Mit várnak a 2019-es évtől? Publicistáinkat kérdeztük
facebook cover


Mit várnak a 2019-es évtől? Publicistáinkat kérdeztük


-A A+

Megkérdeztük publicistáinkat: ha eltekintenek a közhelytől, miszerint 2019 borítékolhatóan átlagos év lesz, azaz rosszabb, mint az idei, ám jobb, mint a 2020., mit várnak az új esztendőtől. A válaszokból kiderül: van, aki semmi jót, hátha így egy és más mégis jobbra fordul, van, aki csodát.

Ambrus Attila: Távozzon tőlünk a kínai átok, meg a magyar...

A kínai átok első hallásra a publicisták örök vágya: Élj érdekes időket! Én mégis örülnék, ha a harminc éve tartó érdekes idők végre elmúlnának. Meglehet, a maradék olvasóim közül sokan hűtlenek lennének hozzám, ha nem dohoghatnék többé a hatalom és az ellenzék csetlése-botlása fölött, a beváltatlan ígéretek sokasodása miatt, a jogfosztó gondoskodást érzékelve, ám igazából nem bánnám, ha jegyzeteim helyett egyre többen olvasnának, például Vári Attilát.

A kínai átok mellett a leginkább a magyar átok foszlásának örülnék, annak, ha megszűnne a folytonos panaszkodás, hogy nem lehet, hogy mi próbálnánk, de nem megy, mert mások ellenünk és mi is egymás ellen.

A napokban egy kolozsvári kertben jártam. A hóvihar letépte a kertben zöldellő tiszafa felét. Sokan félteni kezdték, voltak, akik már el is siratták a pusztulásra ítéltetnek hitt örökzöldet. Biológusok jöttek, és megállapították: a fa megtépázva is bizonyosan élni fog, mert mélyen kapaszkodik a gyökere, életerős a lombja. Amíg így van, akárcsak emberi közösségünkkel, mely erős szálakkal kötődik hagyományaihoz, miközben állandóan megújulva törekszik a magasba, nem vettethetik el az a gyehenna tűzére.

2019-től azt várom, hogy zöldüljön ki újra reményeink zöld fája, legyen erőnk az értelmes cselekvésre, mi magunk változtassuk az érdektelen időt eltörölhetetlenné.

Bartha Réka: Aki vet, arat is 2019-ben…

Idén többször is rácsodálkoztam arra, hogy ez az ország egyáltalán annyira is működik, amennyire. Nem kell ehhez sokáig tévelyegni a rossz kormányzati intézkedések útvesztőjében, hiszen szabad szemmel is látható, hogy a rögtönzés és kísérletezés túl sok jóra nem vezethet. De amíg 2018-ban még alkalmunk volt ennek kapcsán szaporán hinni a természetfeletti erőkben, meg a „szent igében”, amely ímmel-ámmal, de felszínén tartotta a gazdaságot, úgy saccolom, hogy 2019-ben sajnos megláthatjuk a helyzet fonákját is. Ehhez sem kell túl elmélyült gazdasági szakértőnek lenni. De persze, 2019-ben sem várom el azt, hogy az emberek utcára vonuljanak a fizetés- és nyugdíjemelés ellen, amelyet valamely obskurus, kézzel ki nem tapintható forrásokból szórnának a választópolgárok ölébe…

De nem kell aggódnunk, az év első felében lesz bőven „szórakozás” is. Sokat fogunk például nevetve sírni vagy sírva nevetni (attól függ, ki melyikre kapható), és ehhez elég csupán annyit mondanunk: Románia az EU Tanácsának soros elnöke… És aki ezen a fura társításon nem nevet vagy sír, igazából nem is tudja, mi az igazi humor, illetve hogy néz ki a ránk leselkedő európai méretű katasztrófa. Aztán hátha mégis megússzuk legalább az egyiket…

Na, de ne legyek már ilyen köldöknézős! 2019-ben arra sem várok például, hogy a gyűlölet- és félelemkeltő, kirekesztő retorika ne hozná meg további gyümölcseit határon innen és túl. Arra viszont várok, hogy az imigyen felkorbácsolt kedélyeket egy idő után már a szolgálatos főideológusok sem tudják majd ellenőrzés alatt tartani. De ez silány vigasz lesz a már megtörtént rosszhoz mérve...

S hogy ne zárjam ezt a jövőbe tekintést ilyen letargikusan, hozzátenném még azt, hogy: „ne legyen igazam!” És ebben már tényleg csak a természetfeletti erők segíthetnek, mert más – úgy tűnik – nem nagyon... Boldog, reményteljes túlélést mindenkinek!

Bogdán Tibor: Csak a remény marad?

Mit várok az új esztendőtől?

Semmit.

Pontosabban: semmi jót.

Hosszú éveken át kívántam sok minden jót: emberségesebb embert, normálisabb világot, józanabb politikusokat; kormányt, országot, amely jobban teljesít… Vagyis nem kívántam túl sokat; nem akartam emberséges embert, normális világot, józan politikusokat, kormányt, országot, amely jól teljesít.

Ez az az eset, lám, amikor a középfok kevesebbet jelent, mint az alapfok.

Igen, és azt is szerettem volna az esztendő utolsó napján, hogy a következő évtől kezdve ki-ki érdemei szerint érvényesülhessen az életben. Hogy ne legyen igaz az a politikusi mondás, miszerint mindenki annyit ér, amennyi a pénze. Az előmenetel ne legyen a talpnyalás, a hazudozás, a rokonság és a politikai beállítottság függvénye. Hogy az országot emiatt (is) elhagyó milliók végre visszatérhessenek családjukhoz, gyermekeikhez – szülőföldjükre. És persze, hittem abban is, hogy Romániában nem a börtön lesz a korruptaktól mentes első intézmény.

No meg, kívántam azt is, minden egyes év végén, hogy szűnjék meg végre a magyar átok, magyar a magyarnak (de románnak, ukránnak, szerbnek, vagy zsidónak, töröknek-tatárnak – egyáltalán: senkinek) ne ártson.

Legalábbis szándékosan ne.

Szeretném, ha a valóság rácáfolna keserű megállapításomra, miszerint a magyar emberevés közben nem beszél…

Szilveszter éjszakáján, a nagy, pezsgős összeborulások láttán olykor megfordul a fejemben az is, hogy de jó is lenne, ha annyi meleg, forró és hidegháború után végre kitörne a világbéke. Mondjuk rögtön január elsejétől. Vagy bánom is én, másodikától, akár harmadikától. Annyi évezred után egy-két hét, néhány hónap meg sem kottyanna. A fegyverkezésre fordított milliárd milliárdokkal pedig enyhítenének a nyomoron, és nem lenne többé éhen haló, de még éhező gyermek sem.

Szóval annyi-annyi jóra vártam ilyenkor, év végi hangulatban. Sajnos, soha, de soha nem jött be semmi. Sőt, akár azt is mondhatnám, hogy „a helyzet fokozódott”.

Európában a légkör kísértetiesen emlékeztet a múlt század harmincas éveire. Az Európai Unió veszít erejéből, a Brexit iszonyú csapást jelent, a menekültkérők ellentéteket váltottak ki a tagországok között. Kelet- és Közép-Európában, megjelentek az unióellenes, Donald Trumpot utánzó zsebmussolinik, a világon eluralkodott a gyűlöletbeszéd.

Amerika kiszámíthatatlanná vált, Oroszországnak nagyhatalmi törekvései vannak, Kína egyre nagyobb teret követel magának, a fegyverkezés soha nem látott méreteket öltött, a lapok már nem tartják elképzelhetetlennek a következő – végső – világégést…

Nos, mindebből tanultam. Miután a jókívánságaimból soha nem lett semmi, most úgy döntöttem, ravasz leszek. Megpróbálom átverni a sorsot. Ezért 2019-től csupa rosszra várok.

Hátha akkor minden jóra fordul majd…

A remény hal meg utoljára – nem igaz?

Ebben bízva, kívánok mindenkinek nagyon-nagyon boldog új évet!

Rostás-Péter István: Kapatos Kronosz kengyele

Újraolvasva az ebben a rovatban, ugyanebben a témában egy éve elkövetett szövegeket, a mérsékelt reménység és visszafogott borúlátás elegye jött velem szembe, s e kettő mintha nem oltotta volna ki egymást. Bejáratott jó- és rosszhírszámláló nélkül csak módjával lehet feladathoz látni, mert a maszolság idén, kivételesen, nem tudott washingtonposztolossá fejlődni, hogy legyen neki külön részlege, mely a politikusok hazugságait, csúsztatásait és ferdítéseit (elhallgatásait) könyvelte volna elfele. Azzal békítem-ajnározom magam, hogy a statisztika is ugyebár nem egyéb, mint valamiféle kapaszkodó, kendőzés, mert ahhoz meg lehet kommentet fűzni: ilyet-olyat, vagy – ha az „ elvárásoknak” fityiszt mutat – mellőzni. Mindenképp arra megfelel, hogy nem kell magvasat, saját neuronból csírázó épületes gondolatot sajtolni, bíbelődni, s ilyenek...

Idéntől nem tervezek éves távlatban, beláthatóbb horizontokat fürkészek; jelszavam a léptékleépítés. Lehet rizikócsökkentésnek mondani, erőadagolásként értelmezni, vagy csak a bevett szabványok elleni morcosságra fogni.

Érdemes en passant elgondolni, hogyan is értünk ide az esztendő küszöbére, mennyire fáradtan, s ennek a ványolásnak milyen „eredménye” van: elégedett leltározás vagy hiánylajstrom, hogy didaktikusan csak a két véglet villanjon itt most fel. De ha már évről szólt a (kör)kérdés, hadd legyen pontokba préselve, a rövidség kedvéért, hogy a többi véleményre is fusson az olvasói türelemből.

Jó eséllyel lesz tehát 2019-ben:

1. Több tucat földrengés a klasszikus kárpátkanyaros zónában (hogy már a Bánságban is inog, mindenképp izgalmas nóvum), köztük egy-két alaposabb kéreglódulás.

2. Lesz az agráriumban rekordtermés, ha a hazai átlagokat az elsivatagosodó magrebi és dél-európai vidékekhez viszonyítjuk, s hivatalos szabadnapokban is elöl fogunk járni (azért, mert március 15. éppen szombatra esik, kivesszük később duplán, dec. 18-án, a kisebbségek napján).

3. Lesz legalább egy drb. természeti-humanitárius-katonai-gazdasági nagysztori, már csak a nagy számok törvényéből, s az eddigi év(tized)ek tapasztalatából kiindulva. Rajtunk áll, hogy majd mesélni fogjuk unokáinknak, avagy...

4. A képlékenység és a majdnem kiköbözhető váratlan iránti vágy, mint refrén és életérzésbeli intarzia határozza meg a 19-es fílinget (erről többet tudhat meg, ha megkérdezi pszichológusát, gyógyszerészét).

5. És perszehogy még egy körkérdés, amikor megint vakarjuk a töltött káposztától elnehezült pocakunkat, kobakunkat, hogy mit is írjunk, még magvasabbat, poénosat, és nyilván frappánsan.

S eközben még annyit, hogy még hamarabb fog eltelni ez a 365-ös sorozat az életünkből, hiába a keményen tartott zabola, a véknyába vágott sarok, a poroszkálásra nógató hang. Ha bármiben, hát ebben fogadnék is, akár.

T. Szabó Csaba: Naivnak lenni Romániában veszélyes jelenség

Ha követem a naiv és álmodozó énem és hiszek az emberi jóság, ésszerűség és felelősségvállalás eszméiben, akkor 2019-től nagy elvárásaim lennének. Hatásos és radikális, nemzetközi intézkedések a globális felmelegedés és természeti változások megfékezésére, a háborús konfliktusok enyhítésére, az egyre tágabbra nyíló pénzügyi olló leállítására globális szinten. Azt is elvárnám, hogy Románia maximálisan kihasználja az EU soros elnökségével járó gazdasági, diplomáciai és szakmai lehetőségeket. Azt is elvárnám, hogy olyan eredményeket hozzon a 2019-es európai parlamenti választás, ahol a román társadalom egyrészt jól vizsgázik részvételi arányban, másrészt megmutatja: 1989 három évtizeddel ezelőtti véráldozata nem folyt hasztalanul és felelősségteljes, fiatal, felkészült és új politikusokat küldünk Brüsszelbe. Jó lenne, ha 2019-ben felújítanának néhány műemléket, lenne végre Romániában is legalább 2-3 normális régészeti park, lezárnának néhány szép kis középkori utcát Kolozsváron, Nagyszebenben és az erdélyi történelmi belvárosokban, megoldódna Patarét problémája…

Ám naivnak lenni Romániában veszélyes jelenség: nagy eséllyel csalódik az ember. Ennélfogva én csak azt remélem és kívánom az ország lakóinak – nemzeti és más jellegű kulturális normák által diktált identitástól függetlenül – hogy felelősségteljes, önmagukhoz szigorú, az illiberális és populista politika ellen bátran kiálló állampolgárok legyenek. A többi már jön magától.

Bíró Béla: Hattyúdal

A 2019-es évre mindenki feszült várakozásokkal tekint. És okkal. Az utóbbi öt esztendőben Európa és a világrendszer olyan irányokban indult el, melyek semmi jóval nem kecsegtetnek. Szinte már egyetemessé vált a párbeszéd, és következésként a kompromisszumképtelenség. Még abban az Európai Unióban is, melynek ez a két képesség és készség lett volna a létalapja. Megmerevedett álláspontok állnak szemben egymással. Mindkét tábor csak önnön kizárólagos és örökre szóló győzelmét tartja elfogadhatónak, s ekként elképzelhetőnek is.

Csakhogy maguk a földi civilizációk jutnak mind nyilvánvalóbban abba a helyzetbe, melyben a fogyasztói kultúra, a környezetszennyezés, a fegyverkezési hajsza, az irracionális indulatokba torkolló racionalizmus, s az ezekből fakadó – Amerikában Thükididész-csapda gyanánt emlegetett – civilizációs zsákutca tényleg a megsemmisülést jelentheti. A jelenség megnevezése az antik görög történetíró nevéből ered, aki az Athén és Spárta közti – a görög világ fölötti hegemóniáért folytatott, s végül a görög „világhatalom” szétesésébe torkolló – háborúskodásokban először fedezi föl és írja le magának a jelenségnek a lényegét.

Putyin épp a napokban jelentette be, hogy olyan – a hangsebességnél gyorsabb – rakétarendszert fejlesztett ki, mely semmiféle ma ismert eszközzel nem semmisíthető meg, s mely nukleáris robbanófejek célhoz juttatására is alkalmas. Válaszul Trump Amerikája is fokozza erőfeszítéseit, hogy Európát beletaszítsa abba a kilátástalan kereskedelmi és katonai konfrontációba, mely az – adott körülmények közt elkerülhetetlen – orosz–kínai szövetség ellen irányulna. Ez valódi csapda, mert elkerülhetetlenül az „ugyanabból több” öngerjesztő folyamatába torkollik. A szembenálló felek egyike sem képes felismerni, hogy a katonai erő és a gazdasági-politikai zsarolási potenciál fokozásával nem valamiféle erőegyensúly jön majd létre. Nem. Mindkét fél önmagát semmisítheti meg. Vagyis az emberiséget.

Románia pedig a maga kissebbségellenes politikájával ennek a világszintű irracionalitásnak a mioritikus változatát valósítja meg…

Úgy tűnik, 2019 az utolsó „pillanat”, amikor még vissza lehetne fordulni. Lassan semmi egyebünk sem marad, csupán a remény…

Ha ez is elvész, már csak a hattyúdal marad.

Farkas István: Katasztrófaközeli közállapotok Romániája

A mögöttünk hagyott 362 nap szépségeit és ocsmányságait képernyőre vetette és vetítette már számos hivatásos és félhivatásos megmondóember, kijelölve azokat a mérföldköveket, amelyek meghatározták (köz)életünk alakulását. Ennek függvényében az előttünk álló esztendővel kapcsolatban lehetnek elvárásaink, én például azt várom a 2019-es évtől, hogy javuljon a közbeszéd minősége – értsd, ne hazaárulózásban, bűnözőzésben, és Florin Iordache-féle beintésekben merüljön ki az ország sorsáért való munkálkodás, hanem konstruktív párbeszédben.

Azt várom a jövő évtől, hogy sokkal több boldog ember legyen az országban, akik egymás szemébe tudnak nézni, beszélgetni tudnak, önfeledten, és nem az alacsony fizetések, a drága élelmiszerek, az autópályák hiánya, a zsúfolt buszok, a gyereknyomorító oktatási rendszer fölött siránkoznak. Azt várom el a 2019-es évtől, hogy kevesebb legyen a nyomor, erősödjön a társadalmi szolidaritás, több legyen a testben és lélekben egészséges család. Mert a családokat nem a buzik vonulása, hanem a nem emberközpontú politika, az erkölcsi relativizmus eluralkodása, az emberi méltóság sárba tiprása fenyegeti.

Azt várom, hogy a politikum felismerje, nem a kampányban megvezetett hústömegek termelnek nagyobb GDP-t az országnak, hanem azok, akiket a szürkeállományuk tovább visz a szavazófülkénél. Azért azonban, hogy ne haladjunk teljesen vakon a jövő irányába, félre kell tennünk a reményeinket és a valóságról kell beszélnünk. A katasztrófaközeli közállapotok Romániában vészhelyzetet jelentenek, amelyet 2019-ben sem fog tudni kezelni egyik palota sem. Ami nem csoda, hisz mind Viorica Dăncilă kormányfő, mind pedig Klaus Iohannis államfő palotapincsiként ugatja majd egymást a következő esztendőben is, miközben a parlament és a kormány körül ténykedő percemberek nem a lejtmenet megállításán dolgoznak, hanem habzó szájjal érvényesítik önös érdekeiket, szemrebbenés nélkül hazudva szembe boldog-boldogtalant.

Elemi ösztöneik pedig továbbra is azt súgják majd, hogy a boldogulás nem jár mindenkinek, csak a barátaiknak. 2019-ben is baljósan sötét, zavaros világ veszi körül majd közéletünket, amelyben nincs halványan derengő vezércsillag, mert nincsenek vezérek. Mert aki vezér lehet, azt kicsináljuk, mert mi ilyenek vagyunk, nem akarjuk lerázni a rabláncokat, nem akarjuk elküldeni a kurva életbe a vérünket szipolyozókat. Pedig választások elé nézünk. Mit választások? Választássorozat elé, amely rohadtul kemény lecke lesz annak, aki vereséggel kezd. (És a választóknak is, ha rossz lóra tesznek.) A jövő májusi európai parlamenti választások főpróba lesz. Itt tisztázódnak a belpolitikai erőviszonyok, amelyeket az idei két bizalmatlansági indítvány nem tudott mérlegre tenni.

Amelyik párt nyeri az EP-választást, eleve nyertes helyzetből indul az államfőválasztáson is. Amelynek két nagy kérdése van: lesz-e az önjelölt magyargyűlölővé avanzsált Dacian Cioloșból a nemzetet megváltó politikai fenegyerekek államfőjelöltje, aki elindul Klaus Iohannis ellen, illetve ki lesz a szociálliberális koalíció jelöltje, ha lenyelik egyáltalán a szociáldemokraták, hogy közösen induljanak Tăriceanuékkal. Amelyik párt megnyeri az államfőválasztásokat, hátradőlhet a 2020-as parlamenti és önkormányzati választásokon, bár kies balkánunkon egy év alatt sok minden megeshet. És még mennyi mindennek meg kellene esnie, amelyekre sor kellene kerüljön 2019-ben, de semmi esély. Módosítani kellene az alaptörvényt, és nem a család fogalmának alkotmányos meghatározásán kellene pontosítani, hanem az államfő hatáskörein. De olyan vállalkozói környezetet is kellene teremteni, amely idecsábítja a külföldi befektetőket, mert gazdasági értelemben is egyre süllyedünk. És hiába szüljük halomra a gyereket egy mintademokráciában, ha se pénzünk, se posztónk nem lesz és külföldről követjük be egymást a Facebook-on.

Szász István Szilárd: Megkésett levél az angyalnak

Kedves Angyal!

Tudom, hogy már lejárt karácsony, és az újévre kell koncentrálni, nekem mégis lenne egy kívánságom a jövő évre vonatkozóan. Azt kívánom, hogy legyen az új évben élhetőbb ez az ország!

Hogy ne kelljen a családommal azon gondolkodnom, hogy külföldre költözünk. Hogy azt érezhessük, a befektetett munka és energia megtérül. Hogy nem hiábavaló minden erőfeszítés. Hogy az állam nem hátráltatja, hanem segíti a fiatalokat. Az időseket és gyerekeket egyaránt. Hogy olyan vezetőink legyenek, akik képesek az önálló gondolkodásra és felelős döntések meghozatalára. Tudom, tudom, ez lenne a normális, az alap, a minimum. De itt ezt is kérni kell.

Sőt! Tovább is merészkedem.

Az lenne csak az igazán szép, ha annyira élhetővé válna ez az ország, hogy nemcsak azok éreznék jobban benne magukat, akik itthon maradtak, hanem azok számára is vonzóvá válna, akik kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket egy szebb jövő reményében. Álmodom, Angyal, egy olyan jövőt, ahol a barátaim, a rokonaim hazatérnek. Nemcsak karácsonyra, hanem egy életre. Végleg. Mert újból jól érzik magukat itthon. Hogy ismét itthon lennének otthon. Hogy a munka mellett jutna idő egymásra, az együtt töltött minőségi időre. A szórakozásra és kikapcsolódásra. A játékra. A pihenésre.

Azt szeretném, ha a testvéremmel egy országban élhetnék. Ha ennek nem az lenne az ára, hogy én is itthagyom a szüleimet, a szülőföldemet. Ha ő jöhetne haza. Hogy itt élhessen. Hogy jövőt tervezhessen. Hogy boldog lehessen. Velünk.

Tartok tőle, hogy túl sokat kérek.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik