Kustán Magyari Attila: Nincs itt semmi látnivaló
facebook cover


Kustán Magyari Attila: Nincs itt semmi látnivaló


Array ( [0] => KustanMagyariAttila.png [foto] => KustanMagyariAttila.png )
-A A+

Kész szerencse, hogy Európában nincs szélsőjobboldal – az erdélyi magyar közvélemény még nem találkozott a jelenséggel, úgyhogy minden rendben is van.

Egy katasztrófaturista elszántságával szoktam fogyasztani az erdélyi magyar sajtó különböző zugait, kifejezetten a szórakozás igényével. Ez nem mindig sikerül optimálisan. Így jártam akkor is, amikor korábban a Gruppen-Hecc kínos beszélgetésére reagáltam, és akkor is, amikor nemrég kiderült számomra, hogy Európában nincs erőteljesen jelen a szélsőjobboldal, mert a fogalmak ismerete amolyan luxus író-olvasók körében.

Az Erdélyi Magyar Televízió egyik beszélgetéséből derült ki számomra, hogy a francia Marine Le Pen azért nem szélsőjobboldali, mert nem antiszemita, hanem bevándorlásellenes, az olasz Matteo Salvini pedig azért, mert megnyerte a választásokat – „az olaszok” pedig „reagálnak bizonyos problémákra”.

A fasizmust vagy posztfasizmust – egyszerűsítve a 21. századi nyugati szélsőjobboldalt – tárgyaló szakirodalomtól meglehetősen távol állnak ezek az eszmefuttatások. Olyan ez, mint a foci meg a populistázás, lassan mindenki ért hozzá.

Megoszlanak arról a vélemények, hogy a 21. századi szélsőjobboldali politikai irányzatok, amelyek egyes országokban a perifériáról a hatalom közelébe kerültek, mik is valójában. Vannak, akik a fasiszta fogalmat használják, de sokan disztingválnak, mondván, hogy egy sok tekintetben új jelenségről van szó, amely persze továbbra is erősen kötődik a régihez.

Jason Stanley például fasisztaként emlegeti a 20. és 21. századi politikai erőket, több párhuzamra hívva fel a figyelmünket. Mint könyvében írja, a mitikus múltra építés, a propaganda alkalmazása, az értelmiségellenesség, az irrealizmus, a hierarchia, az áldozati szerep emlegetése, a törvény és rend hangsúlyozása, a szexuális szorongás kihasználása, illetve a Szodoma és Gomora történetére építés, valamint a „munka szabaddá tesz” elve, ami Hitlertől napjainkig közös pont számos európai szélsőjobboldali – vagy fasiszta – pártban. Könyvében egyébként arra is figyelmeztet, hogy ez a politikai irány azokat akarja behálózni, akik a demokratikus normák alól szabadulnának fel, de azt eltitkolja előlük, hogy amit ő maga kínál, az nem valódi felszabadítás.

A kilencvenes évek derekán Umberto Eco is hasonló listát alkotott meg arról, hogy miről ismerszik meg a modern fasizmus. A jellemzők közé tartozott az ellenzék idegenszívűnek tartása, az idegengyűlölet és félelmek erősítése, a hősiesség kultusza, a hagyománykultusz és így tovább.

Ő azonban azt állította, hogy a parlamentarizmus elvetése szintén a modern fasizmus sajátja. Ezzel szemben a téma több szakértője is azt gondolja, hogy a mai fasiszta politikai alakulatok éppen a parlamentarizmusra építenek – bár nyilvánvalóan elvetik annak alapvető működési elveit, de fenntartják a látszatot. Sőt, győzelmeiket is ezeken a rendszereken belül aratják (ennyit Salviniről).

Mint említettem, a posztfasizmus fogalma éppen arra szolgál, hogy különbséget tegyen a korábbi és mostani politikai jelenségek között. Enzo Traverso például arra figyelmeztet A fasizmus új arcai. Populizmus és a szélsőjobboldal című könyvében, hogy az új alakulatok új ellenséget találtak maguknak, és amíg korábban a zsidók számítottak a fő célpontnak, addig mára a muszlimok váltak azzá, illetve általában véve bevándorlók és posztgyarmati származású lakosok. Számos más tekintetben eltérnek elődjeiktől: ideológiai alapjuk meglehetősen hiányos, így társadalmi bázisuk sem stabil, értelmiségiekre pedig nincs szükségük, mert a filozófiai megalapozás helyett a politikai stílus számít. Le Pent egyébként bár szélsőjobboldalinak tartja (mi másnak lehetne tartani), nem nevezi posztfasisztának – éppen a politikai álláspontok gyors változása és zavarossága miatt.

A nyugati ideológiai térkép az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott. A magát centrumnak nevező liberális erők folyamatosan jobbra tolódtak – ennek köszönhetően egyre szélsőségesebb álláspontok kerültek a közelükbe, míg a valóban szélsőjobboldali, posztfasiszta erőket ma konzervatívoknak nevezik, illetve jobboldalinak (ez ám a politikai korrektség). A baloldali erőkre is hatott ez: amit ma szélsőjobboldalinak tartanak, az néhány évtizede még decens szociáldemokrata program volt (elég megnézni, hogy Bernie Sanders milyen szerény követelésekkel lép fel, például).

Mindezen az sem változtat, ha nem szoktunk olvasni.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik