Bartha Réka: Ott lenni, ahol Európa „summit”
facebook cover


Bartha Réka: Ott lenni, ahol Európa „summit”


Array ( [0] => BarthaReka.png [foto] => BarthaReka.png )
-A A+

Most, hogy sikerül néhány órát aludnom az uniós vezetők, állam- és kormányfők nagyszebeni informális találkozója után, némiképp kezd összeállni az enyhén fáradt „szoftomban”, milyen jelentősége is volt számomra ennek az egész kiruccanásnak, ami azzal kezdődött, hogy hajnali 6 órakor felszálltam a buszra egy szász városban – Brassóban – és elutaztam egy másikba.

És péntek reggel is úgy látom, hogy a nemrég zárult nagyszebeni esemény nemcsak abban az értelemben volt fontos, hogy jelentős, európai irányokat meghatározó dokumentumban, a Nagyszebeni Nyilatkozatban kulminált (erre a dokumentumra még visszatérek).

Erőpróba volt ez abban a tekintetben is, hogy vajon nálunk össze lehet-e hozni, meg lehet-e szervezni egy olyan európai rangú európai eseményt, amelyről eddig csupán olvastunk az újságban vagy megnéztük a tévében, hogy milyen is az olyan. Ilyen szempontból el kell mondanom: Nagyszeben brilliánsan teljesített, valóban nagynak mutatkozott szervezésben is, hiszen minden a megfelelő helyen volt, menetrendszerűen haladt és megmutattuk – ha szabad ezt így, többes számban leírnom – hogy nem lehetetlen egyszerűen csak európainak lenni, azokat a szabályokat alkalmazni.

Tény viszont az, hogy másfelől kissé tudathasadásos is volt ez a csúcsértekezlet. Ezt arra értem, hogy világosan megmutatkozott az Európai Unió Tanácsa román soros elnökségének kétfejű sárkány mivolta, amiben csak az a rossz, hogy az egyik fej nincs jóban a másikkal. Amíg ezen itthon vidáman elszórakozunk, nem biztos, hogy a külvilág fele jót jelent, jót hoz.

A nagyszebeni eseményt egyértelműen Klaus Johannis államelnök uralta.  Viorica Dăncilă kormányfő, aki – tetszik vagy sem – annak a fórumnak a feje, amely elvileg az uniós elnökség technikai részét bonyolítja, tüntetően nem volt hivatalos az eseményre. Ha ironikus akarnék lenni, akkor azt is mondanám most, hogy talán éppen azáltal lehetett egészében biztosítani az esemény európai színvonalát, hogy a kormánytagok nem voltak jelen Nagyszebenben. De ez sem teljesen igaz, és nem is az a lényeg, hogy őket fikázzam.

Inkább az lenne itt a téma, hogy ennek a kétfelé vezetgetésnek a látható, tapasztalható jeleiből is kiderült: az alkotmány jelentős újragondolására van szükség a külpolitikai kompetenciák leosztását illetően. Hiszen az még rendjén is volna, hogy az államelnök és a kormány különböző feladatokat lát el ezen a téren, azonban ha ez egyben két különböző, egymással teljesen nyilvánvalóan élben lévő politikai tábort is jelent, akkor ennek az ország külpolitikája (is) egyértelműen kárát látja. Nem másért, a nagyon rossz vagy nem létező kommunikációt előbb-utóbb leszívjuk, ez világos. Donald Tusk európai tanácselnök is felhívta erre a figyelmet januárban Bukarestben egy Brâncuși, Eliade és George Enescu között.

Az EU-csúcs tartalmi vonatkozásait illetően azt még hozzá kell tennem, hogy ennek a találkozónak a fontos munkálatai valójában zárt ajtók mögött történtek. Az újságírónak kvázi annyi jut ebből, amit érkezéskor egyik-másik vezető a saját országa bogba tömörült médiahadának elmondott, illetve amit a csúcszáró sajtóértekezleten összegeztek neki. A többi a látványról szólt: arról, hogy ki és hogyan érkezik,, hogyan áll be a klasszikus családi fotóra, kezet fog, mosolyog. Ebben a műfajban nagyon érdekes volt megfigyelnem – miközben a különböző országokból érkezett kollégákkal együtt gyurakodtam végig az eseményt –, hogy még az állam- és kormányfők érkezését is a biztonsági szempontoknak vetették alá finoman, alig kipuhatolgatóan: nem lehetett tudni, ki milyen logika szerint érkezik, nem volt itt sem fontossági, sem betűrendi sorrend. Sőt, még a két érkezés közötti idő sem volt kiszámítható: hol gyors egymásutánban, hol meg nagy szünetekkel érkeztek a fontos hivatalosságok…

Azt, hogy Donald Tusk európai tanácselnök közeledik gyalog, onnan lehetett tudni, hogy egy jó tömörületnyi biztonsági ember fonta őt körül, szinte ki sem látszott a fonatból. Ő egyébként elég nagy kihívás elé állította a biztonságiakat, hiszen megmerítkezett Nagyszebenben abban a népszerűségben, amit még januárban, Bukarestben a romániai soros elnökség lanszírozásakor megalapozott román nyelvű beszédével.

Egyébként ő volt az indítványozója annak a nagyon fontos dokumentumnak, ami Nagyszebeni Nyilatkozat néven vonult be immáron az Európai Unió történetében. Az uniós jövő irányvonalait vázoló nyilatkozatot nem sokkal később aztán jól kikezdte a londoni Bloomberg hírügynökség pontonként lebontva és bemutatva, miért „vicces” ez a dokumentum. Tegyük gyorsan hozzá: a Bloomberg egy olyan országban székel, amely (a jelek szerint) már nem lehet közvetlen haszonélvezője annak, ami a nyilatkozat nyomán az Európai Unióban megvalósulhat. Az ironizálás tehát itt vélhetően inkább egy amolyan felsőbbrendűségi komplexus látlelete, hiszen azt az angol újságírók is bizonyára tudják: egy ilyen manifesztumban az ember nem azt szokta megfogalmazni, ami már van (mert az a tevékenységi beszámoló vagy jelentés), hanem azt, ami felé szeretne haladni. És ez szintén Donald Tusk vezetői képességeit dicséri, hogy tudja és látja annak a tanácsnak a hiányosságait, mínuszait, amelyet ő vezet, és azt, hogy szolgáltatni kell neki a Brexit után egy olyan határozott perspektívát, amitől az európai döntéshozói munka is új értelmet kap.

Ami viszont az EU-csúcsról tudósító újságírói munkát illeti, én ezt amolyan beavatási szertartásnak tekintem most is. Hozzátenném: számomra ott lenni a nemzetközi sajtós, billentyűzeteiken szintén veszettül pötyögő kollégákkal – akik, jelzem, uniós témákkal foglalkoznak, ezekben jártasak – legalább annyira fontos volt, mint az, hogy először találtam magam Angela Merkeltől, Emmanuel Macrontól, Donald Tusktól két-három méterre.  

És bár tudom, hogy az EU-csúcs lényegi dolgai egyfelől előre tudottak voltak, másfelől meg utólag egészében ismertek lettek, igenis azt gondolom, hogy végig kell lelkesedni vagy inkább kezdetlegesen lelkendezni egy ilyen, nagyon pontos menetrend és forgatókönyv szerint haladó eseményt ahhoz, hogy az ember később – a tanonckodáson átesve – immáron a tartalmi dolgokra célzatosan oda tudjon figyelni, ne taglózza le őt látvány. Ez kicsit olyan, mint egy színházi előadás, amelyet első alkalommal másként fogad be az ember, második megtekintéskor pedig – mivel már nem ájul el attól, amit lát – elkezdi felfigyelni a sántikáló összefüggésekre is.

Én egyelőre elájultam, és azt gondolom, hogy ez teljesen természetes, rendjén van így. Azonban ha ma kellene indulnom Nagyszebenbe erre az eseményre, mindent pontosan ugyanígy csinálnék, így figyelőzném és csodálkoznám végig. Talán az újságíró kollégákkal kicsivel többet beszélgetnék, érdeklődnék arról, hogy ők erről vagy arról mit gondolnak, mi az, ami szerintük uniós szintén számít – „summit” ide vagy tova.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik