Bíró Béla: Áldás vagy átok?

A német Zeit Online-on meghökkentő tudósítást olvastam az örök élet esélyeiről. Ulrich Bahnsen billentyűzetéből eredő „Verjüngung: Forscher wollen das Alterns besiegt haben”, azaz Megfiatalodás: A kutatók szeretnék az öregedést legyőzni című írás olvastán több okból is olvadoznom kellene a gyönyörűségtől. Egyrészt, mert elvileg – ha addig kihúzom – számomra is megnyílhat a lehetőség egyfajta örök életre, másrészt azért, mert az örök élet népmesei álmának valóra váltója egy frankfurti születésű, atyai ágon minden valószínűség szerint magyar származású kutató, Steven Horvath. Ki is lehetne más, hiszen a modern kor legnagyobb hatású találmányait, a nem-euklideszi geometriát, no meg, az atombombát is magyar vagy magyar származású zsenik hozták tető alá.

S aki úgy vélné, hogy ironizálok, téved. A találmány minden jel szerint valóságos, akárcsak az előbbiek. Horváth ugyanis kilenc kísérleti alany biológiai óráját egyetlen egy év alatt 18 hónappal forgatta vissza, azaz kerek két és fél évvel fiatalította meg őket. Hogy miként, annak leírásába nem bocsátkozom. A Zeit Online-on bárki utánanézhet. Nem csalás és nem ámítás. Horvath professzornak – közönséges gyógyszeres kezeléssel – sikerült az emberi DNS által működtetett biológiai órát valóban korábbra álltani. Eleddig kilenc kísérleti alany DNS-ében sikerült olyan epigenetikusnak nevezett, azaz az örökletes állományba beépíthető módosulásokat előidézni, melyek az idő múlását is képesek visszájára fordítani.

Azt se várja tőlem senki, hogy magát a procedúrát részletekbe menően ismertessem. A gyógyszeres kezelés receptjét sem adom közre, ámbár a hatóanyagok egy része – legalábbis Amerikában – még csak nem is vényköteles. Az úgynevezett medikamentációt az USA Gyógyszerészeti Hatósága is engedélyezte. Horvath egyébként is a California Egyetem professzora, és kutatásának eredményeit Gregory Tahy, az Intervene Immune nevű Los Angeles-i biofarmeceutikai cég igazgatója és az Aging Konference of Life Extension Advocacy alapítvány szóvivője a „Reversing Human Aging Right now!”, azaz Az emberi öregedés visszafordítása, de most mindjárt! című előadásában mutatta be. A jellegzetesen amerikai hatásvadászat se tévesszen meg senkit. Valóban komoly dologról van szó.

Még akkor is, ha – politikailag meglehetősen inkorrekt módon – mind a kilenc kísérleti alany férfi volt, és mindannyian már eleve fiatalabbnak tűntek biológiai koruknál. Az eredményeket az említett intézetekben és alapítványnál szakemberek népes csoportja ellenőrizte és vitatta meg. Helyességükhöz – vérképek és genom analízisek tanúsága szerint – kétség sem férhet. A biztonság – és nem utolsósorban a női nemen esett sérelem kiköszörülése – kedvéért azonban a kísérleteket nőkön és újabb hímnemű kísérleti alanyokon is folytatni fogják.

Igaz, a szakemberek arra is figyelmeztetnek, hogy a módszer még korántsem jelenthet végleges megoldást, hiszen a rákos betegségek gyógyítására – legalábbis egyelőre – nem alkalmas. Arra meg végképp nem, hogy bárkit is halottaiból támaszthasson fel. S az sem világos, hogy az örök élet perspektívája minő kalamajkákat okozhat. Meddig ésszerű fiatalodnunk? S vajon egy – a természet rendjébe való  – ennyire radikális beavatkozásnak egyáltalán kiszámíthatók-e a „mellékhatásai”? Vajon az örök fiatalság mámora nem torkollik-e végül tömegméretű öngyilkossághullámba? Egyébként is, ki engedheti meg magának, hogy fiatalodhasson? És mit szólnak majd azok, akik nem? S ha mi lendületesen fiatalodunk, mi lesz a – hogy úgy mondjam: natur – fiatalokkal? Vagy ők már végképp nem is lesznek? S hogy tényleg ne legyenek, a gyereknemzésre vetemedő heteroszexuálisokat fogjuk majd rácsok mögé csukni? (Nem mintha kétezer éves homofóbiájuk miatt nem érdemelnék meg, de mégis…)

Szóval van kérdés bőven…

Ennek ellenére Steven Horváth meg van győződve róla, hogy „történelmi fordulóponthoz érkeztünk”, melytől fogva az öregedés megszűnik, úgymond, természettörvénynek lenni.

Én örök életemben hiszékeny voltam. Zsenge fiatalkoromban arról álmodoztam, hogy a kapitalizmus fölött aratott világra szóló győzelem valamely csatájában fogok elesni, mikor is holttestemen át győzedelmes tankok dübörögnek a kivívott viadalra. Némileg érettebb fejjel Molnár Gusztáv, Balázs Sándor, Fábián Ernő, Salat Levente, Cs. Gyimesi Éva és több más – jobbára elfeledett – „államellenes összeesküvő” társaságában szerettem volna megváltani Romániát, s benne a romániai magyarságot. S mikor ez sem sikerült – hiába figyelmeztetett még idejekorán Dávid Gyula –, felültem az európai lóra is, hogy végre érettnek hitt fejjel lovagoljak fel az európai demokrácia napfényes csúcsaira. Hát ez sem igazán sikerült. És most – József Attilával szólva – itt csücsülök, mint fák tövén a bolondgomba…

Engem már kevés új leleménnyel lehetne  lépre csalni.

Az örök élet ígéretével meg végképpen nem. Mert mi végre? Talán azt kéne kivárnom, hogy örök életű embertársaimmal lelkes egyetértésben fulladjak bele a civilizációnak nevezett – hulladékoktól bűzlő – világóceánba? Vagy hogy a kommunizmus legszentebb hagyományainak européer folytatói tereljenek vissza fiatalságom bárgyúan internacionalista éveibe? Vagy hogy azt hallgassam végig, hogy dédunokáim már anyáik nyelvén sem értenek. Az nagyanyáikéról nem is beszélve...

No nem! A természet vagy az Isten (számomra egyre megy) nagyon is tudta, hogy miért szabta végesre az emberi életet.  Aligha lehet kétséges, hogy ezt a legszentebb (de legalábbis annak vélt) teremtménye, az ember iránti tiszteletteljes szánalom jegyében tette.

Kalapot emelek Horvath úr zsenialitása előtt. De a találmányából nem kérek. Ahogyan az atombombából sem kértem volna, ha már élek. De csak diadalmas fellobbanásuk után két évvel láthattam meg a napvilágot. (S persze, ha már élek, akkor sem én lehettem volna az, akit az értelmi szerzők konzultálnak…)

Én – ha a nem is azonnal, de előbb-utóbb – mindenképpen szeretnék viszonylagos nyugalomban – hogy ne mondjam: ágyban, párnák közt – halni meg. Nekem ugyanis – öregségemre – mintha tényleg sikerült volna Madách Imréig visszafiatalodnom. A bizonyos értelemben tényleg halhatatlan Ádámmal instálom a sorsot: „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni.”

Hogy ez a lehetőség is merő utópiává sivárul, merthogy a megváltó halál hiánytalan hiánya végképp elérhetetlenné teszi, az már maga lesz a földi pokol.

 

Kimaradt?