Rostás-Péter István: Leparkolni
facebook cover


Rostás-Péter István: Leparkolni


Array ( [0] => RostasPeterIstvan.png [foto] => RostasPeterIstvan.png )
-A A+

Leparkolni példamutató profizmussal szemmérték, rutin és csipetnyi szerencse kérdése mindössze. Témába illő viccek,  jópofa vagy épp kínos jelenetek és egyéb idevágó „szakirodalom” helyett Andrei Pleșu konkrét példája avatta időszerűvé a kérdést; a filozófus-esszéíró-publicista az általa alapított hetilapban közölte, hogy ideiglenesen visszavonul a közéletből, kivéve a Dilema Veche harmadik oldalán csütörtökönként fegyelmezetten jegyzett rovatát, hiszen a(z akkor még Dilema címen megjelenő) lap 1993-as alapításánál ötödmagával bábáskodott, és úgy véli, ezzel tartozik a 31 ezer példányban kiadott – és többnyire megvásárolt – folyóiratnak. 

És bár nem tartozik nekünk magyarázattal, Pleșu nem kéreti magát (fia drogügyletbe keveredett a hónap elején, mégsem tartom valószínűnek, hogy ezért határozott így): normális, ha már úgy érzed, nem tartozol saját idődhöz, hogy tégy egy lépést hátra. Majd kifejti, mire is gondol valójában. Egy rangos ösztöndíj-elbírálás ürügyén döbbent rá, hogy a nyerő pályázóknak az éppen sejtetett fősodorba való igazodása mennyire szembeötlő. Hogy a szellemi teljesítmény önmagában már nem elégséges, a viszonyulás, a környezetbe való belesimulás legalább annyira fontos és hatékony kelléke az esély-maximalizációnak, mint a jól átgondolt és érvekkel aládúcolt kutatási terv. Elszomorítóan aggasztó, hogy a cenzúra – Pleșu szerint – már ennyire kifinomult  áttételességgel ártja bele magát eddig megkímélt terrénumok erővonalainak átrendezésébe. Mindig is voltak úgymond divatos, felkapott irányzatok, tudományágak, akár szűkebb szakmai pászmák (az első körben megvont tanulságokhoz elegendő, ha az egyes egyetemi karok felvételi statisztikáit mintegy fél évszázadra visszamenőleg összevetjük), de újabban a hasznos és hanyagolható profittal járó kategóriák mentén zajlik, igen, nem történik, vagy talán kerül sor, hanem javában zajlik (mint brujázs) a legfrissebb dichotómiák megszabása, statuálása és... elismertetése. Néhol bicepszből, többszöri próbálkozásra, amolyan szkander-technikával, olykor kalkuláltabban és/tehát gördülékenyebben, ám hasonló kitartással. Minden viszonylagossá válik, ami ezúttal nem egy új értékrend, inkább friss mérték-trend felülkerekedését jelzi.  

Ismétlem: van hagyománya a szörf-modellnek; hullámok taraján vagy völgyében egyaránt  megjelenik például a mérnöki (kiterjesztve műszaki értelmiségi) pálya és szerepkör, mint szabványerejű hazai példa; a második világháború után kezdett ázsiója lenni, a hatvanas évek végéig még kitörési pont, onnan számítva egyre inkább menekülési útvonal, kilencven után felhígultságában mellőzött miliő, most meg újra (de másként) kapós opció.

Esetünkben, és vélhetően a Pleșu meglátása szerint is, olyan paradigmaváltással szembesülünk, aminek logikája bokából ficamlik, és félő, hogy az egész konstrukció hosszában vágódik hanyatt, mintegy pozdorjára törve amúgy cizellált és bejáratott (tehát hasznavehető) alkatrészeit, alrendszereit. A klasszikus tudás ballasztként, negligálható mennyiségként, esetleg zavaró tényezőként (ha még maradt szemernyi látszata a versenyhelyzetnek és megmérettetésnek) való taksálása csak kiadós jóindulattal tekinthető olyan túlkapásnak, amely arányoknak mulandó eltolódásánál többet nem eredményez, s mint ilyen, átmenetileg ugyan ártalmas, de valós szándéka szerint előre – talán a holnaputánra – mutató erőfeszítés. 

Ájti-cég vezetője mondja baráti körben, a hétvégen, hogy fontolgatja pár éven belüli visszavonulását. Kevéssel negyven fölött, vállalkozása két éves stagnálása után gondolja ezt, ön- és emberismeretből jelesre álló egykori pszichológusi alapképzése tudatában-érzetében. Hangjában felsejlik a mederben tartott aggodalom, a kétely, hogy az intellektuális hagyaték rezonálni fog-e utána, és persze a felelősség a csapatért, a márkanév patinája iránt. Ez érhető tetten bizonyos fokig, olvasatom szerint, Pleșunak a DV-beli rovathoz való ragaszkodásában is. Esszéista-filozófus mivoltát meghazudtolná, ha nem csempészne bele ebbe az önkéntes  visszavonultságba, statikus állagba némi esztétikai bónuszt: lelheted akár örömödet is abban, ha a szirtről elnézed dolgoknak tovatűnését. Sőt, tanulhatsz is belőle, de mindenképp izgalmas próbatétel. Mintha erre készülne a gondolkodó, és nem hinném, hogy önájtatásba görcsösödő fintor lenne ez a lemondást/legyőzetést  elkendőzendő. Különben van még hozzá fogható példa a parkolásra, vagy sávváltásra: ahogyan Markó Béla fokozatosan, mondhatni tervezetten vonult ki a közéleti-politikai frontvonalból és talált rá egykori  literátori fonalára. De „ellenpéldaként” ott van Mihai Șora, a 102 éves filozófus, aki nem csak közösségi médiában agitál, hanem személyesen is kijár tüntetni, ha úgy véli, értékek forognak kockán.  No de, ne mellőzzük, már csak a naptári közelség okán se, a vasárnap 93-ik életévét leltárba iktató II. Erzsébet brit uralkodó visszavonulását, amelyről még semmi pontosat nem tudni ugyan, de valószínűleg jól kifundált forgatókönyv(ek) alapján vezényli le az épp szolgálatos buckinghami ceremóniamester.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik