Vig Emese: Öngyilkos merényletek – magántörténelem
facebook cover


Vig Emese: Öngyilkos merényletek – magántörténelem


Array ( [0] => [foto] => )
-A A+

Egy része annak a történetnek,  amiért én nem akarok mozgalmi ember lenni, nem járok tüntetni, csak békésen felvonulni, és mások eszméit nem feltétlenül elfogadó, de azokat mérlegelő, vegyes ihletésű, belső ellentmondásait felismerő és azokkal foglalkozó, önkifejező újságíró próbálok lenni. Egy nagy dobozban. Of course.

2001 szeptemberében az orvosi diplomám megszerzése érdekében épp arról tanultam, hogy különböző ideggyógyászati problémák hogyan kezelhetők, hogyan javítható az emberi élet minősége, ha idejében észrevesszük a bajt, és mivel a sokadik tanulási hét után voltam, úgy döntöttem, hogy lefőzöm az ikszedik kávét is. És szünet, mondtam. Bekapcsoltam a tévét. Élőben láttam, itt  Kolozsváron – a világ másik szegletében –, összedőlni az elsőt a new yorki ikertornyok közül. Aztán a másodikat is. Az elkövetkező napokban semmit nem tanultam. Minek? A napi események mindent átírtak. Az emberi élet a mi legféltettebb földi kincsünk, és vannak embertársaink, akik ennek kioltását tartják legfontosabb feladatuknak. Ők a terroristák. Huszonéves voltam, de akkor, csak akkor vonult be szókincsembe ez a kifejezés, és az elején nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Aztán a különböző felületek, hírtévék, a sajtó (hol volt akkor az online!) elmagyarázták, hogy ezek a „muzulmánok”. És megszületett az első szinapszis. (Említettem, ugye, hogy orvostanhallgató voltam? Nos, a tanulás folyamata abból áll, hogy kettő vagy több neuron összekapcsolódik, és átad egy információt, és ezt utána rendszerbe „szedi”: minél többször találkozik két információ, annál nagyobb a valószínűsége, hogy reflex lesz belőle. És ez már Pavlov. Terrorista-muszlim, terrorista-muszlim. Megvan? És ugyanígy alakul ki minden más előítélet is. Meg kényszerképzet, meg addikció, meg sok-sok nyomorúság, ami megkeseríti az életünket. Mi tanítjuk meg rá saját magunkat. Én szóltam.)

Miközben a világ éveken keresztül próbálta feldolgozni azt a hihetetlen traumát, ami akkor, 2001-ben érte, és próbált hozzászokni egy újfajta élethez, ahol a „terrorizmus” már a napi hírekben szerepelt, számomra egyre bonyolultabb volt kibogozni azt, hogy miért? Miért történik mindez? A tanuláshoz hozzátartozik a rendszerezés késztetése is, és akkor arra gondoltam, hogy „rendet” csinálok, már volt miben, mert ahogy az idő telt újabb és újabb terrorcselekmények adtak okot arra, hogy gyászoljunk, sírjunk, gondolkodjunk, stb. Nem vagyok egyedül ezzel a megértési dilemmával, szakemberek szerte a világon próbálnak különböző közös vagy eltérő jelek mentén egyfajta megértési lehetőséget felvázolni. Mert régen rossz, ha nem értjük, hogy miért történik mindez. Csakhogy minél inkább vizsgáljuk, annál bonyolultabb. Mert vannak elkötelezettek. Egy vallás iránt, egy szervezet iránt. Vannak, akik pillanatnyilag megtévelyedtek. Vannak, akik magánéletükben irányt veszítettek. Vannak, akik sok más igazságtalanságot szeretnének megtorolni. Vannak, akiket sose szeretett senki. Vannak, akik túlságosan szeretnek valamit: egy eszmét, egy elképzelést. Vannak, akik egyszeri alkalommal ölnek, és saját életüket is feláldozzák akkor. És vannak, akik politikai rendszert építenek ebből, és évtizedeken keresztül gyilkolnak a rendszer segítségével milliókat. Vannak, akik muzulmánok, vannak, akik keresztények, vannak, akik hisznek valamiben. Vannak, akik nem.

És mi számít terrorizmusnak? A Notre-Dame lángbaborulása kapcsán is hallottuk ezt. Hogy lehet, hogy valakik. Valamiért. (A szinapszis, ugye?)

