Bíró Béla: „A párhuzamos állam”

Az Adevărul január 22-i számában Városod/Kolozsvár-Napoca felcím alatt Remus Florescu tollából meghökkentő cikk látott napvilágot. Annak ellenére volt meghökkentő, hogy a benne foglalt tényeket nagyvonalakban mindannyian sejtjük, ha közvetlenül csak meglehetősen ritkán szerezhetünk is róluk tudomást. Hiszen a Romániai maffia-hálózat, melynek működését az írás ezúttal mintegy belülről leplezi le, természetesen a nyilvánosság kulisszái mögött működik. Ezért aztán a belső mechanizmusokba kívülállók nem nagyon láthatnak bele. Ez a cikk valóban azt nyújtja, amit az alcímben ígér. Részletekbe menően feltárja „hogyan működik a kölcsönös szívességtételeknek és összefonódásoknak az a rendszere, mely az »igazgatótól a takarítónőig terjedő« csalások és jogtalanságok hálózatát működteti.”

A tények maguk egy bűnügyi eljárás nyomán váltak nyilvánossá. A Kolozs Megyei Tanács egykori elnökét, a 36 éves Mihai Seplecant hamis okirattal való visszaélés vádjával állították törvényszék elé. Seplecan villámgyors karriert futott be. A pártvezetés Seplecant néhány év alatt a Nemzeti Liberális Párt Kolozs megyei elnökének gépkocsivezetőjéből a pártvezetés értékes tagjává, az Észak-Erdélyi Áramszolgáltató vállalat igazgatójává, a kolozsvári Repülőtér irányítójává, majd Kolozs Megye Tanácsának elnökévé katapultálta.

Alig hat hónapos tanácselnöki szolgálat után azonban váratlanul kizárták a pártból és elbocsátották tanácselnöki tisztségéből. Az indoklás: „hozzá-nem-értés”. Ezzel azonban még nem lehetett volna rács mögé is juttatni. Pártbéli ellenfelei, akiknek (mint a peren kiderült, nem volt hajlandó törvénytelen utasításait végrehajtani) hamis okirattal való visszaéléssel vádolták meg.

Seplecan azonban, akinek (minden ezt látszik alátámasztani) fogalma sem lehetett róla, hogy a bukaresti Spiru Haret nevű diplomagyár által kibocsátott diplomája hamis (létezik egy azonos sorozatszámmal kiadott konstancai diploma is), az utolsó szó jogán kitálalt. Két órán át tárta fel annak a „párhuzamos államnak” a működési mechanizmusait, mely a román nyilvánosságot a takarítónőtől az igazgatóig meghatározza. Minden mellébeszélés nélkül, főként a saját példájára alapozva elmondta, hogyan avatkoznak bele a pártok a különböző közintézmények alkalmazottainak kiválasztásába. Az alapvető szempont a kölcsönös összefonódás, a viszontszolgáltatások rendszere, az „én segítelek téged, te támogatsz engem” elve. Ebben a rendszerben mindenki tudja, kinek köszönheti egzisztenciáját, s ezért kit kell mindenben és minden áron támogatnia. Pecséttel és aláírásokkal is megtámogatott ajánlóleveleket mutatott be. Elmondta, hogy bárki, aki értékes támogatókra tett szert, legtöbbször úgy, hogy részt vállal főnökének kisebb- nagyobb „húzásaiból”, s ezzel – így vagy úgy – maga is diszkreditálódik, tehát zsarolhatóvá lesz, még ha kezdőként kerül is be egy állami vállalat kötelékébe, egyik pillanatról a másikra igazgatóvá avanzsálhat. A törvény bizonyos állások betöltéséhez iskolai végzettséget ír elő. A diploma azonban, még ha igazi is, akkor sem jelenthet mindig valódi kompetenciát, tapasztalatot még kevésbé. De a kompetencia nem is nagyon számított. Igaz, bizonyos állások betöltéséhez a törvény versenyvizsgát ír elő, az elv azonban ez esetben is világos volt: „bárki jelentkezhet, de csak az nyerhet, akinek nyernie kell.” A „párhuzamos állam” zökkenőmentes működését a hatalomváltások sem ingathatták meg. Csak az állami adminisztráció legmagasabb szintjein történtek –  politikai alkuk eredményeként – változtatások, a rendszer maga mindig simulékonyan hozzáidomult a megváltozott követelményekhez.

A bíróság két órán át hallgatta Seplecan leleplezéseit. A bírók a diploma-ügyet is gyanúsnak találták, hiszen Seplecan bizonyíthatóan maga kérte az átvilágítást. Ha tudta volna, hogy vaj van a fején, ezt semmiképpen sem tehette volna meg. Az sem világos, hogy a Spiru Haret miért adott ki hamis diplomát, ha hiteleset is kiadhatott volna…? A per nem zárult le, a bíróság az egyetemtől kért pótlólagos adatokat, és Seplecan ügyében is perújrafelvételt kezdeményezett.

Még aznap az Adevărulban egy másik írás is megjelent, szinte már a Seplecan-történet folytatásaként. Szerzője, Sebastian Zachmann sorra vette az Európai Unió Tanácsának elnökségét betöltő Románia Bukarest által delegált elnökségi szakértőinek (a román miniszterelnöknőt kisegítő hercegfiaknak, fanarióta terminussal: beizadele) névsorát, mely már csak egy sommás összegzés nyomán is szóról szóra igazolja Seplecan leleplezéseit. Kivétel nélkül mind volt miniszterek, titkosszolgálati főnökök, főbírók leszármazottjai (odraslele), sőt egyikük egyenesen Liviu Dragnea PSD-elnök szeretőjének, Irina Tănasenak az édestestvére. A cikkíró információi szerint a külügyminisztériumban az a hír járja, hogy többségük még egy tisztességes beszámoló megszövegezésére is képtelen.

Gyakorta kellett eltöprengenem, hogy mi lehet ennek a szinte már szemérmetlenül leplezetlen nepotizmusnak és korrupciónak a magyarázata. A török uralom? No de hisz nekünk, magyaroknak is 150 évig ült nyakunkon a török. S bár elég csak Mikszáth Kálmánba vagy Móricz Zsigmondba beleolvasni, hogy meggyőződhessünk, az említett jelenségek a magyar közéletet sem hagyták érintetlenül, ilyen mértékben azonban soha nem fertőzhették meg a társadalmi szervezetet.

Ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, csakis a „mi” és az „ők” fogalmai közti radikális különbségtétel teremthetett lehetőséget. Az, hogy „mi” a „mások” vagy az „idegenek” ellen bármiféle törvénytelenséget legálisan elkövethessünk. Hogy „indokoltan” megfoszthassuk őket javaiktól, hogy kiszoríthassuk őket a közéletből, hogy kisajátíthassuk zsírosabb állásaikat, hogy megfoszthassuk őket akár egzisztenciájuktól is.

Erre Magyarországon a zsidótörvények közel egy évtizedétől, majd a kommunizmus legsötétebb éveitől eltekintve, melyeket aztán a társadalom kénytelen volt – legtöbbször őszintén – megtagadni, nem kerülhetett sor. A kisebbségeket, egyebek közt a románokat a Monarchiában vagy azelőtt nem is igen volt mitől megfosztani, mert nagyrészt történelmi és kulturális okokból az akkori Magyarországon nem rendelkeztek olyan javakkal, melyektől – még ha lehetséges lett volna is –  kifizetődött volna megfosztani őket.

Erdély, Bánság, Partium, Dobrogea Romániával való egyesítése, s az ország egészének ezt követő romanizálása minderre ideális lehetőséget teremtett. S ha a jó románok megengedhették maguknak, hogy a nyelvi-kulturális kisebbségeikkel, még a kifejezetten románbarát németekkel szemben is gyakorlatilag bármilyen törvénytelenséget elkövessenek, joggal merült fel a kérdés, hogy miért ne tehetnék meg ugyanezt a rossz vagy rosszabb románokkal, vagy egyszerűen csak azokkal a védtelenekkel, akiknek valóságos demokrácia hiányában semmiféle eszközük nem lehetett arra, hogy tiltakozhassanak…?

Hogy mi volt a válasz, azt az Adevărul hivatkozott cikkei minden kétséget kizáróan dokumentálják…

A romániai (román és magyar) értelmiségnek érdemes lenne eltöprengenie azon, hogy vajon nem a „nagy történelmi igazságtétel” által nyújtott eséllyel való ön- és közveszélyes visszaélés volt-e az, ami a hazai közéletet a jelenlegi szintre zülleszthette? (A félreértések elkerülése végett: ezekből a visszaélésekből a kommunizmus alatt és után, csekélyebb mértékben ugyan, de sajnos mi, magyarok is kivettük a részünket.)

Ennek a kérdésnek a tisztázásánál – a nagy egyesülés 100. esztendejében talán nincs is sürgetőbb feladatunk.

Kimaradt?