Rostás-Péter István: Magyar-román két jóbarát...

Rögtön az elején sietek leszögezni: nem a hosszas kíméletlen kánikula vette el maradék eszemet, hogy készakarva átragozzam a klasszikus Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki  (Lengyel–magyar két jóbarát, együtt harcol, s issza borát) rigmust, még csak a klikkvadászat ösztöne sem hajszolt; egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy időnként váltakozó hevességgel feltörő-torlódó kételyeimet glédába állítva – kicsit a magam megnyugtatása (?!?) végett – felleltározzam a román–magyar vagy magyar–-román viszonyrendszerben rejlő lehetőségeket és buktatókat, az esetleges ki- és áttörési pontokat, egyfajta szubjektív esélylatolgatásba ártsam magam, hogy akkor e két nép, közösség, kultúra miként lehetne egymással, (egymás mellett) élhetőbb, vállalhatóbb, vagy csak előnyösebb kapcsolatban. Hatévi bukaresti lét, nyolckötetnyi román–magyar, illetve magyar–román fordítás és az újságírói habitusból fakadó kíváncsisággal elegy témaérzékenység – ez lenne a háttér +  öt évtizedes interetnikus környezetben felbatyuzott élettapasztalat.

Bár didaktikusnak – s a kérdéskör jellegéhez képest merevnek – tűnik, a diskurzus tagolása érdekében sorra citálom a tényezőket, melyekről úgy vélem:  egyen-egyen, de főleg mindösszesen és egymásra való hatásukban szerepet kaphatnak a kétoldalú viszony rendezésének elindításában; tudatában vagyok a lajstrom hiányosságának és a néhol a banalitást súroló kézenfekvő megállapításoknak, mint ahogyan annak is, hogy a lista mikéntje nem jelent egyben értékrendet, axiológiai ítéletet.

A modellkeresés érthető, de kétes kimenetelű kényszerét azzal árnyalnám, hogy a jó gyakorlatok feltérképezése és elemzése önmagában nem hiábavaló, de az európai példák (bár ritkásak) mindenike ott és úgy hatott, ezért kellene, a német–francia, vagy finn–svéd, osztrák–olasz vonatkozásokból okulva mégis egy sajátos megbékélési/kiegyezési receptet kiókumlálni. Amelyre majd arrébb aggatja – szerencsés esetben – a hálatelt utókor a történelmi epitetont.

Mielőtt még elméleti szószba fulladna a szándék, következzenek hát az aktorok, ismétlem, nem föltétlenül fontossági sorrendben:

A politikumtól rendszerint elvárják, hogy oldja meg, menedzselje, válaszoljon a kihívásokra, intézzen, egyszóval amolyan tótumfaktumos tunikában „tegye a dolgát”; esetünkben, ha (legalább) két tábort tételezünk, a többségi és kisebbségi politikus kellene hogy dűlőre vigye a témát. A hazai képletben viszont még ott egy harmadik tényező: az államfő, aki furamód ő maga is kisebbségi, ám a többség voksaival került helyzetbe, és szászságát előszeretettel nem hangoztatja-érzékelteti. Pedig hosszan tartó patthelyzetben (adjunk esélyt az ilyen eufemizmusoknak is) az elnök tisztje közvetíteni, egyensúlyba hozni a makacsul lejtő pályát. Nem teszi, immár többedíziglen. Példaértékűként minősíti a minoritások helyzetét, és konokul szajkózza-mantrázza ezt az avíttan talmi refrént. Marad a két fél frusztrációkkal, ellenérzésekkel és előítéletekkel telített taktikázása, az eleddig többnyire meddő huzavona.   

Megmarad a remény, hogy majd a többi intézmény. Például az egyház. Mely túlnyomórészt ortodox és állami allűrökkel kacérkodik. És amely mindig a világi hatalom palástjába kapaszkodva igyekezett magának teret nyerni (a görög-katolikusok 48-as felszámolása, 89 előtti templomrombolás, a szekus áttételek felett szemet hunyva). A másság iránti heves türelmetlenség legutóbbi iskolapéldája a család-referendum környékén igencsak frappánsan illusztrálja, hogy mifelénk az ökuménia margójára hímzett interetnikus empátia legfeljebb egy pápalátogatásnyi időre ha felsejlik…, majd pópák asszisztálnak egy feldúlt  katonatemetőben a valósnak vélt névtelen hősök emlékművét felszentelni (s hogy ne exponáljuk túl a júnus 6-i történéseket, elég, ha a marosvásárhelyi márciusra gondolva felidézzük: maguk a városba gerjesztett libánfalviak vallották be, hogy a helybéli papnak is szerepe volt a mozgósításban). A felekezetközi valós párbeszéd/együttműködés ily módon visszaszorul az erdélyi magyar egyházak térfelére, ami tradícióápolásból akár jeles is lehet, de kérdésünkben aligha visz elébb. (Ritka, évente ismétlődő üde kivétel a karácsonyi ünnepkör, amikor például református és ortodox kórusok lépnek fel egyazon szertartás keretében).

Hagyatkozhatnánk a tudóstársadalomra, mint egykoron az öregek/bölcsek tanácsára, hogy a scientia egyetemes értékeiben bizakodó céhe a mívelt koponyáknak odahat. Leginkább történészektől váratik el az úttörés. Hivatalosan évente egyszer össze is ülnek a két ország historikusai, hiszen erre keretegyezmény kötelezi-unszolja őket, de jó ideje semleges, úgymond kényelmes témákat tűznek napirendre, s bár az alkalmaknak van némi szakmai hozadéka, az amit „közös dolgaink” címszóra asszociálunk, valahogy mindig lemarad a menüből. (Akik meg szót értenek, ideát maguk is még kisebbségben vannak, odaát pedig megküzdik naponta privát csatáikat az intézményesített elvárás és a professzionalizmus diktálta önértékelés között). Akadémiáink pedig, az egyik kivéreztetve, a másik tudományoskodó nacionalista megnyilvánulásaiban eltelve, képtelenek megütni a hangot egy majdani regiszterváltás nyitányaként.

A gazdasági szféra – mondják egyre gyakrabban –, nos, az majd fokozatosan felülírja az etnikai érdek(ellentét)eket. A számok pedig visszaigazolják a bizakodást: Budapestnek a romániai piac a második legfontosabb exportpiac, Bukarestnek meg harmadik a magyarországi. Az elemzések mindkét oldalról újabb kiaknázatlan lehetőségek garmadájával kecsegtetnek. Hogy a profitból mennyi „nyereséget” könyvelhet el a román–magyar közeledés, arra valószínűleg bonyolult, de lecsekkolható algoritmusú számítások révén lehet prognózisokat vázolni. Az üzleti logika másként értelmezi a határokat, akár az országmezsgyéket is, hiszen ha nem így lenne, akkor nem érkeznének megbízható gyakorisággal újabbnál újabb infók a határmenti együttműködések dinamikus kibontakozásáról.

Vessünk egy pillantást a civilekre, hogy talán onnan érkezne bizakodást sugalló fuvallat. Kevesen vannak vérbeli civilek (Pro Európa Liga, Tranzit Alapítvány, ActiveWatch… és sorolhatnám, de a halmaz ugyancsak véges), közéleti kultúránk nem arról híres, hogy a polgári kezdeményezéseknek kedvező terep lenne. Hangjuk fontos, de – valljuk be – elégtelen.           

Vissza a rendszerbe hát, az oktatásiba például. Ahol toleranciára, nyitottságra, innovatív késztetésekre kellene nevelni-szoktatni-provokálni a felnövekvő/eszmélő nemzedékeket. Ehhez meg kisebbségeket bemutató opcionális modulok, tankönyvek és pedagógiai stratégiák szükségeltetnek, mondjuk a „polgári értékek és nevelés” mindeddig eléggé megfoghatatlan tantárgya keretében. Meg helytörténetet, ezerrel. Ahogyan tanodáink állapotát elnézem, s a szaktárca vezetőit… maradjunk abban, hogy ez még a (közel-távol) jövő zenéje…

S hogy akkor a művészet: Domokos Géza annak idején az „átkosban”  diplomáciai közelharcot vívott a szárhegyi fordítótáborért, ahol román és magyar írók cseréltek volna eszmét és ötletet a két irodalom közti átjárhatóság ürügyén. Erőfeszítésébe a Szekuritáté hatékonyan belerondított. A neoszeku, mely sejtosztódással és dizájnos külcsínjével akár feledtetni is tudja – átmenetileg – egykori komor emlékeinket, nos az új szervek talán már nem tudnak odáig merészkedni, hogy egy hasonló kezdeményezést megtorpedózzanak. Van is dialógus. Bánffy-trilógia románul, Cărtărescu magyarul, hogy csak egy példapárnál maradjunk. Van feliratozott színházi előadás a kolozsvári magyar szcénán, rendre jegyzik az UNITER-gálán a magyar társulatok teljesítményét, képzőművészeknél ha lehet így fogalmazni, még inkább széles a kétirányú folyosó, Bukarestben a Balassi Intézet már kialakította a maga kemény magját a magyar kultúra iránt érdeklődő többségi fővárosiakból. Csupa érdembeli eredmény… s mégsem törik-szakad át a gát.

Marad még az, amit a dolgok környülállásaként szoktunk fellengzősen és sokatmondó pillantásoktól körítve emlegetni: a geo- és gasztropolitika, a humorban való feloldódás, csillagoknak járása és mélázása, tehát valami sejtelmesen konglomerátum-szerű állapot, amelynek létrejöttében az időfaktor egyáltalán nem elhanyagolható tényező. Hogy az unokák, az épp cseperedő nemzedék, akik már européer értékrenddel mérik… De addig is, mikor lesz, akár első, bátortalan lépésként egy román–magyar barátság napja măcar, a lengyel–magyar példára, mely 2006 óta március 23-át statuálja ekként?

Kimaradt?