Bíró Béla: „Több dolgok vannak…”
facebook cover


Bíró Béla: „Több dolgok vannak…”


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Batsányi János még arra ösztökélt: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” A felszólítást manapság ő is Berlinre írná át. Nem azért, mert Berlinben valamiféle – számunkra követendőnek tekinthető – forradalom zajlana. Egyelőre még nem zajlik, bár sokan vélik úgy, hogy valami mintha mégiscsak készülődne. Főként azért, mert számunkra a németországi fejlemények a Nagy Francia Forradalomnál is látványosabb következményekkel járhatnak.

Hogy tényleg nem lesz valamiféle forradalom, nagyon remélem. Hogy alapos változások következnek, én is valószínűnek tartom. A német sajtó ugyanis – mindenekelőtt a Die Welt – manapság egyre inkább a valóban lényeges kérdésekről kezdett értekezni.

Susanna Gaschcke a lap egyik utolsó számában – Diktatur der Politischen Korrektheit (A politikai korrektség diktatúrája) című írásában – az egyetemi életről közöl megdöbbentő adalékokat. Ezek annál is fontosabbak, mert egy társadalom sorsát nem pusztán a gazdasági- vagy a politikai elit alakítja. A kulturális életben zajló folyamatoknak gyakran legalább annyira meghatározó szerepük lehet. Ezért is annyira sokkoló Gaschke cikkének alaptétele, mely szerint a német egyetemeken az egyetemisták egy kis csoportja szabályszerű véleménydiktatúrát gyakorol a többség fölött. Mindennapos a professzorok megszégyenítése, megfenyegetése, sőt a szó legszorosabb értelmében vett vandalizmus is. És az egyetemek vezetői elfordítják a fejüket. Nekik is megvan a maguk félnivalójuk. A kis diákcsoportok háta mögött olyasvalakik állhatnak, akiknek döntései az ő karrierjeiket is befolyásolhatják. Gaschke három reprezentatívnak tekintett (sőt, amint az a lap egyéb írásaiból kiderül: tekintendő) példát ismertet. Herfield Münkler bestsellerszerzőnek, a berlini Humboldt Egyetem  politikatudományi emeritus professzorának, Jörg Baberowskinak, a Kelet-európai tanulmányok professzorának, valamint Johannes Warwicknak, a Halle-Wittemberg-i Martin Luther Egyetem Nemzetközi kapcsolatok tanszéke professzorának esetét. Az egyetemisták egy kis csoportja mindhármukat névtelenül (ez sokat elmond az újabb élcsapatok erkölcsiségéről) igyekszik lehetetlenné tenni. „Egy kisebbségről van szó, de – jegyzi meg Münkle – a nagy tömeg, mely híjával van a szervezettségnek, mindig gyengébb, mint egy jól szervezett és eltökélt kis csapat.”

Münckler, aki első bemutatkozó előadásán a politikaelmélet és az eszmetörténet két szemeszterre tervezett kurzusába szerette volna bevezetni hallgatóit, a kis csapat tagjai szerint túl keveset foglalkozott az eszmetörténetileg jelentős nőkkel, és alig tett említést az Európán kívüli szerzők teljesítményeiről. A militáns diákok ezért szexizmussal, Európa-központúsággal és imperialista beállítódásokkal vádolták meg.

Münckler késznek mutatkozott a dialógusra, hiszen lettek volna megfontolandó érvei: a nők, akik a XIX. századig egyetemet sem végezhettek, sőt, akik Európán kívül sokszor még az elemi iskoláig sem juthattak el, a politikatudományokban legutóbbi időkig – sajnálatosan bár –, de nemigen juthattak szóhoz. Európán kívül – megfelelő intézményes keretek híján – még a férfiak sem játszhattak meghatározó szerepet. (Jelentős kivételekkel. De rájuk Münckler hivatkozott is. Csakhogy – a szóban forgó népességek lélekszámához viszonyítva – „korántsem eleget”…)

Dialógusra azonban nem kerülhetett sor. A mindent jobban tudni vélő diákok vita helyett a professzor irodáját dúlták fel, ajtóit, ablakait, falait firkálták össze jelszavakkal, spriccelték be vérre emlékeztető vörös festékkel.

A biztonságpolitikai kurzust előadó Johannes Warwick (némileg önvédelemből) egy volt tábornokot is megszólaltatott a kurzusán. Őt militarizmussal vádolták meg. A lejárató kampány mindannyiuk ellen az interneten folyt, természetesen névtelenül. A nyílt véleményt ugyanis a diákoknak a vizsgán is vállalniuk kellett volna. Nyilván argumentumokkal. Arra azonban már egyikük sem lett volna hajlandó…

Jörg Baberowski, a „diáklázadások” harmadik tipikus áldozta szintén úgy véli: „a szélsőjobb ifjú aktivistái nem megérteni akarnak, hanem denunciálni.” A cél mindig ugyanaz: a nekik nem tetsző álláspontok képviselőinek elhallgattatása. „Ahhoz a hatalomtól független dialógushoz, melyet a balliberális Jürgen Habermas 1968 óta a liberális jogállam, a popperi nyílt társadalom alapelveként szorgalmazott, mindennek nem sok köze van. A tudományos argumentumok valamiféle szellemileg szabad atmoszférában zajló kicseréléséhez meg végleg semmi. Pedig ez lenne az egyetemi élet alapfeladata.”

