Bíró Béla: Nándorfehérvári vereség

Hétfőn Szerbiában hallatlan dolog történt. A magyar és a szerb elnökök ünnepélyes keretek között avatták fel Hunyadi János szobrát. Az apropó a kor legnagyobb szabású katonai győzelmének, a nándorfehérvári diadalnak 563. évfordulója volt. 

Mindkét elnök patetikus beszédeket mondott. A szónokok Hunyadi Jánosnak és Szibinyáni Janknak, a magyar és a szerb történelmi emlékezet legendás alakjának állítottak emléket. A nándorfehérvári hőst a szónokok Európa, implicite a kereszténység védelmezője gyanánt aposztrofálták. Egyesek szerint pusztán Orbán Viktor és Alekszandar Vučić nagyobb dicsőségére. Mintha nem is lett volna tudomásuk arról, hogy a nevezett személy – Iancu de Hunedoara néven – valójában a román nemzeti történelem kimagasló alakja. S a legnagyobb magyar király, a get beget román Corvin Mátyás szülőapjaként a román történelem egyik legjelentősebb európai személyisége is. 

A magyar államelnök a román nemzeti hős származásáról jóformán említést sem tett, de ezt már megszokhattuk. Ami még fájdalmasabb az az, hogy a szerb államelnök, Vučić is csupán Jancu de Hunedoara úgymond „romániai” születéséről szólt, de ettől függetlenül Hunyadi Jánost félreérthetetlenül nagy magyar hősként méltatta.

S igaz, ami igaz, nekem, bár én – szakmai képzettségemből és román rokonszenveimből következően – szeretem magamat kettős identitásúnak, azaz – kifejezetten kulturális aspektusban – magyarnak és románnak is tekinteni, a fentiek hallatán sem állt meg a szívverésem. Egyszerűen azért, mert mindkét fél, a magyar és a szerb is, Iancu de Hunedoarára mint a két nép közösségi emlékezetében máig megőrzött legendás személyiségre emlékezett. A román szóbeli vagy írott hagyományban Iancu de Hunedoarának nyoma sincs. És okkal. A Nándorfehérvári Ütközetben Iancu de Hunedoara kivételével románok nemigen vehettek részt. Ott magyarok, szerbek és főként olasz származású keresztesek ontották vérüket. Az sem zárható ki, hogy az 1054-es skizma nyomán a korabeli román egyházi körökhöz a római pápa által a nyugati kereszténység győzelmévé avatott diadal híre sem juthatott el, s ha eljutott is, a győzelmet a román közösség tagjai nem tekinthették saját győzelmüknek. De ami még fájdalmasabb, bár a magyar népi emlékezet Iancu de Hunedoara és Szilágyi Erzsébet fiának alakját egész sereg legendában, anekdotában, mesében őrizte meg, a román folklórnak Matei Corvinra vonatkozóan elmosódó emlékei sincsenek. Úgy tűnik: a román paraszti társadalomnak még arról sem igen lehetett fogalma, hogy Mátyás király román származású lett volna. Egyébként is: akkortájt a felekezeti hovatartozás, és nem a nyelvi-kulturális identitás volt az összetartozásérzés legfőbb szempontja. 

Iancu de Hunedoara és Matei Corvin pusztán Nicolae Iorga, Constantin Daicoviciu és társaik tolla alatt váltak „valóban” románokká. Nem is beszélve Gheorghe Funarról, aki Kolozsvár főterén azt is máig szemlélhető hírré emelte, hogy Matei Corvin akkora személyiség volt, hogy csupán az „övéitől”, mármint Stefan cel Mare románjaitól szenvedett vereséget. (Hogy ez a vereség is csupán jelentéktelen epizódja volt Matei Corvin uralkodásának, arról akkortájt – legalábbis a román nyilvánosságban – szó sem igen eshetett. Mellesleg ma sem esik.)

Magyarán: ha Ștefan cel Maretól eltekintünk, ami korántsem lenne tisztességes eljárás, a román középkorra vonatkozó történelemnek voltaképpen két, tényleg világra szóló hőse van: Nicolae Iorga, majd Constatantin Daicoviciu. Igaz, ők hősies harcaikat nem harctereken, hanem békés dolgozószobákban vívták meg. Iorga ugyan tragikus halált halt, de ő sem egészen Európa védelmében esett el, végső soron az ő történeti narratívái által életre hívott vasgárda gyilkolta meg. Daicoviciu ágyban, párnák közt halálozott el. De szobra ma is Mátyás király szülőházának közvetlen szomszédságában feszít. És méltán. Ceaușescu által államvallássá emelt „legendái” maradandóknak bizonyultak. Nemzeti narratívája az európai politika színterein – ha hallgatólagosan is – a hivatalos verziónak számít. De hát ez korántsem meglepő, amennyiben a magyar fasizmustól egész Európa hangos, a – minálunk ma is kvázi-legitim – Vasgárdáról és általában a román fasizmusról Európa mit sem hallott, hacsak az olasz Curzio Mallaparte Kaputt című – románul máig hozzáférhetetlen – regényétől eltekintünk. De annak a mai európai nyilvánosságban sincs túl nagy ázsiója. Még a Zsidó Világszervezet is csínján bánik vele.

Ezért is katasztrófa a szerbiai szoboravatás. A magyarellenesség jegyében született Kis Antant kapott léket. S számos jelből ítélve ma már a szlovákok és a csehek is fontosabbnak tartják azt, ami a Duna-medencei népeket összeköti, mint azt, ami szétválasztja.

A román Iancu de Hunedoarával, Gheorghe Dojával (aki Dózsa György néven született székely) és Paul Chinezuval (akinek annyi köze van a kínaiakhoz, mint nekem az inkákhoz) hosszabb távon igencsak nehéz lesz tényleg otthonra lelni egy – előbb-utóbb remélhetőleg elfogulatlanná fajuló – Európában.

Ennek – a jelek szerint – a továbbiakban is súlyos akadályai támadhatnak.

Legfőbb ideje lenne – az önveszélyes magyarellenes hecckampányokon túllépve – végre a politikának is észhez térni. Annál is inkább, mert a román történelemtudomány nagyjai ezt mára már nagyjából meg is tették…

Kimaradt?