Bíró Béla: Német dilemma

Donald Trump és Angela Merkel viszonya soha nem volt különösebben barátságos. A német kancellár már a választási kampányban is szinte leplezetlenül az ellenjelölttel rokonszenvezett, s a teljes német sajtó is Hillary Clinton mellett sorakozott fel.

Első találkozásuk is balul ütött ki. Trump félreérthetetlenül Angela tudtára adta, hogy ő az úr a szemétdombon. Trump minden döntése: az Oroszország és Irán ellen bevezetett embargók, Amerikának Párizsi Klímaegyezményből majd az Egyesült Nemzetek Szervezetének bevándorlási paktumából való kilépése Németország gazdasági érdekeivel, sőt Angea Merkel politikai meggyőződéseivel és döntéseivel is élesen szemben állt.

S a viszony később sem javult. Legfeljebb annyi változott, hogy a nemrégen Münchenben megrendezett Biztonsági Konferencián, melyen a NATO tagállamok mellett Oroszország és Kína képviselői is részt vettek, a karrierje végéhez közeledő Angela Merkel felvette a kesztyűt, és nyíltan kifejezésre juttatta ellenérzéseit. Gyakorlatilag minden vonatkozásban tiszta vizet öntött a pohárba. Igaz, a Konferencián maga Donald Trump nem jelent meg, az amerikai elnököt csupán Mike Pence alelnök és Ivanka Trump, az elnök lánya képviselték.

Angela Merkel beszéde – amint arra Daniel Brössler, a Süddeutsche Zeitung kommentátora írása címében is felhívta a figyelmet – egyfajta végrendeletként hangzott. Hiányoztak belőle a diplomáciai nyelvezet rejtjelezett fordulatai. Kimondta azt, ami jó ideje már mindenki számára nyilvánvaló, de a politikai közbeszédben szó sem igen eshetett róla, hogy ugyanis a 21. évszázad világa minden vonatkozásban fordulóponthoz jutott. „Számos mai struktúra, mely a második világháború nyomán jött létre, alapos reformokra szorul.” Igaz, rögtön hozzá is tette, hogy ez nem azt jelenti, hogy szét kell vernünk őket, hanem kölcsönösen, sokoldalú tárgyalások folyamatában hozzá kell igazítanunk a megváltozott világhelyzethez. Az „erőviszonyok” szót nem mondta ki, de nyilvánvaló volt, hogy elsősorban arról beszél.

A konferencia legfontosabb kérdése a középtávú atomrakéták leszerelésére vonatkozó szerződés (az INF) problematikája volt. Angela Merkel elismerte ugyan, hogy a szerződés újratárgyalásra szorul, hiszen az oroszok megsértették azt. (Nyíltsága mindazonáltal nem terjedt ki arra, hogy ehhez a lengyelországi és romániai rakétatámaszpontok kiépítésével és az atomrobbanófejek Törökországból való áttelepítésével az amerikaiak is „hozzájárultak”.) A INF-szerződést Amerika és a Szovjetunió kötötte meg, de az lényegileg és főként Európára vonatkozott. Most mi is itt vagyunk, mondta a német kancellár, az újabb szerződést tehát sokoldalúvá kell átalakítani, melyben minden érintett ország részt vehet, sőt, melyben a gazdaságilag és katonailag gyors ütemben felfejlődő kínaiaknak is ott van a helyük. Igaz, a kínai küldöttség vezetője ezt a felvetést elhárította, hiszen a kínai középtávú rakéták – szerinte – nem  támadófegyverek. Kizárólag Kína területének védelmét szolgálják. Az amerikaiak európai támaszpontjaitól eltérően például.

Az amerikai és (részben a kínai) állásponttal szemben Angela Merkel a kölcsönösség és az ezzel szorosan összefüggő multilateralizmus jelentőségét hangoztatta. Ivanka Trump és Mike Pence hegyezhette a fülét, hiszen ezek a mondatok nyilvánvalóan Donald Trumpnak szóltak, aki a kétoldalú, sőt az Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági hatalmát tekintetbe véve voltaképpen egyoldalú (mert többé-kevésbé diktátum-jellegű) szerződések mellett kötelezte el magát.

Angela Merkel azonban akkor váltott a legkeményebb hangnemre, amikor az amerikaiak által kezdeményezett kereskedelmi háborúról beszélt. Közvetlenül a Konferenciát megelőző napokban ugyanis az amerikai kormányzat „nemzetbiztonsági kockázattá minősítette a német autók és autóalkatrészek amerikai importját.” Ez a döntés német szempontból értelmezhetetlen, állította a német kancellár, hiszen a legnagyobb BMW-üzem nem Bajorországban, hanem Dél-Karolinában üzemel. Ott fizet adót, ottani munkásokat foglalkoztat. A Trump által tervezett irracionális büntetővámok a német gazdaság húzóágazatát, az autóipart súlyos helyzetbe hozhatják. A német veszteség elérheti a 7 milliárd eurót, ami a nemzeti össztermék 0,2 százaléka. Egyelőre 25 százalékos büntetővámokról van szó, s Trumpnak 90 napja van rá, hogy meghozza a végső döntést. Az eddigiekből ítélve azonban a vámok mellett fog dönteni.