2019. húsvét harmadnapja van. Szinte húsz év múlt el az akkori kávészünet óta. Nincsenek válaszaim. Egy dolgot tudok. Hogy miközben mindenki mindenkivel csatározik, és kisebb-nagyobb harcok áldozataivá válunk nap, mint nap, nem akarunk szembenézni saját gyengeségeinkkel, saját hibáinkkal. Előítéleteinkkel. Hogy elfogadjunk (milyen közhelyes!), hogy megbocsássunk (még közhelyesebb!), hogy ott, ahol vagyunk, felelősen viszonyuljunk az élet dolgaihoz. Hogy ne szórjuk le a szemetet (mert megöljük a természetet). Hogy ne mondjuk, hogy cigány, arab, zsidó, muzulmán, migráns (illetve ne „úgy” mondjuk, hanem ahogy azt mondanánk, hogy magyar! német! angol!). Hogy ne szégyenítsük meg embertársunkat (mert megöljük a lelkét, és akkor mit várunk tőle).

Húsvét harmadnapja van, feltámadás ünnepe. Mégis van egy olyan szorongató érzésem, hogy mi nem leszünk képesek feltámadni. Mert inkább robbantunk/háborúzunk/pusztítunk helyette. Valahol valamit. Mert mi nem alkuszunk. Igazunk van.

 

2001. szeptember 11., New York/Washington –Öngyilkos repülőgépekkel robbantják fel a new yorki ikertornyokat. A 09/11-ként ismertté vált merényletsorozat áldozatainak száma kb. 3000 ember volt.

2004. március 11., Madrid – Robbantássorozat a spanyol főváros Atocha főpályaudvarán: 191 ember vesztette életét és 1800 megsebesült.

2004. szeptember 1., Beszlán, Oroszország – Csecsen terroristák több mint 1100 embert, köztük 777 gyereket ejtettek túszul egy iskolában: 334 ember, közülük 186 gyerek – halálát okozta.

2005. július 7., London – Az 56 életet követelő londoni öngyilkos merényletek. Úgynevezett homegrown, az adott országban született és felnőtt dzsihadisták mint elkövetők.  A metróban és egy autóbuszon történt a támadás.

2013. április 15., Boston – A maratonon történt robbantásban először használtak az elkövetők házilag barkácsolt robbanószerkezetet. A kukákba rejtett bombák öt embert öltek meg, 280-at megsebesítettek.

2015. január 7., Párizs – Fekete maszkosok rohanták meg a  A Charlie Hebdo szerkesztőségét. A 17 ember életét követelő utcai terror késztette először nagy közös terrorellenes felvonulásra a világ vezetőit. Ekkor született meg a Je suis Charlie! Felkiáltás, amelyet azóta sokszor bevetettek, vagy hiányát felpanaszolták.

2015. október 10., Ankara, Törökország – Béketüntetésen robbantottak iszlamista merénylők. 102 halottja és több mint 400 sebesültje volt a merényletnek.

2015. november 13., Párizs – Öt helyszínen, összehangoltan kezdtek lövöldözni a terroristák, a legdrámaibb helyzet a Bataclan koncertteremnél volt. 128 halálos áldozatot követelt a támadássorozat, ez volt Franciaország történetének legnagyobb terrortámadása.

2016. március 22., Brüsszel – A Zaventem repülőtéren és az Európai Parlament közelében lévő metróállomáson elkövetett merényletsorozat egyben az Európai Unió elleni támadás is volt, amely 34 halálos áldozatot és több mint 200 sérültet követelt.

2016. július 14., Nizza – A francia nemzeti ünnepen történt az első kamionos merénylet. A tömegbe hajtó és lövöldöző magányos elkövető 86 embert ölt meg, több mint 400-at megsebesített.

2016. július 4., Bagdad – Az iraki síita közösséget célozta az a merénylet, amelyben 324 ember veszítette életét és több százan megsebesültek Bagdad bevásárlónegyedében a muzulmán böjti hónapot, a ramadánt lezáró ünnepre készülők közül.

2016. december 19., Berlin – A karácsonyi vásárba hajtott egy elrabolt kamionnal egy pszichikai zavarokkal küszködő terrorista, 12 ember halálát okozva.

2019. március 15. – Katonai ruhába öltözött fegyveres rontott be az egyik christchurch-i mecsetbe,  Új Zélandon majd válogatás nélkül lövöldözni kezdett az imahelyen. Ötvenen haltak meg.

2019. április 21. – a Srí Lanka-i véres húsvét. Keresztény templomokban és szállodákban történt merényletekben kétszázan vesztették életüket.

 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik