Bartha Réka: Lecke volt ez is. Egyelőre nem fájt. Annyira.

Azt megegyezhetjük: lehetett volna ez rosszabb is. Ha a vasárnapi választásokon tapasztalt PSD-ellenes protesthangulat akár egy kicsit is erősebb, és ha a magyar választó nem hallgatta volna meg a képviselet hangját legalább ennyire, akkor a romániai magyar közösség egészen konkrétan hangtalan maradt volna az Európai Parlamentben. De hát a feltételes mód a politikában általában nem használ semmire: nem ápol, és nem is takar el, de még csak ki sem józanít. Pedig de jó lenne most egy kis ellenszer a diadal mámorára…

Mert olvasom mindenfelé, hogy „átléptük a bejutási küszöböt”, és – mintegy logikus folytatásként – ott éktelenkedik az is, hogy „erős hangunk lesz Brüsszelben”. És támadt egy olyan érzésem, hogy aki ezt leírta, bizonyára nem olvasta el még egyszer a gondolatsort. Ellenkező estben rögtön észlelte volna a „küszöb” és az „erős” között fennálló méretesebb disszonanciát. 

De vegyük csak az elejétől: a 2019-es Európai Parlamenti választáson résztvevő romániai magyar érdekvédelem szempontjából az „erős” azt jelentette volna, hogy a már meglévőhöz még valamit hozzátesz. De így… Persze, tudom: magas volt a részvétel, mentek a románok, a tajtékzó szélsőségesek. De azon valaki elgondolkodott már mélységeiben, hogy a magyar választók – „akik felismerték és tudják, mekkora szükségünk van az Unióra” – miért nem mentek tömött sorokban, és akik mentek, miért és hova mentek egyenként és darabszámára? Nos, itt az „erőt” nemcsak a találó kérdések megfogalmazása jelentené egy felemás választási siker után, hanem ezek megválaszolása is. Megnyugtatóan, akár önvédelemből.

Igen, ahogy Erdővidéken is fogalmaznak: ez most „megúszódott”, van hangunk Brüsszelben, és ez örvendetes. De annak, hogy itt a „megúszódás” felvetődik, számtalan oka van, és ezeknek egy része a parlamentben keresendő. Legkésőbb év végéig, de mindenképp még a 2020-as választások előtt ezeket az okokat jó lenne mind kielemezni. Úgy értem, hogy igazából és őszintén. De persze ez is csak egy ötlet, hogy az ünneplés mellett mit lehetne még kezdeni ezzel az 5,46 százalékkal…

Itt és most született egy esély – ez pedig az én értelmezésemben egy olyasvalamit jelent, amivel lehet jól és rosszul is sáfárkodni. Úgyhogy egyelőre vissza lehet gyömöszölni a dugót a pezsgősüvegbe, és rá lehet nézni arra a naptárra, amelyen a jövő év is felsejlik már. A sáfárkodásra nyílt lehetőség pedig mondjuk, egyelőre csak egy Tiltott Csíki elfogyasztását indokolná egy valóban fáradtságos munka után, de semmiképp nem egy Törley pezsgőét. Én azt a parlamenti választások utánra tartogatnám…

Pedig valóban nehéz kampány volt országos szinten, sok idegtépő és gyomorforgató, helyenként egyenesen sci-fibe illő témákkal. S bár a kampányfinist már elvitték a temetőgondok, ebben a hajrában az RMDSZ elég jól állta a sarat abban a tekintetben, hogy kitartott az európai témák taglalása mellett, ez pedig általában az európaiság megszállottjaiban, köztük bennem is jó benyomást keltett. Mondhatni a hazai prérin az egyetlen politikai alakulat az RMDSZ volt, amely nem tekintette totál hülyének a választót a feldobott témák tekintetében, nem invitálta egy másik választásra, mint amit éppen megszervezni készültek a teljes EU-ban. Oké, ott volt a referendum figyelemelterelő hadműveletként, de ez meg a Johannis eléggé dühítő, önfényező ötlete volt. Nem is szavaztam meg a populista agymenését.

Persze másfelől azt is tudom, hogy most az „erő” ünneplését az is igazolja, hogy az RMDSZ abszolút számokban győztes: 170 ezerrel több szavazatot kapott, mint a 2014-es EP-választásokon, és körülbelül 40 ezerrel többet, mint a 2016-os parlamenti választásokon. De kérdés: mire volt ez elég? A felvidéki Magyar Közösség Pártjának elnökével, Menyhárt Józseffel szintén egy abszolút számokban és különböző viszonyítási alapok indokolta sikerről beszélhetünk… De ez még mindig egy vonal alatti perspektíva, sebnyalogatás volt.

Szóval, azt gondolom erről a viszonyítgatásról, hogy kelepce, ami engem leginkább arra a mondásra emlékeztet, hogy „a műtét sikeres volt, a páciens elhunyt”.

És ezt azért mondom így, mert lehet, hogy éppen egy másfajta politikai kultúra és egy ehhez mért politikai gondolkodás van kialakulóban. Ebben pedig már nem elegendő az eddigi szám- és szimbólumháborúban való diadalmaskodás, illetve a korábban divatos arzenál használata. Sem pedig az a szempontrendszer, amellyel a kisebbségi politikai képviselet fogalmát eddig megközelítettük közösségileg. 

Elég, ha ránézünk az USR-PLUS-ra és arra a szédületes sikerre, amelyhez a jelek szerint magyar választók is hozzájárultak. Egyáltalán nem biztos, hogy ez az új politikai kultúra jó, hogy ez a kongó üresség, újfajta populizmus jót hoz: valódi tartalmat én ott nem nagyon láttam, és lesz egy kis gond az eddigi szólampuffogtatással is, hiszen Liviu Dragnea kikerült a képből…

Szóval, nem azt mondom, hogy ez mind jó, de létező és hangos sikert aratott éppen. És ezzel számolni kell. Számolnak már Brüsszelben is, ahol Macronékkal együtt – jelzem, a harmadik helyezett európai pártcsaládként – az imént említett romániai alakulat már a választások másnapján rángatta kifelé a széket Manfred Weber, az első helyezett európai pártcsalád bizottsági elnökjelöltje alól, aki arra még jóformán rá sem ült (és akihez nem mellékesen idehaza némiképp kötötték a Minority Safe Pack európai kisebbségvédelmi kerettörvény majdani sikerét). Nos, erre az USR-PLUS-os nagy mellényre van itt, Brassóban egy találó mondás: „ce tupeu pe capul lor, domne’”.

De attól még ezek a valós paraméterek…

Kérdezte is az egyik haverom a kampányban, hogy a nézeteimhez „nem találna-e inkább egy USR-PLUS”, finoman utalgatva a választási opcióm és köztem lévő, általa felfedezett „disszonanciára”.

És akkor egy halvány mosoly kíséretében elmondtam neki: vidéken és szórványkörnyezetben tanító magyartanár gyermekeként én egy olyan valóságban nőttem fel, amelyben az anyanyelvű oktatásért és a beolvadás ellen araszonként, centinként, gyermekenként kellett megküzdeni évtizedekig. És ha nem lett volna ott az érdekvédelmi hátszél, pont annyi lett volna az azóta is tartó projektnek. Ne haragudjon, ha a „divatos” nézeteim mellett ettől én nem tudok elvonatkoztatni, és teljesen természetes számomra, hogy nem hajlok az üres uszerés dumákra, bármennyire jó arcok. Ez nem egy európai téma ugyan, de általában arra szoktam szavazni, aki például az ilyen ügyekre minimum érzékeny.

Nos, sejtéseim szerint a vasárnapi választói felhatalmazások között jócskán lehettek ilyen érvek. És ez egy olyan tőke, amivel nagyon kell tudni mit kezdeni a továbbiakban. Mert a bizalommal való felruházás mellett a mostani EP-választás lecke is volt – bárhonnan nézzük. Egyelőre nem fájt annyira…

Kimaradt?