Kustán Magyari Attila: Identitás és korgó gyomor
facebook cover


Kustán Magyari Attila: Identitás és korgó gyomor


Array ( [0] => KustanMagyariAttila.png [foto] => KustanMagyariAttila.png )
-A A+

A vicc úgy szól, hogy „találkoztam istennel, a hölgy fekete volt”. Miközben ez egy szellemes fricska a fehér keresztény istenképre, amely ráadásul férficentrikus is, eszembe juttatja azokat az identitásbeli harcokat és zsákutcákat, amelyekben élünk, és amelyekért úgy felelős a jobboldal, mint a baloldal és a liberálisok is.

Az úzvölgyi incidens óta különösen érzékenyen érint a kérdés, hogy az erdélyi magyar közösség számára milyen kiutak vannak, amennyiben kizárólag az identitáspolitika farvizén próbál fennmaradni. Azt jól látni, hogy a román nacionalisták számára – a szürke ötven árnyalatában – az erős nemzetállami törekvések útjában áll a magyarság. Ezek a dicső múltra és egyéb téveszmékre építő elképzelések mindig velük maradnak, hiszen minden társadalomnak megvan a maga különböző oldali szélsősége (legyen szó fasisztákról, sztálinistákról, neoliberálisokról).

És megmaradnak a magyar társadalomban is, amelyik önmaga kisebbségi létét továbbra sem tudja helyén kezelni. Egyfelől mintha folyamatosan csak önmaga túlélését próbálná kezelni, másfelől érzi, hogy nem elégséges ez, hiszen Dávid és Góliát vetekszik egymással, és az emberi élet sem pusztán egy identitás megóvását kell jelentse. Másfelől az „anyaországi” viszony is egyenlőtlen, nem igazán tudni, hogy az aktuálpolitikai fordulatok kit tesznek meg új ellenséggé. Az európai szélsőjobboldali áttörés pedig, bár elmaradt, továbbra is veszélyt jelent: lehet, hogy Erdélyből nézve egyesek számára Salvini meg Le Pen hős, de az erős nemzetállamok Európájában Románia is azzá válik – akkor tessék majd tapsolni.

Ezekben a szűkös keretekben értelmes társadalomépítésre tán csekély az esély (de feladni soha!), különösen úgy, hogy az értelmiség egy része betagolódott, a másik meg hallgat. Fél szemmel a kommentariátus katatón trollkodásán, fél szemmel a politikai széljáráson.

Az identitáspolitika azonban meghatározó máshol is. A hatvanas évek alkonyától felerősödő újbaloldali mozgalmak magukba olvasztották megannyi kisebbség képviseletét, eközben letéve eredeti feladatukról, a társadalmi viszonyok osztályalapú kritikájáról. A nyolcvanas évek középutas baloldalai számára már nem is volt kérdés a piac egyeduralma, a tőlük elfordulók, a leginkább rászoruló társadalmi rétegek meg a szélsőjobboldalt tették meg új képviseletüknek. Így aztán anélkül maradtak, mert, ahogyan arra József Attila is figyelmeztetett: „Tőke és Fasizmus jegyesek”.

Az új konstellációban az identitáspolitikák uralnak mindent: a jobboldalon a nemzeti és etnikai identitások határozzák meg, hogy ki van bent és ki van kint, a liberális és a középutas baloldalon pedig elsősorban a nemi és szexuális kisebbségek, illetve az antifasiszta (bevándorlókat, elnyomott vallási kisebbségeket, posztgyarmati hátterűeket védő) mozgalmak. Ezeknek ugyanakkor gyakran hibája, amire az említett vicc is felhívhatja a figyelmünket, és amibe a jobboldali identitáspolitikai is beleesik: nem veszik figyelembe mindazokat az egyéb társadalmi körülményeket, amelyeket éppen a „melyik közösség részeként határozom meg” mentén zajló küzdelmek fednek el: hogy nem a fehér férfi istennel van baj, hanem a hierarchikus gondolkodással – legyen bár a fölöttünk álló fekete, nő vagy leszbikus.

A kapitalista szólamok pedig felfalják mindezeket az identitásharcokat: az üzleti életben, marketingben stb. is megjelennek a nők, a feketék, a melegek, a túlsúlyosak, a legkülönfélébb társadalmi identitások képviselői, és bár ez önmagában rendjén van, a nagy képet elfödik: hogy egy gazdasági vállalkozásban nem az a probléma csupán, ha kizárunk onnan valakit, mert magyar, vagy transznemű, vagy muszlim, hanem, hogy milyen óriási bérkülönbségeket tapasztalni, hogy az informális kapcsolatok a feudalizmusra emlékeztetnek, az országos törvények nem védenek meg, a szakszervezet nem létezik vagy gyenge és így tovább. (Különösen jó példa, amikor nagyvállalatok, például a H&M szivárványba borulnak az LMBTQ-közösség pénztárcája kedvéért, miközben éhbéren dolgoztatnak.)

Ez fájóan jelen van az erdélyi magyar közösségben is: ha megkérdezünk fiatalokat, hogy miért hagyják el Erdélyt, akkor nem az úzvölgyi incidens és a nyelvi jogok lesznek a legfontosabb érvek, hanem az anyagi kiszolgáltatottság, a bizonytalanság. Az előbbiek is komoly sebeket jelentenek, de utóbbiak kiemelten fontosak, ezt tudjuk.

Szükség van egy kiegyensúlyozott szemléletre: megérteni, hogy közös ügyeink sokfélék, és hogy nem lehet ignorálni az erdélyi magyar társadalmat is terhelő gazdasági problémákat, sem pótolni azokat a gyűlöletmantrákkal. Ehhez persze jó diagnózisra van szükség, megtalálni például nemcsak azokat a vállalkozókat, akik szemtelenül kizsákmányolnak (egyúttal leszámolni a vállalkozó mint szent, megmentő, jótevő stb. mítoszával), de azt is jó volna érteni, hogy az Európai Unión belüli béregyenlőség vágya ellentétes a propagált szabad munkavállalással, azaz soha nem volt cél a jóléti szintek kiegyenlítése, és nem is lesz az. Nem így működik a világgazdaság.

Ezeknek a problémáknak a kezelése azoknak is fontos, akik számára az identitáspolitika prioritás, legyen szó jobboldali vagy baloldali, liberális törekvésekről. Talán rájönnek előbb-utóbb, hogy a terelés, ujjal mutogatás, a piacgazdasági varázsszavak nem elégségesek a fiatalok otthon tartásához. Hogy a különböző identitások megőrzése és összehangolása a kultúra terhe és szépsége egyszerre, de nem elégséges: a korgó gyomor prózaisága felülírja.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik