Rostás-Péter István: RÁCSodálkozások

Bizonyára a gyakorló jogászok és az érdemesült jogtudorok, de még a szakos hallgatók is erőst hunyorítanak majd, ha belebotlanak ebbe a szövegbe, melynek egyetlen kimondhatatlan szerencséje, hogy egy online publikáció véleményrovatában landol, s e „földkontaktus” révén soványka erényébe kapaszkodik, miszerint a mindenkori sajtófogyasztónak kínálna tíz percnél nem több (esetleges újraolvasás+továbbgondolás beleszámítva) szellemi foglalatosságot.

Amnesztia és/vagy méltányos bánásmód – ha a rendszer kerete és szabályai megfelelőek és annak működtetői (ellenőrei) is a legjobb szándékuk szerint alkalmazzák a használati utasítást, akkor – mindkét tételnek helye van a szisztémában: jól körülírt, indokolt és hatékony szerepe. Túl azon, hogy a megbocsátás keresztényi gesztus, a kegyelem pedig a hatalom attribútuma meg még egy adag szokásjog, néhanap amnesztiát jó ha kiosztunk, mondanám udvari tanácsosként, ha a desszert után a kegy gyakorlója erről faggatna, közvetlenül délutáni sziesztája előtt (mikor az emésztés nem csak a gyomorra vonatkozik, lásd: emészti magát, gondok emésztik stb.). Üdvös tehát, ha élünk ezzel a(z elő)joggal, felségek, megfontoltan, időt és mértéket szemmel tartva, különben rangját veszti, felhígul, és itt csak egyszer lehet tévedni... nagyot.

Hazánkban, mely mégsem honunk, az amnesztia jó pár hónapja, hogy szitokszóvá aljasultan kódorog a köznek beszédi közt, s nem leli lexikonbeli enyhét: görög tőről fakadva egyben feledést is jelent. Tételesen azt, ha most aktuálban utazunk, hogy teldrumok, belinák, nagyszebeni elzabrált ingatlanok, közjegyzőileg megáldott megamutyik, s miegyebek végérvényesen letöröltetnek a viasztáblákról; rifressss-- mondja a benső hang s íme, mily fess fiúk lépnek ki a verőfényre: hunyorgásuk nem a cellavakságból, de inkább köbre emelt önbizalmukat álcázandó balzsamozza torzzá mosolygott ábrázatukat. E tájon még a részleges, a grammonként kimért enyhítés ötlete is kushad, mert azt a másikok kezdeményezték, az ellentábor indítványa – melyet jóhiszeműen szignózott Első Werner –, de sebaj, még időben rájött, hogy ármány és cselvetés, rögvest eltörlendő hát.

A krónikák ilyenkor margóra szorítva, épp ha csak említik-utalnak az évtizedek óta, részben még az átkosból átörökölt börtönvilág iszonytató állapotaira, s arra, ha szabadul is a rab, szociális háló, (nevelőtiszt, átmeneti biztonsági zóna, pszichológus), helyett újfent az alvilági kapcsolatok jelentik a „visszatérést” a civil létbe, s onnan csakhamar az újabb „át- és továbbképzésre”. Gondolta-e valaki azt, hogy e réteg veteránjai között hánynak járna ki a doktori cím amúgy igazából, mint a már tucatnyi alkalommal bekasznizott ezermester, ki unciában mérhető kézügyessége révén odakint igencsak lekörözne elismert szakikat, de akit előélete miatt kutyába sem vesznek – s mondja ezt beletörődve, félszeg-savanyú mosollyal.

Hogy akkor hát legyen házi őrizet, kijelzős bilincs nélkül, ha lehet, s ha meg csendesen megcsücsül hazul az ipse, még lehessen lefaragni az egyébként is enyhédebb büntiből. Még ennek is látnám értelmét, fokozatosan bevezetni, ahogyan mondják ezt többségiül „program-pilot” fedőnév alatt. S amint kezd beválni, úgy lehetne aprádonként kiterjeszteni. A mi ritmusunkban minimum minimorum ötven-hatvan esztendő alatt már mérhető és ígéretes részeredményekről cikkeznének leendő céhtársak, ha még lesz olyan hogy cikk, a téma meg nem lészen egyenest cziki.

Ámde, sőt: nemdebár a máról szól a műfaj, a legközelebbi mostról, a naponta frissülő hírturmix habkarimájáról, arról, hogy itt aztán semmi egyéb nem fontos, csak a meccs, annak állása, meg az év végi eredmény, melynek függvényében a győztes ég felé vágja ernyedő öklét, szana- és szétmosolyog, s mert csak deréktól felfele veszik a kamerák, még belerúghat két fogsorvillantás között az alant heverő ellenbe. Dedebár.

Kimaradt?