A helyzet azonban – az Angela Merkel-i becslés alapján várhatónál is – súlyosabbá válhat. Gabriel Felbermayr, a müncheni gazdaságkutató intézet, az info Institut szakértője szerint ezek a büntetővámok Németország exportját 7,7 százalékkal csökkenthetik, ami 18,4 milliárd eurónak felel meg. Ez pedig valóban roppant súlyos érvágás lenne.

Arról nem is beszélve, hogy az Irán, illetve Oroszország elleni kereskedelmi embargó nem csak az irániakat és az oroszokat sújthatja fájdalmasan, de az európaiakat, köztük a németeket is. Angela Merkel azt is világossá tette, hogy Németország nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy az építendő orosz gázvezetékről (Pipelin 2) lemondjon. Számít az amerikai gázra is, de nem függhet pusztán attól.

„Nekünk szorosan összefonódott hálózatokban kell gondolkodnunk, hiszen kölcsönös függőségre vagyunk ítélve. A katonai komponens csak egyike ezeknek. Nyilván szükségünk van a NATO-ra, mely a mai viharos időkben ismét a stabilitás alapját jelentheti. Mindennek azonban csak akkor van értelme, ha a NATO értékközösségen alapuló kölcsönösséget is jelent. Amerika nem engedheti meg magának, hogy az Afganisztánból és Szíriából való kivonulásról egyoldalúan döntsön, hiszen a NATO révén mindkét hadszíntéren Németország is implikált. Az elsőben a katonai részvétellel, a másodikban az Oroszország elleni szankciókkal. Tiszteletben kell tartanunk egymás érdekeit és értékeit, a valóságos béke és békesség csak egy így értelmezett multilateralizmusra, azaz a kicsik, nagyok és még nagyobbak tényleges egyenlőségére alapozható.

Trump vette és megértette az üzenetet. A válasz ezúttal sem maradt el, és ezúttal is a tőle megszokott fenyegetés formáját öltötte. Kelet-Szíriában ugyanis a tegnapi Iszlám Állam harcosai egy Eufrátesz-parti település 600-700 négyzetméteres területére, jobbára földalatti bunkerekbe szorultak vissza. A civil népességet tartják pajzsul maguk elé, de még így is pusztán idő kérdése, hogy ez az utolsó erődítmény is mikor esik el. A harcosok egy részét a hadműveleteket végrehajtó kurdok már korábban fogságba ejtették. Mintegy 800, európai államokból, főként Angliából, Franciaországból és Németországból származó terrorista van a fogságukban. Trump felszólította a szóban forgó államokat, hogy fogadják vissza, és ők maguk állítsák őket bíróság elé. Ha ezt nem teszik meg – hangzik a fenyegetés – szabadon fogják engedni őket, hogy maguk térjenek vissza Európába. Ennek különös akadálya nem lehet, mert a mindhárom Európai állam által aláírt ENSZ-szerződések bárkit feljogosítanak arra, hogy átlépje Európa határait és ott menedékjogért folyamodjon. Csakhogy a menedékjogra vonatkozó döntésig – megváltoztatott identitással – akadálytalanul alámerülhetnek az adott társadalmakban, s bármikor – gyakorlatilag szinte már kivédhetetlen – merényleteket is előkészíthetnek.

A trumpi fenyegetés Németországot is súlyos dilemma elé állíthatja. Németország ugyanis Szíriában nem rendelkezik külképviselettel, gyakorlatilag lehetetlen a befogadásra váró több száz német állampolgárt a határokon kívül ellenőrizni.

De még ha ez megtörténne is, milyen alapon lehetne őket elítélni? Milyen vádakkal? És milyen bizonyítékok alapján? Az a feltevés, hogy a bevándorlás nemzetbiztonsági kockázatot jelent, eddig – minden kétséget kizáróan – nem volt bizonyítható. Legfeljebb az volt bizonyos, hogy egyes esetekben azzá is válhat. De hát bizonyos esetekben az echt német állampolgárok is jelenthetnek kockázatot. Köztük is vannak gyilkos hajlamúak, erőszaktevők, elborult elméjűek. A befogadandó IS-harcosok esetében azonban ez már nem lehet kérdéses. Márpedig aki egyszer gyilkolt, az másodszor is nagy valószínűséggel megteheti.

Az Angela Merkel-i politika kínos helyzetbe hozta önmagát. Németországnak az IS-foglyoktól eltekintve is választania kell: vagy a nemzetbiztonságot vagy a migrációról mint egyetemes emberi jogról kialakított dogmát kell feláldoznia.

A franciaországi zsidóellenes (ez esetben szerencsére csupán verbális) atrocitások egyik áldozatának, az író és filozófus Alain Finkielkrautnak az állítása jut eszembe: a „»Wir schaffen das!« egyszerűen őrültség volt.” A mondat Martina Meister Die Welt számára készített interjújában hangzott el.

Maradandónak ígérkezik.


 

Kimaradt?