S ami a legmegdöbbentőbb, hogy az egyetemi oktatók közti szolidaritás is érvényét veszítette. A diákokkal senki nem mer ujjat húzni. „A német professzori cím újabban pusztán gyávaságra és megalkuvásra »feljogosító« szabadalom” – állítja Baberowski. S ezzel a véleménnyel a lapnak adott interjújában – ha kevésbé nyers stílusban is – Bernhard Kempen, a Főiskolák Egyesületének elnöke is egyetért. A kérdésre „Valóban igaz lenne-e, hogy a mai egyetemisták túlságosan is érzékenyek?” – így válaszol: „Inkább valamiféle aggasztóan alacsony érzékenységi küszöbről lehetne szó. A folyamatos megszállottság és agresszivitás már magát az oktatást és a kutatómunkát veszélyezteti.” S a Gaschke által emlegetett példák szerinte sem kivételek. A válság általános.

Persze az egyetemek megszállására, a tanárok provokálására, kurzuskritikákra és egyebekre korábban is volt már példa. 1968-ban a diákok szintén felforgatták az egyetemeket. De micsoda különbség! Akkortájt a diákok (akik messzemenően képzettebbek voltak a maiaknál) maguk követelték ki a tanáraikkal való szembesülést, a többé-kevésbé tárgyszerű érvekre alapozott vitát.

Efféléről manapság szó sem lehet. A professzorok mai ellenfelei, állítja Hannah Lückmann, a lap egy másik publicistája (cikkének címe Miért ingerlő az interneten terjesztett baloldali mindent-jobbban-tudás) nem felforgatók, mint amilyenek az 68-asok voltak, hanem „korlátoltak, kicsinyesek, nyárspolgáriak”. És Lückmann szerint is az internet anonimitásában húzódnak meg.

Egy másik szerző, Felix Stephan A véleményszabadság csupán a kiválasztottakat illetheti meg? című cikkében úgy véli, hogy „A nyilvánosságot ez idő szerint három főbenjáró vád tarja rettegésben: a szexizmus, a rasszizmus, és az antifeminizmus. Akiről azt állítják, hogy ezekbe a bűnökbe tévelyedett, az mindenféle diskurzusból ki van zárva. Így válik világunk tényleg toleránssá…” – teszi hozzá ironikusan a szerző.

S hogy kérdésfelvetése mennyire jogos, arra a lap egy másik beszámolója is fényt deríthet. 2011-ben Jonathan Haidt amerikai szociológus – egyik előadásának közjátékaként – leszavaztatta közösségét, hányan tekintik magukat az egyik vagy a másik politikai táborhoz tartozónak. A túlnyomó többség baloldali liberálisnak vallotta magát. Moderáltnak körülbelül két százalék bizonyult. Végül akadt egy százaléknyi libertinus is. Konzervatív senki! Ami korántsem véletlen. A német nyilvánosságban ugyanis immár nem az eltérő nézőpontok közti egyeztetésre (Aushandeln) megy ki a játék, hanem a „mindent-jobban-tudók” pozícióinak végérvényes megszilárdítására.

Hannah Lückmann szerint Németországban ma a –  feministák által uralt – legtalálóbban talán Hisztériának nevezhető legényegylet az uralkodó civilszervezet. (A legényegylet kifejezés, német nevén a Burschenschaft nyilván szintén ironikus, hiszen annak idején a német fasizmus kiindulópontját is jelentő félkatonai szerveződéseket illették ezzel a szóval. Sapienti sat.)

Ami azonban a leginkább meggondolkodtató: Baberowski (aki egy Sztálinizmus-szemináriumot is vezet, s akit a szélsőbal élcsapat tagjai szélsőjobboldali gyanánt diffamálnak) úgy véli, hogy „a tanulni akaró diákok nagy többségét egy kis, szemmel láthatóan jól pénzelt trockista szakadárcsoport terrorizálja.”

Hogy ki az, aki pénzeli őket, azt Baberowski nem találgatja. S az is nehezen megválaszolható kérdés, hogy a Trockijt meggyilkoltató Sztálin gaztetteinek feltárása miért teszi Trockij híveit Baberowski esküdt ellenségeivé? De Shakespeare-rel szólva „Több dolgok vannak földön és egen,/ Horatio, semhogy bölcselmetek/ álmodni képes”.

A találgatásokat én is az olvasóra bízom.

U. i.

A félreértések elkerülése végett: roppant kicsi a valószínűsége, hogy a Die Weltet Orbán Viktor strómanja, Mészáros Lázár finanszírozná.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik