Ambrus Attila: Kollektív jogok

Az elmúlt napok eseményei ismét rávilágítottak, hogy Románia olyan távol van a jogállamiságtól, mint Makó Jeruzsálemtől, bizonyították, hogy sajnos, sem a kormányőrségben, sem a rendőrségben, sem a csendőrségben nem bízhatunk, ha a jogaink megsértését kellene megakadályozniuk.

A történtek bizonyítják, hogy a karhatalom és a hatalom számára az erdélyi magyarok nem teljes jogú állampolgárok. Ezért szinte reménytelen jogi küzdelmünk, hiszen a hazai igazságszolgáltatásból rég kihullott az i. Reménytelen is marad, ha nem sikerül európai szinten megjeleníteni és érvényesíteni kollektív jogainkat. Van, aki erre már el is húzta a száját, mondván: Brüsszelben hiába is keresnénk, ott eleve nem lelhetünk támogatókra. És számtalan példát hoznának fel arra, hogy Brüsszel hátat fordít, hogy ne lássa az ellenünk elkövetett jogsértéseket, félrefordul, hogy ne hallja, ha ezek miatt panaszt emelnénk. Egyetlen ellenpéldát kérnének tőlem sokan. És íme, itt van a bátorító példa: öt évvel ezelőtt Kalmár Ferenc képviselő az Európa Tanács parlamenti közgyűlése elé terjesztette A nemzeti kisebbségek helyzete és jogai Európában című jelentését.

A brassói születésű kereszténydemokrata politikus szülővárosában elmondta, megdöbbent amikor azt tapasztalta, hogy az ET nagyon sok  kérdéssel foglalkozik, csak épp az őshonos nemzeti kisebbségek ügyével nem. A délvidéki Kovács Elvirával, a belgrádi parlament képviselőjével döntötték el, hogy a kisebbségek helyzetével foglalkozó kezdeményezést terjesztenek elő. Mivel a téma nem tartozik az ET prioritásai közé, maga is meglepődött kissé, amikor beadványára pozitív válasz érkezett. Másfél év állt a rendelkezésére. Munkáját egy héttagú, nemzetközi jogászokból álló csoport segítette. Kesernyés mosolyt csalhat az arcunkra a történet, amelyet Kalmár Ferenc elmesélt. Miután sikerült hosszas érvelés után megnyernie az ügynek egy nyugati jogászt, az még megkérdezte: „Jó, mindent értek, csak azt magyarázza meg nekem, mit keres annyi magyar Romániában?”

Dél-Tirolban, Finnországban és Szerbiában vettek részt tanulmányúton. A két nyugat-európai országot a működő nemzetiségi autonómiamodellek miatt látogatták meg, Szerbiát pedig azért, mert ma az egyedüli a Magyarországgal szomszédos utódállamok közül, ahol elismerik a kisebbségek kollektív jogait: mintegy húsz nemzetiségnek van kulturális autonómiát szavatoló Nemzeti Tanácsa.

A jelentés bemutatása előtt akadtak ellenzők is, akik meg akarták akadályozni elfogadását. A román, a szlovák, a görög és a török diplomácia elsősorban a kollektív jogokat, a kisebbségi autonómiák tényét kifogásolta. Végül a kisebbségügyi jelentést – amely körülírja és valamennyi tagország számára ajánlja a dél-tiroli, åland-szigeteki és más nyugat-európai autonómiák meghonosítását – a 47 tagországból 44 fogadta el. Ellene szavazott természetesen Románia, továbbá Szlovákia és Horvátország is.

A kollektív jogokat elutasító országok többé nem hivatkozhatnak arra, hogy nincs európai irányelv! A kisebbségeket megilleti a jogvédelem, ezért a kollektív jogokat szavatolniuk kell az államoknak.

A Kalmár-jelentés hangsúlyozza, hogy az autonómia létrehozása és működése erősíti a demokráciát, stabilitást és fellendülést hozhat az adott régióknak és államoknak. A jelentés felkéri a tagországokat, tartózkodjanak az olyan politikától és gyakorlatoktól, amelyek a nemzeti kisebbségek asszimilációját akaratuk ellenére elősegítenék. Figyelemre méltó az az előírás, amely a kisebbség által lakott régióban a kisebbségi nyelv hivatalossá tételét kezdeményezi. Az úzvölgyi események is igazolják, hogy mekkora szükség lenne arra, hogy a többség kezdeményezze a közös történelemkönyvek megírását a területükön élő őshonos nemzeti kisebbségek képviselőivel. A történelemoktatást használják fel az ifjúság egészséges (nem soviniszta és nem xenofób) nemzeti identitásának igazolására.

A közgyűlés arra is felszólította az Európa Tanács tagállamait, írják alá és ratifikálják a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt és a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját.

Az elmúlt öt évben az Európai Parlament két határozatában is mint alapra hivatkozott a Kalmár-jelentésre. Ugyanakkor mindeddig vajmi kevés történt az ET-közgyűlés határozatának életbe léptetésére. Elég itt csak arra hivatkoznunk, hogy Románia hiába írta alá a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját, a magyar nyelvhasználatot korlátozó intézkedések egyre szaporodnak. Nem is beszélve a sovén és idegengyűlöletet propagáló oktatási módszerekről.

Ahhoz, hogy az öt éve egyértelműen megfogalmazott javaslatokból valóság legyen, az Európai Unió kötelező erejű szabályaira volna szükség.

Világosan látja ezt Kalmár Ferenc is, aki elmondta: azt szeretné, ha az Európai Parlament magyar tagjai olyan kisebbségi törvény megalkotását és elfogadását szorgalmaznák, amely az ET-jelentés alapján kötelezővé tenné a tagállamok számára a kollektív jogok elismerését.

Erre nyújt lehetőséget a Minority SafePack is, amelyre talán nem kell öt évet várnunk.

Ahelyett, hogy ellenségeinkké lett politikai ellenfeleinket próbálnánk meggyőzni arról, hogy nekünk van igazunk – tudják ők jól, ezért eleve kudarcra ítélt valahány meggyőzési kísérletünk –, célravezetőbb lenne szövetségeseket keresnünk Európában és igen, Romániában is. Energiánkat hasznosabb lenne erre a kísérletre fordítanunk, mint a gőgös többség által számba sem vett tüntetéseken elkiabálnunk az autonómiát.

Kimaradt?