíthetik a pénzüket. Ami a font további csökkenését okozhatja. Ez pedig a szolgáltatói piac további szűkülésével járhat. Ami… De nem folytatom, ezt folyamatot röviden pozitív visszacsatolásnak hívják. S ha semmi nem jön közbe, katasztrófába szokott torkollni. A hátrányok szerencsére Anglia esetében is előnyökkel társulhatnak. Az olcsóbb font az angol exportot is olcsóbbá teszi, tehát növelheti az angol áruk versenyképességét is. Ez pedig fölpörgetheti a gazdaságot. S mert a külföldiek számára az angliai tartózkodás olcsóbbá válik, a turizmus bevételei is megugorhatnak.

Johnsont azonban a kellemetlen következmények sem érik váratlanul. Cathrin Kahlweit Johnson felkészül az összeomlásra című cikkéhez a Süddeutsche Zeitung egy olyan fényképet mellékel, mely a miniszterelnököt a katasztrófa sújtotta területek meglátogatásakor szokásos sisakban ábrázolja.

Johnson vállalja ezt az asszociációt is. Merthogy nem csak az angoloknak van okuk aggodalmakra. Az európai – mindenekelőtt a német – cégek is aggodalommal készülnek az elkövetkezendőkre. A Tagesspiegelben Thornsten Mumme No-Deal-Szcenárió: Hogyan készül föl a német gazdaság a hard-brexitre című cikkében foglalja össze a német cégeket érintő következményeket. Hogy a novemberrel kezdődő fennakadásokat elkerülhessék, a német cégek kénytelenek föltölteni raktáraikat angliai származású alkatrészekkel, segédanyagokkal és egyéb árukkal. Később ugyanis masszív vámproblémákkal kell számolniuk. A felhalmozás azonban az esedékes fejlesztések elől szívhatja el a pénzt. A mintegy 200 milliós – előre látható – vámköltségről nem is beszélve. A német egészségügynek a gyógyszerek piacán is szűk keresztmetszetekkel kell majd megküzdenie. Az angliai exportra szánt személygépkocsiknak pedig heteket kell majd várakozniuk a határokon. S mert az idő pénz, a német exportőröknek ez is meglehetősen sokba fog kerülni.

Tehát nem csak „Johnson hideg számításai” (Cathrin Kalhlweit) járhatnak komoly kockázatokkal, de az uniós vezetők – ideológiai szenvedélyektől fűtött – döntései is. Merthogy nem Johnson az, aki elutasítja a további tárgyalásokat. Az Unió vezetői ragaszkodnak álláspontjukhoz. Érzik: súlyos presztízsveszteség nélkül nem engedhetik meg maguknak, hogy ha már a kompromisszumokra hajló Maynek nem tettek, annak a bevándorlásellenes Johnsonnak tegyenek további engedményeket, aki Hitlerhez fogható diktátoroknak, illetve visszataszítóan aljas fickóknak titulálta őket.

A végelszámolásnál fog majd kiderülni, hogy ki lesz az, aki majd elégedetten állapíthatja meg, hogy „végigcsináltuk” (wir haben es geschafft). Merthogy itt nem csak Angliáról van szó, de az Európai Unióról, azaz rólunk is. Az angolok nem csak ellenünk teszik, amit tesznek, hanem bizonyos értelemben értünk is.

Az persze már az Unió új vezetőitől függ, hogy (ők legalább) képesek lesznek-e levonni az őket érintő konzekvenciákat is.

Kimaradt?