Bogdán Tibor: Tíz éve halt meg az erdélyi magyar sportújságírás „Szepesije”
facebook cover


Bogdán Tibor: Tíz éve halt meg az erdélyi magyar sportújságírás „Szepesije”


Array ( [0] => BogdanTibor.png [foto] => BogdanTibor.png )
-A A+

Kisgyermek kora óta eljegyezte magát a sporttal. Olyan sportújságíró volt, aki nem csak írt a sportról, de versenyszerűen sportolt is: teniszezett, kosárlabdázott, öttusázott, vívott, sőt edzősködött is. 

Az 1930-ban született László Ferenc első sportcikkét 14 éves korában írta, az utolsót 2008-ban, halála előtt egy évvel.

Pluhár István, majd később, a legendás hírű Szepesi György rádiós közvetítései szerettették meg vele a sportot. Legszívesebben maga is példájukat követte volna – csakhogy Romániában magyar nyelvű rádiós sportközvetítés nem létezett, be kellett tehát érnie a sportújságírással. 

Ami, ugye, mégsem ugyanaz, de azért kényszerből – mint életében oly sokszor – beérte ennyivel is. 

Sportcikkei azonban rendkívül élvezetesek voltak, az eredményeken kívül számos más mindenről, a korábbi rekordokról, a sportág történetéről, a sportoló életéről, egyéb sportpletykákról is beszámolt – mintha csak helyszíni közvetítést adott volna. Ezért tartottam őt mindig a romániai magyar sportújságírás Szepesijének. Akivel egyébként élete végéig jó barátságban voltam.

Halálának tizedik évfordulóján, korábbi sportcikkeit lapozgatva elképzeltem: milyen – igen, most már: földöntúli – derűvel írna-mesélne-anekdotázna erről a végső, a halállal vívott, és sajnos vesztes meccséről is. 

László Frici kedélyén, humorán ugyanis nem fogott ki semmi, sem az újságíró tollát (is) béklyóba kötő cenzúra, sem tragikus balesete, sem később, a mindennapok vészterhesen sűrűsödő megélhetési gondjai. Így a halál is legfeljebb a testét törhette meg, derűjével, életkedvével aligha bírhatott. 

Minden porcikájából áradt a jókedv, az életszeretet. Igen, szeretett és tudott élni – ennél jobban talán csak dolgozni tudott és szeretett. Dolgozott a magyarországi Népsportnak, ott volt a Kolozs megyei napilap, az Igazság, majd 1989 után a Szabadság indulásánál, évtizedig volt a lap sportrovatának vezetője, szerkesztője, tudósítója, mindenese. Ott bábáskodott az első – és sajnos rövid életű – romániai magyar sportnapilap, a Csíkszeredában megjelenő Új Sport születésénél; rendszeresen tudósította a kolozsvári rádiót, 1989 után a Paprika Rádiót, több mint tíz éven át bedolgozott a bukaresti rádió magyar adásának. 

A számára megadatott hetvenkilenc évből hatvan évet töltött – stílszerűen – a pályán, hiszen számára az újságírói pálya a szó szorosabb értelmében is a sportpályát jelentette. Ahol mindenkit ismert, mindenkivel tegeződött az edzőtől, a sportolóktól kezdve a sportorvoson át egészen a szertárosig. Mindenkihez volt egy-egy jó szava, kópés tréfája. 

Mert erre mindig szakított időt. 

Egy-egy vicce egyenesen legendás maradt, mint például az, amikor a Moszkva és Peking közötti feszültség tetőzésének idején orosz jelvényt tűzött a Romániába látogató kínai sportdelegáció tagjainak kabáthajtókájára. 

Csoda-e, ha mindenki ismerte – és szerette? Vele nem lehetett végig sietni a városon, hiszen félpercenként fogták meg barátok, ismerősök, akikkel szívesen ült be egy-egy féldecire. „Így tud meg az ember titkokat, így gyűl az információ” – kacsintott ki ilyenkor a poharak mögül, amelyek maguk is szép számmal gyülekeztek az asztalon. 

Nem törte meg őt sem saját tragédiája, sem felesége súlyos betegsége, amelynek nyomán ápoltból ápoló lett. „Az írás mellett most már olvasok is: szakácskönyvet” – mondogatta derűsen ismerőseinek, barátainak, akik afelől faggatták, hogyan boldogul ennyi baj és gond, szolgálati teendő és házimunka közepette. 

Frici mindig olyannak fogadta el az életet, amilyen. Szinte az utolsó pillanatig megpróbált dolgozni, a „ringben” maradni. 

Amikor érezte, hogy nincs több hosszabbítás, akkor is emberi tartással fogadta el a sorsot. Egészségi állapota miatt 2008-ban befejezte együttműködését a bukaresti rádió magyar adásával is. „Tibikém, vége a cikksorozatnak” – mondta olyan egyszerűséggel, mintha csak sokezer tudósítása egyikének végére tett volna pontot, hogy holnap újból kezdje.  

Ezért meggyőződésem, hogy most sem tette le a tollat – amelyet élete vége felé, egész munkássága elismeréseként „arannyá nemesített” a Magyar Újságíró Szövetség. Szerintem, mint mindannyiunkat, a halált is megtréfálta. Amilyen huncut ő, lefogadom, számára csak annyi változás történt, hogy a stadion zöldjét azúrkékre cserélte fel. És angyalszárnyból csent tollal kezében, pohárka jófajta nektár mellett, jelentőségteljesen kacsintgatva szedi ki a Nagy Információt, a Végső Titkot a sportélet halhatatlanjaiból. 

Fricikém, mi, akik kis időre még idelent maradtunk, neked szurkolunk!



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik