Bíró Béla: „Riogatás” helyett
facebook cover


Bíró Béla: „Riogatás” helyett


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Hogy a modern világ nem működik, evidencia.

Néha már ott tartok, hogy abbahagyom a riogatást is. Nekem ki tudja mennyi van még hátra. S ami van is, viszonylag kellemesen fog eltelni. Még ha továbbra is euforikusan romboljuk a természetet. Élek, éldegélünk, mint a hal a vízben. Csakhogy egyebek közt ez a szólásmondás is értelmét veszíti lassan. A halak ugyanis a világ hatalmas régióiban a szó szoros értelmében halomra halnak. Vannak olyan tengerek Afrikában, sőt az állítólag „civilizált” világ közvetlen környezetében is, melyekben lassan a mezőgazdaság műtrágyáiból kimosott nitrogén oly mértékben leköti a vízben oldott oxigént, hogy a teljes élővilág a szó szoros értelmében megfullad. A savas víz a csigák házait is feloldja. A tápláléklánc mind több ponton megszakad. A világóceán partjain egyre több olyan bálna vonszolja partra magát, melyek gyomrából egy kisebb szemétdombra való műanyaghulladék – egyszer használatos műanyagpoharak, tányérok, strandcipők, műanyagzacskók – ömlenek ki. S az Északi-sarkon halászott halak húsában is kimutathatók már az – el nem bomló, de szétmorzsolódó – műanyagok hosszabb távon az emberre is életveszélyes nanorészecskéi.

Afrika és Amerika bizonyos vidékeit rendszeres szárazság szikkasztja, bozót- és erdőtüzek teszik élhetetlenné. Más vidékek árvizekben fuldokolnak. A levegőt a megametropolisok környezetében a szmog teszi belélegezhetetlenné…

A gleccserek és a sarki sapkák olvadása ma már érzékelhetően emeli a tengerek szintjét is, a tengervíz a partmenti városokat, sőt államokat is elnyeléssel fenyegeti. De ők is messze vannak tőlünk. Nekünk itt, az Erdélyi fennsíkon, a magunk gyönyörű hegyei közt, melyek szintén pusztulnak ugyan, de még így is van belőlük elég, nincs miért aggódnunk. Igaz, időnként minket is szárazság sújt, és árvizek pusztítanak. De – vigasztaljuk magunkat –, ezek is elmúlnak, mint minden a földi világban. S aztán élhetjük tovább felhőtlen életünket.

A magyarországi zöldek az atomerőművekkel riogatnak, bár Németországban már egyértelművé vált, hogy az atomerőművek bezárása a kisebb kockázatot nagyobbal tetőzi. A modern világ – mind lassabban, de biztosabban – növekvő energiaszükségletét ugyanis valahonnan csak fedezni kell. Marad a szén és a gáz. A szél és a naperőművek szép dolgok ugyan, de – de legalábbis egyelőre – nem képesek az energiaszükséglet kielégítésére. A fúziós erőművek is mesebeli álmok, legfeljebb egy ködös jövőben válhatnak valóra. Ha egyáltalán…

Közben pedig megy minden tovább a „maga” útján. Csakhogy sajnos ez az út a mienk, nem a Természeté. A Természet – bármennyire idegenül hangzik is – valamiképpen intelligens. Bámulatosan bölcs egyensúlyban tartja önmagát. Még akkor is, ha ez a mi földi világunkra – az ipari forradalom óta eltelt évszázadok diadalmas pusztításai nyomán – mind tragikusabb következményekkel jár is. A túlságosan magabiztos emberi intelligencia ugyanis mind nyilvánvalóbban ennek a földi ökoszisztémában megmutatkozó intelligenciának a lehetőségfeltételeit számolja fel…

Ráadásul gyorsuló tempóban … Hiszen az olyan öngerjesztő folyamatok mint az individualizmus, a természet domesztikálása, a túlhajtott racionalizmus, a parttalan differenciálás (azaz a közösségi identitások puszta „képzelgéssé” nyilvánítása) a körkörösség jin–jang elvével összhangban önnön következetes ellentétüket: a tömegtársadalmat és a tömegkultúrát, a környezetszennyezést és a klímaválságot, a társadalmi totalitás irracionálissá válását (azaz a demokrácia csődjét) és az egymástól megkülönböztethetetlen egyedek tömkelegéből álló összemberi identitást, s ezzel az egyetlen világtársadalom (a globalizáció) fantomját generálják. Az utóbbi pedig, hogy egy hírhedt liberális ideológust jelzőjével éljek: a voltaképpen nem is létező nemzetnél is „képzeltebb” (értsd: képzeletbelibb), valójában tehát nem is létező entitás.  Mindjobban fölpörgő akcelerációban, hiszen a Természet – ez esetben is intelligensen – siet mihamarabb megszabadulni azoktól az anomáliáktól, melyek egyensúlyát megzavarhatják, félő, hogy – ha még idejekorán észbe nem kapunk – mi emberek is efféle zavaró tényezővé válhatunk. (Ha nem váltunk máris azzá.)

Ráadásul csaknem minden, amit akárcsak a „Természet érdekében” is elkövetünk, makacsul tovább rombolja a természetet. Ezt a tételt itt és most egyetlen – ráadásul korántsem a legsokkolóbb – példával szeretném szemléltetni. A folyóikat és folyamainkat nem csak szennyezzük, de folyton racionalizáljuk is. Tiszta energiát előállító vízierőművekkel, vízgyűjtőmedencékkel zsúfoljuk tele őket. Sőt a folyómedreket is a saját igényeinkhez idomítjuk. Az árvizek elleni védekezés jegyében. Felszámoljuk a természet által kialakított árterületeket. Micsoda nagyszerű dolog! Közben azonban alig gondolunk arra, hogy a vízfolyásoknak megvan a maguk szigorú, évmilliók alatt kialakult logikája. S ha ezt a logikát a magunk szűk látókörű racionalitásaihoz igazítjuk, annak katasztrofális következményei lehetnek.

A kanadai McGrill University népes kutatócsoportja a Föld 300 000 – 100-tól 1000 kilométerig terjedő hosszúságú – folyójának és folyamának nyomvonalát vizsgálta meg, és kínos következtetésekre jutott. A 91 leghosszabb folyamból csupán 21 (azaz 23 százalék) érheti el a torkolatot a maga természetes útján. Ezek nagyobbik része is a déli féltekén, azaz az ún. civilizálatlan világban található.

És, sajnos, még a „tiszta” energiát előállító vízerőművek, a mezőgazdaságot és városainkat vízzel tápláló víztárolók sem olyan „tiszták” (azaz ártatlanok), mint amilyeneknek gondolnók őket. A töltések és a gátak nem csupán a víz természetes áramlását törik meg, hanem a folyómedrekre merőleges árterületek vízellátását, a tápanyagok és az üledékek évszakoktól függő mozgását is befolyásolják. Ma már a folyók mindössze 37 százaléka tekinthető szabadfolyásúnak, s azok is a lakott területektől távol esnek. Az Antarktiszon, valamint az Amazonas- és a Kongó-medencéjében. S a folyók közti szerves kapcsolat a jövőben tovább degradálódik, hiszen a kutatóknak e pillanatban 3 700 újabb vízierőmű és duzzasztógát terveiről van tudomásuk.

Márpedig a szabad vízfolyások az emberi civilizáció számára olyan szolgáltatásokat nyújtanak, melyeket a mai ember figyelembe sem vesz, vagy erősen alábecsül. A maradék – ún. szabad – folyók megóvása tehát a jövő egyik legfontosabb feladata lenne.

Hogy az át nem gondolt mamutlétesítmények, vízierőművek, duzzasztógátak, mesterséges tavak milyen következményekkel járhatnak, arra az egyik legriasztóbb példa a kínaiak által a Jangce-kiang medencéjében 2012-ben „rendeltetésének” átadott hatalmas duzzasztógát, mely mögött 600 kilométeren át egy kisebb tenger méretű tó húzódik. A gát nem csak a halak szabad mozgását akadályozza, s az ívóhelyek leválasztásával számos halfajta pusztulását okozza, de az üledék továbbszállítását is lehetetlenné teszi, s ezzel a sűrűn lakott Shanghajban és környékén veszedelmessé növeli a klímaváltozás okozta tengerszint növekedést, hiszen üledék hiányában a delta talajszintje is csökken, a szárazföld mintegy visszahúzódik. A Jangce-kiang halállományának szinte teljes kipusztulásához a duzzasztógát vizének hőmérsékletváltozása is hozzájárult, nyáron ugyanis a víz hidegebb, télen melegebb lett a korábbinál. Az korábbi feltételekhez alkalmazkodott halfajok az – ő szempontjukból drasztikus – változásokat képtelenek voltak túlélni.

A folyószabályozás bizonyos városokban súlyos homokhiányt is előidéz, a homok ugyanis a gátak mögötti tavak mélyén rakódik le, ahonnan sokkal drágább és energiaigényesebb a kitermelése is. A szállításról költségeiről nem is beszélve Az üledékhiány végül, mint Shanghajban is, a tengeri torkolatok természetes alakulását zavarja meg. Az Asszuáni-gát miatt például évente 90 méterrel zsugorodik a Nílus deltája.

De nálunk Európában sem jelentéktelenebbek a gondok. Az Elbán például a csehek 25 duzzasztógátat építettek föl. A németeknek, hogy a következményeket kompenzálják, évente 80 000 köbméter homokot kell a folyóba szállítaniuk. A Rajnában fellépő hiányt évi 150 000 köbméter kaviccsal kell pótolniuk. Mindez csupán óriási költségekkel és energiafelhasználással oldható meg. Az ívó halak számára is úgynevezett hallépcsőket kell létesíteni… És a szakemberek szerint 2010 óta annak ellenére is 2 millió hal pusztult el, hogy Németország 30 millió eurós költséggel létesített hallépcsőket.

A Dunán is hasonló a helyzet. A szocialista világformálás eufóriájában felépült Bős-Nagymarosi-, valamint a vaskapui erőművek környezetromboló hatásainak elhárítása is milliókba kerül. A hajóforgalom fenntartásának költségeiről nem is beszélve.

Európában mindazonáltal – ha óriási költségekkel is – sikerült normalizálni a helyzetet. A világ más – szegényebb, sőt nem egyszer gazdagabb vidékeihez viszonyítva – „példamutatóan”. De a gazdasági érdekek minálunk is többet nyomnak a latban, mint a környezetvédelmi szempontok.

Márpedig ha világszinten nem sikerül a spontánul kialakult vízközpontú ökológiai rendszereket stabilizálni, lehetetlen lesz egyidejűleg a vízgazdálkodást, az élelmiszerbiztonságot és az energiaigényt összehangolni. A problémák hova-tovább súlyos vízhiányhoz, éhínségekhez, s ebből következően háborús konfliktusokhoz vezethetnek.

A szakemberek ennek ellenére borús következtetéseiket általában optimista felhangú mondatokkal szokták zárni. Mintegy megnyugtatásul. Pedig a megnyugtatás a mai körülmények között súlyos felelőtlenség.

Stephen Hawkingnak, a tavaly elhunyt neves fizikusnak lehetett igaza, aki 50 Nobel-díjas társával való egyeztetés nyomán (felhívásuk külön is napvilágot látott) Trump Párizsi Klímaegyezményből való kilépésekor azt jósolta, sőt, vágta az emberiség képébe, hogy ha a világ leghatalmasabb állama képes vállalni ezt az ódiumot, a földi ökoszisztéma menthetetlenül pusztulásra van ítélve. Bolygónk már a közeljövőben ahhoz a Vénuszhoz fog hasonlítani, melynek felszíni hőmérséklete 250 Celsius fok fölött van és kénsavas esők hullnak. Azaz: elvégeztetett.

A megoldás (ami immár korántsem a jelenlegi helyzet fenntartását, csak a hawkingi katasztrófa legsúlyosabb következményeinek megelőzését, illetve mérséklését jelentheti) a politikusok kezében van. Az úgynevezett „riogatás” elmulasztása tömeggyilkosságban való bűnrészességgé válhat. Az értelmiségnek és a szaktudományok képviselőinek a vég előtt még a lelkiismeretükkel is el kell majd számolniuk.

Jellemző, hogy Hawking figyelmeztetése, mely eredetileg a BBC-ben hangzott el, csak több mint egy év után juthatott el a szélesebb nemzetközi nyilvánossághoz. De hogy végre eljutott, az azt is jelzi, hogy ma már mind többen akadnak, akik ki merik mondani, hogy a politikusok a szó szoros értelmében az emberiség életével játszanak. Atomháborúk nélkül is pusztulásba hajszolják a világot.

Ha van még esélyünk az az, hogy megpróbálunk olyan politikusokat választani, akik nem áltatnak bennünket betarthatatlan ígéretekkel, illuzórikus világtársadalomról álmodoznak, hanem kendőzetlenül szemünkbe mondják, sőt, vágják az igazságot. Azt ugyanis, hogy feltehetően örökre le kell mondanunk arról az ember- és természetellenes életmódról, melyet folytatunk, és minden áron folytatni szeretnénk.

Elődeink képtelen ideológiák: kommunizmusok, nacionalizmusok, világhódító hedonizmusok és individualizmusok nevében elherdálták természeti örökségünket. Nincsen tovább. A Föld mindezt még kiheverheti. De az embernek, ha még marad belőle néhány leromlott kései példány, mindent a kőbaltától kell újrakezdenie.

Ha meg Hawkingnak van igaza, az alatt az idő alatt, ami még hátra van – ha már tisztességesen együtt élni nem sikerült – meg kellene tanulunk legalább békében együtt halni egymással…

Vagy ez is puszta utópia, s épp az ellentéte fog a globális önpusztítás végső esztelenségéig fokozódni?

 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik