Bíró Béla: Hatékonyan és villámgyorsan

Tanítottam már elemi iskolában, középiskolában és egyetemeken is, ennek ellenére nem tartom magam a pedagógia szakértőjének. De ez nem pusztán önkritika. Az egyetemen mindenre fölkészítettek, csak a szó tulajdonképpeni értelmében vett pedagógiára nem. Egyik ismerősöm, aki (amíg a rendszer még lehetővé tette számára, hogy gyakorolja a szakmáját), bár vérbeli pedagógusnak született, mégis csak hosszú-hosszú évek alatt sajátíthatta el a szakmát, mely – állíthatom – a legnehezebbek egyike.

Nekem – sajnos  – soha nem sikerült még a nyomába sem lépnem. Annyit azonban már én is tudok, hogy a pedagógia legkínosabb – adekvát módon szinte már kivitelezhetetlen –  változata az ún. összevont osztályokban való oktatás. Amikor is a tanítónak egyszerre több osztályt kell tanítania. Tanítványról-tanítványra évfolyamokat kénytelen váltani, ami önmagában sem semmi. A legnagyobb gond az, hogy ebből a különböző évjáratokhoz tartozó, elvben eltérő ismeretszintű, eltérő élettapasztalatú, eltérő érettségű társaságból – hiszen a két-három vagy éppenséggel négy év ebben a korban még óriási távolság – valamiféle közösséget kellene kialakítania, ami gyakorlatilag szinte már lehetetlen. Ez a helyzet a többségi államokban zajló kisebbségi oktatást azon túl is rettenetesen megnehezíti, hogy a kisebbségi osztályokban még az ún. államnyelvet is – a korántsem szerénytelen elvárások nyomán – éppenséggel anyanyelvi szinten kellene elsajátítaniuk.

No de, elég az önsajnálatból. Ezzel amúgy is fölösen rendelkezünk.

Megpróbálok belegondolni abba, hogy mi történhet azokban a német oktatási intézményekben, melyekben a bevándorlók és az őshonos németek gyerekei ugyanazokban az osztályokban kénytelenek elsajátítani az úgynevezett tananyagot.

Ezek az „összevont” osztályok még a mieinknél is lidércnyomásosabbaknak tűnnek. Itt ugyanis ugyanazokban az osztályokban nem eltérő korosztályokat (melyek esetében az azonos kultúrán belüli eltérések mégsem jelentenek áthidalhatatlan szakadékot), hanem eltérő nyelvű és kultúrájú gyerekeket kell„ koedukálni”.

Márpedig kell. Az úgynevezett integráció jegyében. Az integráció ugyanis – a ma érvényes nyugat-európai felfogás szerint – a kisebbségi közösségek tagjainak a többségi közösségbe való – egyénenkénti beolvasztását jelenti. Ez azonban gyakorlatilag nem egyéb, mint az a – nem kis mértékben erőszakos – átnevelési procedúra, melyet – lényegi vonásaiban – a nyugati politikai szakzsargonból száműzött asszimiláció fogalma jelent. A félreértések elkerülése végett: a szavak jelentése nem egyéb mint az a valóságdarab, melyre a szó (és a mögötte meghúzódó fogalom) vonatkozik. Az integráció eufemizmusa mögött meghúzódó valóság (azaz a jelentés) tehát nem más, mint a valóságos asszimiláció, azaz az egyénnek a nyelvétől, kultúrájától, s távlatilag: vallási meggyőződéseitől való) megfosztása. (Az utóbbira vonatkozóan az ún. liberális iszlám ideálját lenne érdemes felülvizsgálni.)

Az asszimiláció folyamata azonban (valóban hatékonyan és főként villámgyorsan) csak és csakis individuumokra alkalmazható. Nem véletlen tehát, hogy Németországban manapság az egyik legnagyobb gond annak megakadályozása, hogy az azonos nyelvet beszélő és azonos kultúrájú családok ne maradhassanak egymással élő kapcsolatban. A német politika lidércnyomása a szegregáció. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az azonos nyelvű, kultúrájú (és a muszlimok esetében) vallású individuumok közösségekké verődjenek össze. Ez utóbbi fejlemény egyébként a világ legtermészetesebb dolga lenne, hisz azt már a latinok is tudták, hogy simili simili gaudet (azaz a hasonlók a hasonlónak örülnek).

A mai nyugat-európai ideológiák ezt a bölcsességet az „idegen a szép” szlogenjével helyettesítették. Amivel nem is lenne semmi baj, hiszen az idegen valóban szép. A hasonlóság korántsem elegendő a latin örömhöz, némi másság is szükségeltetik. A házastársunkkal azért házasodunk össze, mert éppen másságukban lelünk rá arra a gyönyörűségre, mely nélkül gyakorta több mint fél évszázad után sem lehetünk meg.

Az „idegen a szép” szlogen mai jelentése szerint egyike a modern világ legmegdöbbentőbb paradoxonainak. A szépség patetikus elismerése ugyanis arra szolgál, hogy megszüntesse az idegenséget, azaz az idegent velem tegye azonossá. Legalábbis lényegileg. Mert az, hogy valaki fehér, barna, sárga vagy rézbőrű, illetve ezeknek a „színeknek” valamely árnyalata, valóban lényegtelen. Emberi személyiségekké a nyelvünk, a kultúránk, a szokásaink tesznek bennünket. Nos, az ún. integráció épp az utóbbiaktól hivatott megfosztani bennünket.

A „szegregáció” tilalma tehát, mely lényegileg azonos emberegyedek összetartozás-érzésének felszámolása, következésként épp ezt a folyamatot serkentheti. A német állam számára így válik létfontosságúvá egy különös fogalom. A Wonhsitzauflage, magyarán a lakhelykijelölés. Azaz a német állam három éves tartamra előírhatja a menekültek számára, hogy hol települhetnek meg. Ez az előírás elejét veheti annak, hogy a hasonló (azaz nem csupán az azonos) eredetű menekültek (itt ismét van némi csúsztatás, hiszen – legalábbis ez idő szerint – nem minden bevándorló menekült is egyben) ugyanott vagy közeli településeken telepedhessenek meg.

A Német Városok és Községek Szövetsége a Die Welt információi szerint a következőképpen érvel: „az integráció könnyebben irányítható, ha az elismert menekültek, akik létfenntartásukat nem képesek maguk fedezni, konkrét lakhelyekre vezényelhetők. Ez az eljárás megkímélheti a településeket attól, hogy az integrációs kötelezettségek elviselhetetlenné halmozódjanak.”

Ez az érvelés érthető, amennyiben a migránsok ellátásának és elszállásolásának feladata a településekre hárul. Kérdés azonban, hogy ez miért a települések és nem az állam feladata? Közismert ugyanis, hogy a menekülteknek és a migránsoknak – a német emberszeretet kinyilvánításának igényén túlmenően – a német ipar munkaerőgondjait is fedezniük kell.

Az adott körülmények közt azonban félő, hogy éppen ez nem fog menni. Azokban a – szó bővített értelmében is koedukált – német iskolákban, ahol a gyerekek jelentős része – számos helyen a többsége – idegen, aligha lehet szó komolyan vehető oktatásról. Ezekben az iskolákban Walter von der Vogelheide, Goethe, Schiller, Heine, Thomas Mann, Bach, Mozart, Beethoven utódai is elkerülhetetlenül arra kényszerülnek, hogy intellektuális igényeiket a menekültek és a migránsok színvonalára szállítsák le. Azaz ők is „integrálódjanak”.

Elnézést, de nem állhatok ellent a bennem rejlő romániai magyarnak. Fel kell tennem a kérdést: nem lenne-e egyszerűbb, ha a németek a saját anyanyelvi szintjükön sajátíthatnák el a tudományokat, miközben az arab nyelv-, kultúra- és vallás alapjaival is megismerkednének és az arabok ugyanezt arabul tennék, miközben a német nyelv és kultúra alapjaival is megismerkednének.

A szakmát és a kultúrát feltehetőleg mindkét fél alaposabban elsajátíthatná. Már csupán a kölcsönös tisztelet és a békés együttélés alapelveit kellene mindkét félnek elsajátítania.

A szomorú az, hogy a mai Európában épp e két követelményrendszer számít fájdalmas hiánycikknek. És hogy a hiány keltette fájdalmat ez idő szerint csupán mi, kisebbségiek érzékelhetjük…


 

Kimaradt?