T. Szabó Csaba: Katedrális lángokban
facebook cover


T. Szabó Csaba: Katedrális lángokban


Array ( [0] => [foto] => )
-A A+

Utoljára 2015-ben sírtam egy épület elvesztéséért. Akkor az ókori Kelet Velencéjét, Palmyra nagy templomait sirattam, amelyek – túlélve évezredek tucatnyi birodalmát és vészes időit – őrült fanatikusok martalékává lettek. Most ismét egy UNESCO világörökségi helyszint, Párizs, a francia középkor és ezúttal a nyugat-európai civilizáció egyik nagy alkotását siratjuk történészek, keresztények, műkedvelők, turisták vagy egyszerűen, az egyetemes emberi értékekben még hívő, bízó, reménykedő emberek.

A tragédia okait minden bizonnyal még sokáig kutatni, vitatni fogják, bár a térfigyelő kamerák és élő közvetítések korában elég nehéz elképzelni, hogy nem lehet négyzetcentiméterekként kiszámolni, honnan, miért és mikor indult a tűz. Sajnos, ahogy a nagyváradi görögkatolikus püspöki palota és a Rio de Janiero-i nemzeti múzeum esetén is, néha a véletlen, máskor az emberi mulasztás az, ami ezeket a szörnyűséges tragédiákat okozza.

Ahogy Zoe Oldenbourg is megírta 1968-ban, a ma embere néha elfelejti, hogy a nagy középkori katedrálisok – bár masszív kőstruktúráknak tűnnek az épített tájban és atmoszférában – sajnos, belsejük ugyanannyira törékeny, mint a középkori múlt: távoli, régi, 850 éves fából készült szerkezetek hatalmas szövevénye. Behálózni elektromos szerkezetekkel, felmelegített székekkel, automata-szerkezetekkel a modern kor kényelmét és nem a műemlékvédelmet szolgálja. Sajnos egy-egy ilyen hatalmas méretű templomban, amelyben múzeum, kerengő, feljárat, toronylátogatás és megannyi más, a tömegturizmust és a vallási turizmust szolgáló eszköz áll rendelkezésünkre, teleszőtték elektromos hálózatokkal. Az egykor kőből és fából készült, háborúkat, forradalmakat és szekularizációt is túlélt katedrális talán a hanyagság és a modern kor kábelrengetegének az áldozata lett. Ne feledjük persze, hogy a történelem során katedrálisok számos alkalommal égtek már porig: a Metz-i Szent István-katedrális 1877-ben, a jeruzsálemi Szent Sír bazilika 1808-ban, a Fall River-i Notre Dame 1982-ben és talán a leghíresebb az 1823-as római Szent Pál-bazilika égése volt, amelyről számos részletes leírás maradt fent, legismertebb talán Stendhal római naplójának bejegyzése. A nagy író a tűzvészt követően néhány nappal látogatta meg a romba dőlt bazilikát. A füstölgő romjaiban is monumentális és szent hely látványa könnyekig meghatotta az írót.

A falon túli Szent Pál-bazilika leégése megdöbbentette az embereket. Róma gyászban volt, ahogy az akkor még csak kezdődően globalizálódó világ is. A nemzetközi összefogás alighanem a világ első, műemlékvédelmi nemzetközi projektje volt: az egyiptomi pasa, Mehmet Ali hat, monumentális alabástrom-oszlopot küldött Rómának, az épület részelemei – amely tökéletesen utánozta az ókori épületet – Oroszországból is érkeztek. A bazilika harminc évvel a tragikus égés után pompázatosan megújult, újraépült. Rómának várfalon túli része újjászületett az új épület révén, ma turisták százezreit vonzza évente.

Csak remélni tudjuk, hogy ugyanez a megújhodás vár Párizsra, a Notre-Dame katedrálisra és a francia nemzetre is. Az évszázados falak lángolása ugyanis sokakban egy nemzet égését, Franciaország és a nyugat lángolását, vészjelzett sorsát ébresztette fel. Talán kicsit túlzás Európa végét látni ebben, tény azonban, hogy egy évszázados templomnak és szimbólumnak ilyen mértékű pusztulása történelmi esemény, amely mély sebet hagy egy város, egy nemzet és a világ közgondolkodásában, mentalitásában. A huszártorony leomlása – amely ugyan csak egy XIX. századi neogótikus hozzátoldás az épülethez – ugyanazt a horrort és összeomlást idézte az emberek vizuális memóriájában, mint az ikertornyok szeptember 11-i összeomlása.

Bármi is történt Párizsban – szándékos gyújtogatás, emberi mulasztás, vagy csupán véletlen – az emberiség egyik remekműve ég, pusztul, szinte szimbolikusan gyászba takarva füstjével egy kulturális és identitásbeli krízisben tengődő országot és talán most kicsit, néhány pillanatra, egy kontinenst is. A tűzvészek olyanok, mint a babonás hagyományok nagy üstökösei: misztikusak, monumentálisak, lángjaikban és látványukban felfoghatatlanok, vészjelzők, rossz idők jelei. Hirtelen jönnek és magukkal ragadnak tömegeket. Keresztények számára ez a tragédia szörnyű látvány, vallásos élmény, egy mélységes fájdalom, büntetés akár. Történészek, műkedvelők és az egyetemes emberi alkotás és szellem híveinek egy végtelen nagy veszteség, fizikai fájdalom. Annyira szomorú, hogy rövid kis életünk alatt több világörökségi helyszínt is elveszítettünk, többet talán, mint az elmúlt fél évszázadban bármikor. Nincsenek szavak. Szomorúság van. Nagy, mint a tűz, de reméljük, hogy a pusztító tűzből és hamvaiból egy új világ születik majd. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik