Bíró Béla: Egy halottnak vélt eszme feltámadása

Emmanuel Macron, az egykor Jupiterként emlegetett, de egyre népszerűtlenebb francia elnök nemrégen Egy új európai kezdet érdekében címen nyílt levelet intézett „Európa polgáraihoz”. A levélben, mely természetesen az európai választások perspektívájában íródik, Macron igyekszik felvázolni azokat az alapelveket, melyek segítségével Európa – legalábbis szerinte – kilábolhat jelenlegi válságaiból.

Mindenekelőtt a schengeni térség helyzetét tartja újragondolandónak. „Mindannyiunknak, akik össze akarunk tartozni, felelősséget kell vállalnunk a megfelelő feltételek megteremtése, főként a szigorú határellenőrzés bevezetése mellett, és szolidaritást kell vállalnunk egymással, azaz egységes menekültpolitikát és közös befogadási és kiutasítási szabályrendszert kell felvállalnunk.”

Ennek érdekében –véli – egységes (azaz központosított) határrendőrséget és menekültügyi intézményeket kell létrehoznunk, melyek döntéseit a „szolidaritás” alapján minden államnak el kell fogadnia. Mindezt továbbra is egy belső biztonságot garantáló európai intézménynek kell koordinálnia. „Én egy olyan Európában hiszek, mely önnön értékrendjét és határait képes megőrizni. Egy közösség összetartozás-érzése csak akkor garantálható, ha szigorúan őrzött határokkal rendelkezik. A határok szabadságot és biztonságot jelentenek.”

Ezekkel a gondolatokkal, ha itt-ott lennének is fenntartásai, bárki egyetérthetne. De Macron most sem mulasztja el megismételni régi ötletét, mely szerint az európai pénzügyeket közös pénzügyminisztériumnak kell a kezében tartania, mely rendet teremt az Unió pénzügyeiben. Ami gyakorlatilag azt jelentené, hogy a németek egyenlítenék ki a déli államok, köztük Franciaország adósságait is…

Az első német reakciók ebben a vonatkozásban már kifejezetten elutasítók voltak. Macron szövegét a Die Welt című német lap teljes terjedelmében közölte. Jacques Schuster, a lap kommentátora Macron egy olyan hőlégballon, melyet a kötélzetet is próbára teszi? című cikkében szemére hányja Macronnak, hogy „ha Európát meg szeretné erősíteni, mindenekelőtt saját országában kellene rendet teremtenie. Franciaországot kellene modernizálnia és megreformálnia, azaz »megmentenie«. Francia elnökként ez lenne a voltaképpeni hivatása. Ha ez sikerülne, az Európai Unió maga is valóban olyan erőssé és magabiztossá válhatna, amilyennek már régen lennie kellett volna.”

Christian Lindner, a német liberálisok elnöke is egyértelműen elutasítja az egész Európára kiterjedő etatizmust. Az ugyanis nem normális, hogy „más államok olyan választási ígéretekkel kecsegtessék választóikat, melyeket a német adófizetőknek kell finanszírozniuk.”

Björn Hendrich Otte, aki azt kifogásolja, hogy Manfred Weber, az Európai Néppárt jelöltje elszalasztja az alkalmat, hogy saját elképzeléseit kifejtse, szintén megjegyzi, hogy „a franciák olyan központosítást és állami megoldásokat javasolnak, melyek idegenek a német mentalitástól.”

Az utóbbi napokban egész sor kiemelkedő európai személyiség is megszólalt a vitában. Mindenekelőtt Annegret Kramp-Karrenbeuer, a CDU új elnöke, aki az általánosságok helyett főként a konkrét gazdasági kérdésekre összpontosít. Felhívja a figyelmet, hogy a világnak ma hét meghatározó jelentőségű technológiai nagyvállalata van. Öt Amerikában, kettő Kínában. Ha Európa képtelen lesz felzárkózni a két nagyhatalomhoz, az európai jólét és a szociális háló kerülhet veszélybe. Arról nem is beszélve, hogy a versenyképesség megszilárdítása a biztonság legfontosabb garanciája is.

Ami a migrációt és a belső biztonságot illeti, az új CDU-elnök is támogatja Macron javaslatait. Egy európai szuperállam ötletét azonban ő is határozottan elutasítja. Az Amerikával és Kínával folytatott gazdasági verseny sikeressége szerinte is a nemzetállamok sikerességétől függ. Azaz a szubszidiaritástól, melynek alapelve, hogy a problémákat azokon a szinteken kell megoldani, melyeken jelentkeznek, azaz az egyes államok-, s azokon belül az egyes régiók szintjén. Ami a migrációt illeti, azt Európának a közlekedő edények elve szerint kellene rendeznie. A három alapelv: az okok felszámolása, a határvédelem és a menekültek befogadása. Minél többet tesz valaki az egyik vonatkozásban, annál kevesebbet kell elvárnunk tőle egyebekben. Egy cselekvőképes Európa sok minden lehet. Szuperállam semmiképpen. A tagállamoknak kell saját érdekeiket európai szinten megfogalmazniuk és társaikkal összehangolniuk. Európa csak és csakis a nemzetállamok felelősségtudatára és kompromisszumkészségére alapozhat. Az European Way of Life az, aminek megteremtésére vállalkoznunk kell. Valóban európaivá kell tennünk Európát. Ha nem sikerül, akkor mi, európaiak, vagy Amerika vagy Kína, illetve mindkettő uszályába kerülünk. Képtelenné válunk arra, hogy sorsunkat a saját kezünkbe vegyük.

A lap egy következő számában az osztrák elnök, Sebastian Kurz is megszólalt: „Miközben körülöttünk a világ rohamos tempóban változik és Európát súlyos kihívások elé állítja, úgy tűnik, hogy mi, európaiak mindezt keserű sóhajjal vesszük tudomásul. Jóllakottan, önelégülten és lustán figyeljük a fejleményeket, mintha már nem is akarnánk az élre kerülni.” Ő is a szubszidiaritásban és a sokféleség egységében látja a kiutat, akárcsak AKK.

A francia szélsőbal képviselője, Jean-Luc Mélanchon mellett a német szélsőjobb, az AfD elnöke, Alexander Gauland is megszólalt. Az utóbbi is úgy véli, hogy Macron a központosítás halotti leplét borítaná Európára. Az agresszivitás – véli – nem a mindinkább megerősödő európai populizmus jellemzője, az ugyanis a puszta defenzívára rendezkedett be. Senkit nem akar gyámság alá vonni, ellenkezőleg, a ma uralkodó balliberális gyámsággal szemben próbálja megvédelmezni a választót és közvetve Európát. Az az EU-nacionalizmus, melyet Macron és Angela Merkel képvisel, pusztán egy szűk, globalizált elit és nem az európai népek érdekeit szolgálja. Európát nem bővíteni és központosítani, hanem reformálni kell. Ha ez nem jönne össze, az egyesült Európa napjai megszámláltattak. Ámbár a kontinens magát Macront bizonyosan túl fogja élni…

A vitának, a Welt am Sonntagnak adott Orbán Viktor-interjú is szerves része, Orbán ugyanis a migráció kérdését szintén a szubszidiaritás elvére próbálja alapozni…

S a programok előrebocsátása bizonyosan folytatódik majd.

Azaz a választási kampány valóban hasznosnak bizonyulhat. Bármi legyen is a kimenetele, közelebb vihet Európa problémáinak hatékony tisztázásához. S talán nem valamiféle – erdélyi magyar – hurrá-optimizmus beszél belőlem, amikor úgy vélem, hogy a szubszidiaritásra való hivatkozások, számunkra, romániai magyarok számára is hozadékkal járhatnak. Hiszen a szubszidiaritás eszméje a székelyföldi területi- és az észak-erdélyi kulturális autonómia vonatkozásában is megváltoztathatja a gyermek fekvését. Ez esetben ugyanis a mi problémáink megoldását sem a macroni recept szerint, azaz Bukarestből kell majd értelmezni és „megoldani”, hanem helyileg, a közvetlenül érintettek nyerhetnek jogot arra, hogy eldöntsék, hogy nekik mi a jó és mi nem az.

A román értelmiség és politikai elit egy része az ötlettől is hideglelést kap, de – úgy tűnik – európai szinten való megvitatásának előbb-utóbb tényleg eljöhet az ideje.

Kimaradt?