Bíró Béla: Miért gyalázat az arany középút?
facebook cover


Bíró Béla: Miért gyalázat az arany középút?


Array ( [0] => BiroBela.png [foto] => BiroBela.png )
-A A+

Fura világot élünk. Manapság azok, akik a görög világszemlélet alapját jelentő arany középútra, azaz a demokrácia lényegére esküsznek, egyszerűen megalkuvóknak számítanak. Jobbára megvetés övezi őket. Ez persze magától értetődik, ha végiggondoljuk, hogy mai – gyakorlatilag a világ minden táján szekértáborokba tömörülő – „demokratáink” önmagukat az egyetlen és kizárólagos igazság képviselőinek tekintik. S ekként maguk is szélsőségesek.

A szélsőségesség ugyanis nem azon múlik, hogy valaki más kulturális-nyelvi közösségek tagjairól, más bőrszínűekről, más politikai eszmék, gazdasági vagy kulturális törekvések híveiről általános (értsd: előítéletes) véleményt alkot. Ez magától értetődő, hiszen minden nyelvnek, kultúrának, sőt származási közösségnek megvannak a maguk kétségbevonhatatlan és részrehajlás nélkül csakis az adott nyelven, kultúrán, szokásrendszeren belülről értékelhető sajátosságai. Ahogyan nincs két tökéletesen azonos emberi lény, nincs két tökéletesen azonos nyelv, kultúra, szokásrend, erkölcsi felfogás, történelmi hagyomány. Ha valaki – önmaga vagy mások vonatkozásában – ezekre a sajátosságokra hivatkozik, mindennek nevezhető, csak éppen szélsőségesnek vagy éppenséggel rasszistának nem. Ami természetesen nem zárja ki, hogy minden embernek és minden emberi közösségnek vannak többé-kevésbé egyetemes, azaz minden emberi egyedre és minden közösségre jellemző általános jellemvonásai is. Ezen a kétségtelen tényen alapulhatna a nagybetűs emberiség – szintén kétségtelenül lehetséges – egysége is.

Valaki akkor válik tényleg rasszistává vagy elvakult kozmopolitává, ha az előbbi – az emberi létezés normalitását megalapozó – komplementer lehetőségeket nem egymást kiegészítő, hanem egymást kizáró alternatívák gyanánt diszkreditálja.

A fenti látásmódok egysége – amint azt már Arisztotelész is tanította – a demokrácia lényegét jelentené. A két, mindig csak mesterségesen és elvontan szembeállítható valóságaspektus csak és csakis ideológiai kényszerekkel, nyers erővel vagy álságos manipulációval láttatható egyoldalúnak. A hamisítatlanul valóságos létezés mindig sokrétű és sokszorosan „ellentmondásos”, némileg pontosabban szólva: csak és csakis ellentéteken alapulhat. Merthogy a demokrácia különböző (mindig a megfelelő történelmi helyzetekhez és hagyományokhoz igazodó) változatai a társadalmak önszerveződésének egyedül természetes formái. Ahogyan a fizikai természet és az életvilág alaptörvényei is mind-mind egyensúlyi törvények.

Csakhogy az egyensúly egy – itt nem részletezhető természetéből következően – folyton változó világban a lehető leginstabilabb állapot. Az egyensúlyt folyamatosan fönn kell tartani. A változás nem is egyéb, mint az egyensúly folytonos és fáradhatatlan keresése. Ezért akár úgy is tűnhetne, hogy az egyensúly – s így aztán maga az élet és maguk társadalmi rendszerek is – rettenetesen költséges szerveződések. Mindannyiuknak, azaz az élővilág növényi- és állati populációinak, illetve az emberi társadalmaknak a környezet által rendelkezésükre bocsátott energiák jelentős részét éppen az egyensúly (talán érthetőbb terminussal: a kölcsönösség) fenntartására, azaz a mindig csak ideiglenes, tehát az újra és újra – hatalmas anyagi és erkölcsi ráfordításokkal – megteremtendő harmónia kikísérletezésére kell fordítaniuk.

De az egyensúly, implicite a demokrácia a fentiek ellenére még mindig a lehető legolcsóbb társadalomszervezési alakzat. Az egyensúly végzetes felborulása, vagy – ami végkifejletében még tragikusabb – szándékos egyoldalúvá torzítása elkerülhetetlenül a megsemmisíteni szándékozott ellenfél (de korántsem ellenség) elkerülhetetlen ellenállását, de legalábbis az attól való hidegleléses félelmet hívja ki maga ellen. A mind fejveszettebb „védekezés” és az egyoldalúságból eredő irracionális döntések sorozata végül elkerülhetetlen összeomláshoz: katasztrofális veszteségekhez, vereségekhez, pusztuláshoz, és végül káoszhoz vezet, melyből kilábalni is roppant költséges feladat, hiszen gyakorlatilag mindent újjá kell építeni.

Mindezek után szinte érthetetlen, hogy az arany középút napjainkban hogyan tehetett szert arra pejoratív mellékzöngére, melyet azok, akik manapság egyáltalán hivatkoznak rá, tulajdonítanak neki.

Ez a pejoratív felhang a mai demokrácia alapvető hamisságának legárulkodóbb tünete. Az arany középút azért válhatott a középszer, a seszínűség, a jelentéktelenség, sőt jellemtelenség szinonimájává, mert a mi posztmodern demokráciáink közel sem arra törekszenek, hogy a valóságos egyensúlyt, azaz a szélsőségeket lefaragó (a szó eredeti értelmében vett, tehát tisztességes) konzervativizmus és progresszió egyensúlyát alapozzák meg. Azaz, hogy a társadalmi egyensúly számára (a konzervativizmushoz hasonlóan) nélkülözhetetlen progresszió – kölcsönösségen, tehát kölcsönös engedményeken (az arany középút) felkutatásán alapuló – erői arra törekedjenek, hogy valamiféle társadalmi harmóniát hozzanak létre és tartsanak fenn. No nem!

A saját kizárólagos igazságukat próbálják érvényesíteni.

Nem minden alap nélkül. Legalábbis látszólag. Az első és a második világháború nyomán ugyanis a világháborúk – önmagukat „liberálisnak” aposztrofáló győztesei – gazdasági- és katonai erőfölényükre támaszkodva a manipuláció korlátlanságát szentelték egyetemes szabadságeszmévé.

Ez a szabadságeszme azonban – a természeti-társadalmi egyensúly alapvető törvényeiből következőleg – kitermelte és továbbra is kitermeli önmaga ellen az (idézőjel nélkül vagyok kénytelen leírni: természetes) ellenhatást. Ami túlságosan agresszív vagy hosszúra nyúló dominancia esetén elkerülhetetlenül maga is (immár tényleg idézőjelen kívül) természet-, s következésként emberellenessé fajulhat.

Még a liberálisok számára is idolnak számító Bibó István sem a német elvetemültségből vezeti le a hitleri fasizmust, hanem azokból, az első világháború veszteseit bosszúszomjasan megalázó békefeltételekből, melyek a német társadalmat a szó szoros értelmében Hitler karjaiba hajszolták. Kezdetben leplezetlen támogatással is. Főként a jóval nagyobb veszedelemnek tekintett kommunizmus ellenében, mely így aztán német földön (akkor még) létre sem jöhetett. Magyarországtól eltérően. A hivatalos román történelemtudomány például ma is úgy véli, hogy a román hadsereg az első a világtörténelemben (román embertársaink imádnak – legalábbis időbelileg – mindenben elsőnek lenni), mely fölszámol egy bolsevik diktatúrát. Hogy miként, arra örökértékű példaként szolgálnak – az elfogultnak aligha nevezhető – Kosztolányi Dezső Édes Annájának első fejezetei…

A jobbára általa „kitermelt” fasizmust a liberális Nyugat és a Keleti bolsevizmus kéz a kézben semmisíti meg. S az ezt követő hidegháború idején a fasizmussal azonosított konzervativizmus Nyugaton és Keleten egyaránt továbbra is karanténba szorul. A Nyugat és a Kelet hidegháborús egyetértésben osztja meg egymás közt a világot. A nyugati képmutatást a magyar szociáldemokrácia egyik legragyogóbb alakjának, Kéthly Annának nemrégen megjelent levelei mutatják föl, legalábbis szánunkra, magyarok számára. Mellesleg a lehető legmeggyőzőbben… Nézetei sajnos semmiféle hatást nem gyakoroltak a – világrend egypólusúvá fajulását követően egyértelmű világhatalomra igényt támasztó – nyugati demokráciákra. Sőt, az utóbbiak a kommunizmus bukását követően a kelet-közép-európai államokat sorra a – velük összejátszó – posztkommunista eliteknek szolgáltatják – vissza.

Továbbra sem lehet szó semmiféle politikai egyensúlyról. A nyugat liberálisai és a kelet posztkommunistái továbbra is egymás kezére játszanak. A jobbára bújtatott fasizmusként regisztrált konzervativizmus a politikai szféra perifériájára szorul, s ott is csupán a liberalizmusba belesimulva húzódhat meg. (Lásd az Angela Merkel-i CDU-t!) A valóságos konzervatívok, akik ezt a helyzetet nem fogadhatják el, ily módon kénytelenek mind szélsőségesebbé válni (sajnos nem csak látszólag, számos vonatkozásban tényszerűen is.) De korántsem szélsőségesebbekké, mint ellenlábasaik. Ők, akik a kommunista terrorból szabadultak, mindinkább úgy érzik, hogy egy újabb, eltérő jellegű (de voltaképpen veszedelmesebb, mert a manipuláció sokkal kifinomultabb technikáira alapozott) ideológiai terror áldozataivá válhatnak. Úgy érezhetik, rajtuk múlik országuk szabadsága, nemzeti függetlensége, sőt maga – a nyugati politikai diskurzus által populizmusként lefitymált voltaképpeni demokrácia maga is. A folytonos ideológiai ostromállapot sajnos arra kényszeríti őket, hogy a demokrácia elfajulásainak számos vonását tényleg beépítsék a rendszerbe. Merő önvédelemből, sőt, egy mindinkább, de korántsem alaptalanul elhatalmasodó üldözési mániából is...

Az persze nyilvánvaló, hogy Orbán Viktor, Jarosɬaw Kaczyǹski vagy Salvini sem nem hitlerista, sem nem fasiszta. Sőt, azzá sem igen tehető. Hitler, Sztálin és Mussolini túlságosan is traumatizáló élményei az európai társadalmaknak ahhoz, hogy bárki is a nyomukba léphessen. A történelem ismétli ugyan önmagát, de másolni soha nem másolhatja…

Ahhoz, hogy a Nyugat a mindannyiukat (nézetem szerint elkerülhetetlenül) megkísértő diktatórikus, de korántsem fasiszta- vagy sztálinista típusú kísértéseknek elejét vehesse, mindenekelőtt önnön véleménydiktatúráját, azaz a megingathatatlan és kizárólagos nyugati igazságba vetett hitét és az ezekre alapozott (immár semmi módon nem indokolható) hatalmi törekvéseit kellene mérsékelnie. Mindenekelőtt önmaga érdekében.

Mert a jövő immár nem a fasizmus és a kommunizmus harcában fog eldőlni. Hanem a Kína által kialakított kommunisztikus államkapitalizmus és a Nyugat által gyakorolt neoliberális kapitalizmus, azaz két (szinte már tökéletesen „hatékony”) imperializmus párharcában. Ami mindkettejükben közös, az az ideológiai diktatúra. Azaz a kapitalistává vedlett kommunista egypártrendszer és a politikai korrektség jegyében működtetett egyszólamú neoliberális többpártrendszer.

Ennek az – emberiség létét fenyegető környezeti válság árnyékában beköszöntő – párviadalnak csak és kizárólag a valódi pluralizmus, azaz a sokszínűség és mindenek előtt a konzervativizmus és a társadalmi „haladásra” felesküdött (azaz az emberi együttélés több ezer éves vívmányait, a „múltat végképp eltörülni” szándékozó) pszeudo-forradalmárok (kommunisták, szocialisták, neoliberálisok) közti arany középutat, azaz a gyűlölködésen túllépő, ésszerű kompromisszumokra képes józan ész demokráciája veheti elejét.

Ha ez a demokrácia továbbra is puszta vágyálom marad, nyugodtan keresztet vethetünk az egészre.

Mert akkor – továbbra is biblikusan szólva – elvégeztetett.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik