Bíró Béla: Szemközt a történelemmel
facebook cover


Bíró Béla: Szemközt a történelemmel


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Sokan közülünk feltehetően nem is sejtik, mi az oka annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok és Irán (másik nevén Perzsia) évtizedek óta szinte már hadilábon állnak egymással. Az ember arra gyanakodhatna, hogy az ok az úgynevezett Iráni Iszlám Forradalomban hatalomra került teokratikus, az emberi jogokat lábbal tipró uralom, mely a demokrácia és az emberi jogok érvényesítéséért programszerűen síkra szálló Amerikai Egyesült Államok világhatalmi célkitűzéseivel összeegyeztethetetlen. No, meg arra is gondolhatunk, hogy Amerikát Iránnak az atomfegyver kifejlesztésére irányuló szándékai késztetik keményebb fellépésre, hiszen az iráni atombomba Izrael térségbeli atomfegyver-monopóliumát törhetné meg. Igaz, Obama elnöksége alatt Irán megkötötte a Nyugattal azt az atomsorompó-egyezményt, mely az olajembargó felfüggesztését is lehetővé tette. Trump azonban az atomegyezményt is felrúgta. Arra való hivatkozással, hogy az iráni rakétaprogram és különösen a rendszer expanziós politikája, főként a jemeni belháborúba való beavatkozása a térség hatalmi egyensúlyát fenyegeti. S az Egyesült Államok NATO-partnereire is megpróbálja ráerőltetni az embargó folytatását.

Irán ugyanis a térségben kulcspozíciókat foglal el. Két, a világgazdaság szempontjából is meghatározó jelentőségű tengerszoros fölött is ellenőrzést gyakorolhat. Hogy ez mennyire így van, arra az elmúlt napokban a Hormuzi-szorosban norvég és német tankhajók elleni torpedó-, illetve rakétatámadások kapcsán a nyugati sajtóban olvasható elemzések is rávilágítanak.

A Hormuzi Szoros, amelyen keresztül forgalmas tengeri út vezet a Perzsa-öbölből az Indiai-óceánba, a világkereskedelem egyik ütőerének tekinthető. Akárcsak a Báb el-Mandeb-szoros, mely a Szuezi -csatornán át a Fölközi- és a Vöröst-tengert köti össze az Indiai-óceánnal. A Hormuzi-szoroson át zajlik a világ tankhajó forgalmának egyharmada, ami a globális olajkitermelés egy ötödét képviseli. A Hormuzi-szoros a Perzsa-öböl legkeskenyebb szakasza. Az egyik part a másiktól mindössze 39 kilométerre van. Hormuz szigete, mely Irán Hormuzgán tartományának része, ezt a 39 kilométert is ketté szeli.

A Báb el-Mandeb-szorost, mely 2000 kilométerrel távolabb van, egy másik sziget, Perim szeli ketté. Ez pedig Jemen fennhatósága alatt áll. Csakhogy Jemenben a nemzetközileg is elismert kormányt nemrégen az Irán által fegyverzett és pénzelt hutu lázadók döntötték meg, s a főváros elfoglalásával hatalmukat az ország nagyobbik részére, többek között a Perim szigetre is kiterjesztették. Innen intéztek támadásokat „Irán ellenségei ellen”. Újabban az irániak által kifejlesztett drónok segítségével, melyek Izrael légterébe is képesek voltak behatolni. A tankhajók elleni támadásokkal egy időben egy szaúd-arábiai olajvezetéket is támadás ért. A Báb el-Mandeb-szoroson évente 18 000 hajó halad át. Többek között ez a Kína és Európa közti kereskedelmi forgalom egyik fő ütőere is.

Érthető tehát, hogy Amerika számára is döntő jelentőségű, hogy ki gyakorolhat ellenőrzést a két szoros fölött. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter egyértelműen az Iráni Iszlám Köztársaságot teszi felelőssé a támadásokért. A félreérthetetlen bizonyítékokat még nem tették közzé. Amerikai megfigyelők pedig, mint például a konzervatív külpolitikai szakértő Max Boot, azt sem tartja kizárhatónak, hogy a Trump-adminisztráció szándékos manipulációival állhatunk szemben, melyeknek az lehet a céljuk, hogy Iránnal háborús konfliktust provokáljanak ki. Ez sem lenne példa nélkül való. Boot az 1964-es Tonkin-incidenssel való párhuzamokra figyelmeztet, melynek során Amerika egy hasonló torpedó-támadást tudatosan meghamisítva kreált önmaga számára ürügyet a Vietnami háborúba való beavatkozásra.

Csakhogy ha a Perzsa-öböl és a Vörös-tenger borul lángba, az sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint amilyenekkel a vietnami háború járt. A csatornák lezárása az olajár robbanásszerű emelkedését válthatja ki, ami az egész világgazdaságot a feje tetejére állíthatja. De pusztán a térségbeli bizonytalanság növekedése is súlyos világpiaci ingadozásokat idézhet elő.

Egy esetleges háborús konfliktusban Kína és Oroszország sem maradhatna semleges, hiszen mindkettőjüknek komoly gazdasági és politikai érdekei kötődnek Iránhoz. Oroszország korábban korszerű haditechnikát is szállított az országnak, Kína pedig Irán legjelentősebb kereskedelmi partnere.

Az amerikai embargó és a nemzetközi kereskedelmi zárlat Iránt kétségbeejtő gazdasági helyzetbe sodorta. Még a – kezdetben amerikaiak által támogatott – Szaddám Huszein háborús agressziójának következményeit sem sikerült eltüntetnie. Az olajkitermelés műszakilag elavulttá vált. A gazdaság gyengélkedik. Az ország népessége ezzel szemben folyamatosan növekszik. A lélekszám az 1960-as 22 millióról 2018-ig 82 millióra növekedett, azaz 80 év alatt megnégyszereződött. Csupán a főváros, Teherán lakossága jóval meghaladja Magyarország lakosságának lélekszámát. A helyzet Irán szempontjából is tarthatatlannak látszik. Állandó a gyógyszer- és élelmiszerhiány. Az ország a sarokba szorított állathoz hasonlóan mind agresszívebbé válhat. Az amerikaiak is úgy érezhetik, hogy kicsúszik kezükből az ellenőrzés, s a térség mindinkább kínai és orosz befolyás alá kerülhet. Ami Amerika világhatalmi szerepének súlyos csorbulásához vezethet. Ebbe pedig igencsak nehéz lenne belenyugodni…

Így aztán mindkét fél hajlamos a tűzzel játszani. A világ a kubai rakétaválság óta még nem került ennyire közel egy újabb katasztrófához. A háborús konfliktus kirobbanása ugyanis nem csak Amerikát és Iránt érinti, hanem közvetve és közvetlenül az egész emberiséget. Melyet amúgy az afrikai népességrobbanás és a környezeti válság s az ebből fakadó klímaváltozás is létében kezd fenyegetni.

Az újabb háború voltaképpen sem Amerikának, sem Iránnak nem állhat érdekében. A tárgyilagos megfigyelő számára egyértelmű: mindketten csak veszíthetnek rajta. Arról nem is beszélve, hogy a hatalmas emberáldozattal fenyegető vérontás az emberiség alapvető gondjainak az orvoslásától vonhatja el a maradék erőforrásokat is.

A legszomorúbb a dologban az, hogy egy bizonyos ponton túl talán már egyikük sem tud a konfliktusból kihátrálni. Annál is inkább, mert ahogy azt Daniel-Dylan Böhmen, a Die Welt kommentátora már az eseményeknek szentelt írása címében is megfogalmazza: „Irán és az Egyesült államok évek óta épp ezt a fogatókönyvet készíti elő”.

Azaz: voltaképpen mindketten önmaguknak állítanak csapdát. Ennek a csapdának a természetét az amerikai Graham Allison híres, bár sokak által vitatott könyvében, a Destined for War (Háborúra kárhoztatva) címűben írja le. Igaz, a könyv fő célja az amerikai–kínai konfliktus csapda-jellegének bizonyítása. Amit már az alcím is jelez: The Thucydides Trap. Are the US and China headed for war? (azaz: A Thuküdidész-csapda. Az Egyesült Államok és Kína háborúra készülnek?)

Könnyen lehet, hogy az Iránnal való konfrontáció csupán ennek a konfliktusnak a felvezetése. De az is szerfelett valószínű, hogy az ókori Athén vezetői semmivel sem voltak kevésbé intelligensek, mint Amerika mai irányítói. És megsem tudták elkerülni a mindkettőjük hanyatlását elindító a Peloponnészoszi Háború csapdáját, melyre az Allison-könyv metaforája, a Thuküdidész-csapda utal.

Igaz, nekünk ma már 2500 esztendő van a hátuk mögött. Lehetőségünk lenne levonni a tanulságokat. Csakhogy a közismert mondás szerint „a történelemnek egyetlen tanulsága van, az, hogy nincs tanulsága”.

Márpedig, ha tényleg így van, tényleg nagy bajba kerülhetünk…



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik