Ambrus Attila: Csak az biztos, hogy nincs biztos

Az ír kormányfő, Leo Varadkar egyetlen mondatban ugyancsak találóan írta le az Európai Unió jelenlegi válságát, szerinte most egyszerűbb volna pápát választani, mint kijelölni az EU vezetőit.

A csütörtöki tanácskozáson holtpontra jutott az EU vezető tisztségviselőinek megválasztása. Többen, és több irányból is támadták a csúcsjelölti rendszert, és jelezték, hogy Manfred Webert alkalmatlannak tartják a főbiztosi tisztségre. Kritikusai szerint Webernek nincs politikai karizmája, hiányzik a kormányzati tapasztalata, emellett a Néppárton belül elidegenítette egymástól és magától az ideológia különbségek miatt más és más oldalon álló erőket. Weber sorsát az is megpecsételheti, hogy a csúcsértekezlet előtt a szocialisták és a liberálisok kijelentették, hogy nem támogatják. Erre fő támogatója, Angela Merkel német kancellár dühösen azt mondta, hogy akkor a másik két vetélytársat, Timmermanst és Vestagert is ki kell zárni a küzdelemből, mert az Európai Néppárt (EPP) akarata ellenére nem futhat be senki sem.

A helyzet – Virág elvtárs szavaival élve – fokozódik, mert amíg nem tudni, hogy ki lesz a Bizottság elnöke, addig nem lehet dönteni a másik 4 fontos vezetőjének: az Európai Tanács és az Európai Központi Bank elnökének, illetve az uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének kilétéről.

Noha nem példa nélküli, hogy elhúzódik az Európai Bizottság elnökének megválasztása – 2014-ben az Európai Parlament (EP) csak október végén szavazott bizalmat a Juncker-bizottságnak – a jelenlegi állapot azt tükrözi, hogy Európa az eddigieknél megosztottabb, a korábbinál mélyebb választóvonalak húzódnak a tagállamok, illetve a pártok között, akár egy pátcsaládon belül is.

Nem segített feloldani a patthelyzetet azáltal sem, hogy öt évvel ezelőtt éppen azért bólintottak rá a tagállamok arra az íratlan megállapodásra, amely az európai döntéshozó testületben többséggel bíró jobb- és balközép erők együttműködését könnyítette meg; s amely lehetővé tette, hogy Juncker, a jobboldal csúcsjelöltje a parlament borítékolt támogatásával lehessen elnök, cserében pedig a szocialista Martin Schulz – a baloldal akkori csúcsjelöltje – ülhetett vissza egy második ciklusra a parlament elnöki székébe.

Ez a megegyezés azonban nem működik, mert jelenleg egyetlen pátcsalád, sőt egyetlen kétoldali szövetség sem bír többséggel az Európai Parlamentben. Így a főbiztos jelölése és megszavazása nehéz ügy. Csak annyi vehető biztosra, hogy a színes összetételű EP megköveteli, hogy a majdani uniós vezetők is a politikai spektrum minél szélesebb részét fedjék le. A gond csupán az, hogy senki sem tudja, hogyan lehetne elérni ezt. És mindaddig gondot jelent majd ez, amíg nem a kooperációt tartják a járható útnak, hanem a valós vagy vélt politikai ellenfélen – egyes esetekben éppenséggel ellenségen – szeretnének győzedelmeskedni.

A tagállami vezetők a jövő vasárnapi újabb csúcson már szeretnének tisztábban látni, nevesíteni a jelölteket is, egyrészt, mert közeledik a parlament alakuló ülése, másrészt mert rossz ómen az, ha az egységesülő Európa gondolatával kacérkodó politikai aktorok képtelennek mutatkoznak egységes álláspontra jutni az EU-vezetők kijelölésében.

Kimaradt?