Rostás-Péter István: Banira pontosan

Ha módomban állna, hogy megválasszam, mi nem szeretnék lenni egy estleges reinkarnált jövőbeni mivoltomban, hát egyvalaki biztosan nem: államkassza-portás, vagyis pfőpfőkulcsár, hogy a patinásabb változattal éljek. Két okból legalább; soha nem tudnám, mennyi zseton nyugszik az ország széfjében, és képtelen lennék számon tartani, mennyit is hordanak be, de főleg ki a nemzeti páncélszekrényből. Mindeközben pedig naprakész pénztárkönyvben tizedesnyi pontossággal kellene prezentálni a leltárt.

Valahogy ezért nem tudom teljes mértékben irigyelni az Orlando–Mugur párost, bár szakmailag mindketten a csúcson vannak: előbbi konjunkturálisan, utóbbi meg duplán kontextuális képletnek köszönhetően. Míg Isărescu dörzsölten okos, mert különben hogyan újrázhatna immár hatodjára a Román Nemzeti Bank élén (dacára a jogos szakmai kritikáknak, mert az általa vezérelt pénzintézmény gyakran elégedett meg azzal, hogy aggodalmas hangnemű közleményekig merészkedjen, mikor határozott intervencióra kötelezte volna saját működési szabályzata), Teodorovici pedig öntelten eljátssza a rafinált șmecher  szerepét – igaz, kotta nélkül.

Kora esti konyakozás a klubban: ideális pillanata a dolgok meghányása-vetésének. Mert a párttól leszóltak: választási évben nem lehet újabb adókat bevetni, s a nyugdíjtörvénnyel legalább a stabil(nak vélt)szavazótábor lojalitását be lehet biztosítani rövid távon. A büdzsé kiegészítésének vázlata ott sunyít a zakó belső zsebében: el nem kezdett befektetések törlése, álcázott bérstop, el nem foglalt állások befagyasztása, uniós források lehívásának dinamizálása – ez a szoft változat. A nem létező pénznek egyik zsebből a másikba való átcsempészése houdinis mozdulatokkal és megfelelően sejtelmes háttérbeli zenekísérettel. A kemény variánsban újabb köpcös külföldi kölcsönpakk, a létező adók behajtásának felpörgetése, folyamatban levő invesztíciók jegelése. Az ultradurva verzió olvashatatlan, annyi a kihúzás, többszöri újratörlésre rávésett számsorok, százalékok. Olyan kulcsszavak, mint közszférabeli átcsoportosítás (értsd és olvasd: leépítés), speciális nyugdíjak újraszámolása (vagyis nyesegetése) is szerepelnek ezen a fecnin, de nem fokozom az izgalmakat...

Közben érkeznek a jó hírek: az infláció, bár enyhén, de elmaradt az előrevetített szinttől, és az uniós szakintézmények is felfele kerekítették – szintén alig észlelhető arányban – a román nemzetgazdaság növekedési hányadosát. Ha ehhez még hozzáadódik egy nem kiemelkedő, de jónak mondható mezőgazdasági év, máris látni a túlsó partot (miközben görcsbe merevült az ország teste az erőfeszítéstől), majdhogynem megúsztuk, üzeni Teodorovici magabiztosra fogott, sármosnak igyekvő mosolya.

A tavalyi költségvetés-tervezési bohózatra gondolva a pénzügyérek már készíthetik a piszkozatokat a szintén többfajta forgatókönyvre: azt nehezen lehet majd eladni, hogy a novemberi elnökválasztási kampány olyannyira lefoglalta az energiákat, és emiatt késlekedik már megint a büdzsé beterjesztése.

Alapjáraton két szcenárió valószínű.

Az egyik szerint ha a kormánykoalíció elbukja az államfőválasztást, és ezt megtoldja egy helyhatósági fiaskóval, nem kizárt, hogy bedobja a gyeplőt a lovak közé, hadd kapkodjon a kormányra kerülő ellenzék 2020 végén, és érezze a felelősségvállalás igazi terhét, miközben vélt vagy valós hiányok után kutat az államháztartás kamrájában. Vagy pedig utolsó elkeseredett kísérletként folytatódik a felelőtlen osztogatás, hátha a jövő évi parlamenti választásokon még lehet elegendő voksot venni a túlélésre (ami akár a veszteség minimalizálásával is egyenlő lehet).

Mindkét esetben az egyensúlyok elbillenése, a középtávon kompromittált gazdasági perspektívák, a Victoria-palota új lakóinak pedig a rongyosra szajkózott „az a kib@szott négy év”-szerű rigmus jut hagyatékként. Ez utóbbival pedig takarózni lehet ideig-óráig, de válságkezelő stratégiának ugyancsak kevés.

 

Kimaradt?