Kustán Magyari Attila: Akolmeleg

Ha van kiábrándító feladat, az az újságírás. Nem az a féle, amit a Scînteia ’89 előtti szorgos ujjai műveltek, és nem is az, amit a módszer felélesztését követően újra sikerült kifejleszteni mára – hanem az újságírás: tudják, rengeteg olvasás és informálódás ezer forrásból, rengeteg vita és beszélgetés, rengeteg évődés, vívódás, és persze a következményektől a lehető legkevésbé tartó írás.

Barátaim a chat ablak privát mivoltának illúziójában írnak: mennyire elegük van az erdélyi magyar közéletből, illetve annak hiányából. Hogy mindent felold az aktuálpolitika és az azonnali érdekek, a szekértábor-logika és annak minden nyavalyája. Hogy egyfelől a román állam díszes társaságától sem lehet mit várni, hiszen a magyar kártya az adu ász, amit mindig elő lehet húzni, másfelől a magyar kormánnyal szembeni bármilyen kritika az összeesküvés-elméletek, a libsizés és migránsozás sötét sikátoraiba vezet el, a szűnni nem akaró tapstól sem elfáradó trollhadsereg hadba állításához.

Így, ugye, nehéz. Folyamatosan ellenszélben lenni – legalábbis otthon.

Magam, az éppen ellenségnek tekintett (háborúban állunk Óceániával? A héten igen) Finnországból azt látom, hogy az erdélyi magyarság jelen állapota természetesen nem előre elrendelt, de nem is enged sok szabad mozgást. Kevesen vagyunk, és minden szó személyes sértésnek, üzleti és politikai érdekkel szembeni megnyilvánulásnak számít, megmozdul a hierarchia megszokott gépezete, így pedig meglehetősen nehéz vitákat folytatni.

Az ember majdhogynem arra vágyik, hogy az akolmeleget érezhesse. Ahol végre nem ellenzékben van, nem kell a privát beszélgetésekben kollégákkal megvitatnia azt, ami sokunkat zavar, hanem előlépjen az álláspontjával – amit, jó esetben, nem a kisujjából rázott ki, hanem kemény előkészületek által.

Elnézve a magyar nyelvű újságírást (beleértve ebbe a terrorsajtót, a bulvárt és minden egyebet), bajban vagyunk, igaz, globális léptékben is ez a trend. Ezt persze mindenki láthatja. Nem sok hitele van a szónak, de nem azért, amit a liberális értelmiségiek ezerszer az olvasók szemére vetnek (miszerint mosdatlan bunkók, és ez az ő hibájuk), hanem éppen azért, mert a sajtóról nehéz volna elhinni, hogy valaha is a társadalmat szolgálta, a többséget (bár nyilván van erre példa, és küzdelmekre is bőven). A hitelét vesztő, és egyébként is silány sajtó helyét még silányabb szereplők veszik át, zúglapok felkiáltójeles címekkel és kedvező hazugságokkal, szekértáborokat képező és újratermelő propagandalapokkal, az akolmelegben, és így tovább. Miközben az az illúzió, hogy mi, emberek, szabadon döntünk, még mindig tartja magát.

Aztán megtekinti az ember például a Netflix új dokumentumfilmjét, a The Great Hack-et a Cambridge Analytica-botrányról, vagy éppen elolvassa Shoshana Zuboff világszerte méltatott könyvét a „közösségi oldalak” működéséről, szabadságunk totális megfosztásának pontos leírását adva, és jót nevet a saját nyomorúságán. Erdély persze távol van mindettől: inkább az akolmeleg, amiben jól érzi magát a szakma. Csak észre ne vegyék, csak el ne kóboroljon. Ez akár jó hír is lehetne: még nem olyan tökéletes a rendszer, hogy ne lehetne kiszólni belőle, meg hát a fekete Volga sem jön senki után.

Éppen ezért volna kívánatos kilépni. Mert vannak erre remek fórumok, amelyek ha nem is tobzódnak a szabadságban, de teret adnak arra, hogy véleményeket jelenítsenek meg. Ezzel élni kell: írnia annak, aki úgy érzi, hogy megszólítana másokat, érvelni és vitázni. Régivágású dolgok ezek.

Csak a dohos újságírást, az elvtelenséget, az odadörgölőzés jól kialakult szokását űznénk el. Onnantól minden jobb volna.

Kimaradt?