Bartha Réka: Elszántan vonult Csíksomlyóra Isten ázott népe
facebook cover


Bartha Réka: Elszántan vonult Csíksomlyóra Isten ázott népe


Array ( [0] => BarthaReka.png [foto] => BarthaReka.png )
-A A+

Azt hiszem, most már értem, miért lehet a külső szemlélő számára félelmetes egy hatalmas embertömeg, amely semmi egyebet nem tesz, csupán halad szelíden, szakadatlanul a maga útján egy, a kívülálló számára érthetetlen és kitapinthatatlan elszántsággal. 

Szombaton, Ferenc pápa látogatása előtt a (média által) járt utat elhagyva baktattam fel operatőr kollégám kíséretében Csíkszereda központjából a csíksomlyói hegynyeregbe a mindenhonnan összesereglett magyar zarándokokkal: zászlók, ernyők, ima és vallásos énekek voltak a vonulás elengedhetetlen tartozékai. Elképzeltem: ha most valaki egy felvételen vagy simán csak egy ablakból szemléli ezt a menetet, ebből próbálja ennek a közösségnek (nem véletlenül használom ezt a szót) pszichológiáját kifürkészni, annak bizony az első reakciója az lehet, hogy alaposan megijed.

Hogyan lehet ez a szelíd elszántság ijesztő? Nagyon egyszerűen: ez az embertömeg láthatóan nem ismert akadályt, lehetetlent. És ehhez nem kellett különösebb filozófia sem, hiszen a pápalátogatás napján Csíkországban az időjárás nem makrancos volt, hanem egyenesen demoralizáló, lehangoló (nyilván, itt nem a csíkiakra gondolok), aki nem elég elszánt, könnyen feladja a nehéznek tűnő feladatot. 

Reggel hétkor Csíkszereda központjában még csak csepergett az eső, de ahogy haladtunk a Márton Áron Főgimnázium felé, már patakokban csurgott. Az optimistábbakon (rajtam is) ennyire viszontagságos időjárásra nem alkalmas terepjáró strapacipő, a jól tájékozottakon és pesszimistábbakon gumicsizma. Azonban a patakzó eső egy idő után eltörölte a körültekintő és a spontánabb tervezés közötti különbségeket, mindenki egyformán bőrig ázott, legfeljebb más-más időpontban következett be az elkerülhetetlen. A csíksomlyói pápalátogatásra való zarándoklat ilyen szempontból olyan volt, mint egy beavatási szertartás: mintha a Fennvaló meg akart volna bizonyosodni arról, hogy a pápai áldás kiérdemelt, hogy ennek a találkozásnak a mélységei érthetőek és átérezhetőek lesznek azáltal, hogy valami jó nehéz és emberpróbáló előzi meg. 

És egészében az volt: nehéz és kiérdemelt. A végeérhetetlennek tűnő úton egy-egy kisebb közösség, vagy egyének a kedvezőtlen körülmények fölé kerekedésükről tettek konkrét tanúbizonyságot: a gyimesfelsőlokiak a Szűzanyát áldották énekeikben, a legmeredekebb kaptatón egy anyuka a kislányának a mély hangrendű szavakról tartott különórát lelkesítésképpen, mások viccelődtek, de mindenki csendben, a másikra figyelve haladt a hegynyereg felé. Mögöttünk egy román zarándokpáros szlalomozott a cél felé megjegyezve azt, hogy ebben a tömegben „semmi energia nincs, hogy ilyen lassan, erőtlenül halad”. Senki nem szólt oda, hagyta őket haladni, mert vagy nem értette, vagy pedig megvolt a maga véleménye a félhangosan románul elhangzott mondatról. Nekem is volt saját változatom, azt mondogattam magamban: „de, de, van itt energia, csak a másikkal szembeni türelmetlenség és oda nem figyelés miatt nem érthető számotokra ennek az energiának a természete”. Persze még az is meglehet, hogy nem gondoltam épp ennyire bonyolultan mindezt végig, hiszen nyakig sáros meg vizes voltam, és már a kegytemplomnál fojtogatott a sírás, hogy soha nem érünk már oda.

Aztán egyszercsak megérkeztünk, kimásztunk egy sártengeren át a hármasoltár melletti kivetítő mellé, ahonnan a pápa csak egy előzetes filteren keresztül követhető szimbólumként volt szemlélhető, ellenben tökéletes látvány nyílt a közösség erejére. Nem voltunk kevesen. Így annak, aki erről a témáról dicshimnuszokat, ódákat és nemzeti dalokat akar írni, ott kellett volna állnia, ahol én álltam Csíksomlyón, mert tökéletes ihletet biztosított volna ehhez a látvány. 

Pedig igazából nem is jó helyen álltunk a kollégámmal, hiszen az esemény médiakülönítményét pont a hármasoltár másik oldalán helyezték el, hogy láthassa azt, ahogy Ferenc pápa megérkezik. A különböző szektorok között nem lehetett átjárni, a biztonságiak pedig, akiket lerohantam olthatatlan tájékozódási vágyammal – mondottaik szerint – nem tudták, hogyan juthatnánk el oda, ahová a különböző földi hatalmak számunkra azt elrendelték, a szervezőkhöz irányítottak, akiket azonban ők maguk nem tudtak megnevezni. Ahhoz képest, hogy az esemény előtt micsoda mítoszok keringtek a biztonsági óvintézkedésekről, a terepen eléggé lazán értelmezettnek tűnt ez az egész... Leszámítva persze a hegynyerget övező erdő alatt alig észrevehetően meghúzódó katonák és csendőrök kordonját, akikről végül nem lehetett megállapítani, hogy a tömeget akarják-e lerohanni vagy éppenséggel védik őt a külső-belső veszélyforrásoktól.

No, de ne legyek rosszhiszemű, mert Csíksomlyón nekem személyesen semmiféle veszélyérzetem, baljós sejtelmem nem volt (most sem tudom megállapítani, hogy akkor ez most jó-e vagy rossz): sokféle zászlót láttam, magyart, székelyt, vatikánit, románt, de még ukránt és szlovákot is. Külön tanulmányt lehetne írni arról, hogy ki-ki hogyan lobogtatta, lengette, tűzte fel vagy éppenséggel csavarta maga köré a sajátját. Mindenesetre béke volt, és ha netán voltak olyanok, akik vészterhesnek érezték a hangulatot, bizton állíthatom, hogy ez a percepció attól függött, hogy ki milyen szemlélettel, előzetesen felcsomagolt rögeszmékkel vagy éppenséggel azok nélkül érkezett a helyszínre. Az uralkodó érzés a béke volt és némiképp az elcsigázottság, fáradtság...

A cipőm a hegynyeregbe érve már a lábam felismerhetetlen folytatásának tűnt, vizes és csapzott voltam és még össze is vitatkoztunk a hasonló koordinátákkal vívódó kollégámmal, hogy akkor itt most van vagy nincs abból a beígért és magunk elé képzelt híres vallásos meghittségből, amit előzőleg a pünkösdi búcsúkéhoz hasonlított mindenki a különböző kommunikációs csatornákon. Ekkor hullott képletesen az ölembe (mert a valóságban aznap csak délután 4 óra táján hullhatott volna, amikor a sajtóközpont vizes székére lerogytam végre) Ferenc pápa homíliájának magyar fordításából egy mondat: „Aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást.”

Bármennyire abszurdnak és hihetetlennek tűnt akkor, rá kellett jönnöm, hogy én mindentől és mindenkitől függetlenítve egészen konkrétan ezért az egy mondatért másztam ki a csíksomlyói nagy hegyre. Hogy megerősítést nyerjen ezzel a mondattal mindaz, amit én az életem dolgairól gondolok, elvonatkoztatva a nyűggé vizesedett lábbelimtől és a combközépig érő sártól. És miben fogadunk, hogy ebből az üzenetből mindenki egy-egy ilyen mondatot csomagolt fel magának? Egy-egy ilyen gondolatért haladt végig ezen az eső áztatta, nehéz úton, amelynek végén még a nap is kisütött (ez önmagában is csoda volt). 

Amúgy Ferenc pápát fáradtnak és elcsigázottnak láttam, de még így is átütően olyannak, aki a legtökéletesebben tudja, hogy a puszta jelenlétével ütközteti a politikát a történelemmel és fordítva. Nem is szeretném különösebben kivesézni ezt. Bizonyára megteszik majd azok, akik a tévéképernyő előtt ülve követték végig a pápa romániai látogatása különböző helyszíneinek eseményeit.

A magam részéről minden fontosat megtudtam, amit szerettem volna, és ez csak érintőlegesen kapcsolódik a Vatikán vezetőjének hazai jelenéséhez. Így például láttam a magyar közösség rejtett (és ezáltal a kívülálló számára félelmetes) energiatartalékait. Kár, hogy ezt a valós erőtöbbletet olyan ritkán használja a javára, legtöbbször pedig csak akkor kapja elő, amikor vélt vagy valós ellenlábasai emlékeztetik. Pedig olyan jól lehetne nap mint nap építkezni erre...



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik