Bíró Béla: Nézőtéri demokrácia

Reiner Mansfeld nemrégen megjelent könyvében, a Miért hallgatnak a bárányok (Warum schweigen die Lämmer) címűben az úgynevezett elitdemokráciát és a neoliberalizmust alapvető vonatkozásokban a legsötétebb diktatúrákhoz hasonlítja, amennyiben mindannyian az úgynevezett propagandára alapoznak. Ez a tényállás, amint azt már a könyv alcíme is jelzi, demokratikusnak aposztrofált társadalmaink létalapjait fenyegeti.

A propaganda egyik lényegi vonása a manipuláció, melynek révén egyfajta „láthatatlan kormányzat” jön létre, mely indoktrinációs hálózataival mindannyiunkat hatalmába kerít. A propaganda ugyanis véleményeket ültet el a tudatban, melyek – minden ellenkező híresztelés dacára – jóval veszélyesebbek, mint az érzelmek, lévén – éppen látszólagos racionalitásuk révén – sokkal tartósabbak és hatékonyabbak, mint az utóbbiak. Magyarán nem a gyűlölet az, ami embereket és népeket egymás ellen fordít, hanem a meggyőződéssé merevített vélemények, a valóság rögeszmeszerűen eltorzult/eltorzított értelmezései.

A propaganda lényege a tények erkölcsi aspektusainak elmaszatolása. A legfontosabb eszköz ez esetben is nyelv, az a bizonyos – George Orwell által felfedezett „újbeszél” –, mely a fogalmak tulajdonképpeni jelentésének megváltoztatásával a tényeket, s következésként a világképet írja át. „A szabadság az – állította Orwell –, ha jogunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.” Az újabb „újbeszél”, melynek funkcióit manapság a politikai korrektség vette át, megtiltja számunkra, hogy házasságon például a férfi és a nő – alapvetően gyereknemzés céljából kötött, s az emberi társadalmak fennmaradását lehetővé tevő – szövetségét értsük. Ha ezt a tilalmat elfogadjuk, egy merőben új világban találhatjuk magunkat, melyben a közösség fennmaradását többé nem a természetes emberi kapcsolatok, hanem a tilalmat elutasító, s ezért akadálytalanul szaporodó bevándorlók gyerekei fogják megalapozni. Legalábbis ideig-óráig…

A propaganda manipulatív módszerei a valóságot a valóság illúziójával helyettesítik. A legfőbb törekvés az, hogy apátiába hajszolják a demokrácia szubjektumát, az állampolgárt. Az úgynevezett szakértők által irányított demokrácia egyfajta nézőtéri-demokráciává (spectator democracy) alakul, melyben az állampolgár csupán az események szemlélőjeként lehet „részese” a politikai folyamatoknak.

Ez a faja nézőtéri demokrácia a valóságos, azaz a részvételi demokráciával (inclusive democracy) összeegyeztethetetlen, hiszen lényege az állampolgári tudatok politikamentesítése, a politika iránti bizalom, sőt a részvételi demokrácia „lehetetlenségének”, sőt veszélyességének tényként való „tudatosítása”.

Ezeknek a technikáknak legfőbb előnye a diktatúrával szemben az, hogy jóval kevesebbe kerülnek és megbízhatóbbak is. Az emberek természetes ítélőképességét ugyanis hatékonyabban alááshatják, hogy aztán az uralkodó elitek vonzóvá stilizált nézetrendszereivel helyettesíthessék. A feladatot általában a tömegmédiába beágyazott újságírók csapatainak segítségével hajtják végre. Ez az – önmagát szabadnak hirdető – sajtó a jóltájékozottság narkotizáló illúzióját kelti fogyasztójában, mely végülis elaltat minden a társadalmi felelősséget.

A módszerek – minden átlátszóságuk ellenére – megdöbbentően hatékonyak.  Az első lépés az, hogy a tényeket a kommentátor puszta véleményekké nyilvánítja. Ezt követően elszigeteli őket egymástól, s ezzel a részelemek közti összefüggéseket átláthatatlanná teszi. Az eredeti kontextusukból kiszakított (idegen terminussal dekontextualizált) tények nem csak tényszerűségüket veszítik el, de erkölcsi implikációikat is. Az utolsó lépés az úgynevezett rekontextualizáció, azaz az elszigetelt elemeknek egy új – immár a manipulátorok által kialakított – kontextusba való áthelyezése.

Hogy a problémát a fent már említett házasság példáján világítsam meg, az első fázisban a nyugati milliárdosok által finanszírozott alapítványok által foglalkoztatott „szakértők” a házasság hagyományos (mellesleg genetikailag meghatározott) funkciójára, azaz az emberi társadalmak folytonosságának megteremtésére vonatkozó tudományos tényeket puszta vélemények gyanánt jelenítik meg. Ezt követően a házasságot (implicite a szerelmet) pusztán a szexualitásra szűkítik le. Végül egy olyan kontextusba helyezik bele, melyben az emberi élet egyetlen értelme az élvezet, s ezen belül fő helyen a szexualitás.

Következésként, mivel a házasság hagyományosan a szexualitás törvényesnek tekintett formája (e nélkül a törvényes jelleg nélkül a házasság intézménye, s következésként a család értelmét is veszítené) mindenféle szexuális kapcsolatot, házasságtörést, házasságon kívüli vagy azonos neműek közti szexuális érintkezést is olyan emberi kapcsolatoknak nyilváníthatják, melyek joggal tarthatnak igényt a szó eredeti értelmében vett házasság státusára. A hangsúly a jogszerűségen van, hiszen ezek a kapcsolatok az európai társadalmakban már régen kikerültek az illegalitásból. Egyiket sem kísérik törvényes szankciók vagy a közvélemény által támogatott kiközösítési tendenciák. Ami nem jelenti azt, hogy a rendeltetésének megfelelő házasság társadalmi szempontból (azaz az egyéneket magukban foglaló közösségek szempontjából) ne lenne mégiscsak értékesebb a házasságon kívüli kapcsolatoknál. Annak ellenére is, hogy a szinglik vagy az egyneműek (korántsem természetellenes, perverz vagy egyesek által „emberhez méltatlannak tekintett”) szerelmi kapcsolata és együttélése a házastársi szerelemnél semmivel sem értéktelenebb, sőt esetenként talán még értékesebbé is tehető. Szexuális és emberi vonatkozásban legalábbis!

A házasság csak egyetlen példa, de az úgynevezett demokratikus sajtó a manipulációt a társadalmi lét szinte minden más vonatkozásában azonos recept szerint viszi végbe.

Az úgynevezett véleménymenedzselés „eredményeként” ugyanis saját tetteink vagy a saját társadalmaink által elkövetett cselekedetek, melyek – ha mások követnék el ellenünk vagy társadalmaink ellen – mélységes felháborodást váltanának ki belőlünk, szisztematikusan „láthatatlanokká” válnak. Ez az erkölcsi farkasvakság a modern demokráciának is elidegeníthetetlen sajátossága. Független nemzetközi emberjogi szervezetek adatai alapján az Amerikai Egyesült Államok a koreai, a vietnami, a közel-keleti háborúkban – csak II. világháború óta – 30-40 millió civil életét oltotta ki. A demokrácia és az emberi jogok nevében. Ezek a tények az amerikai állampolgárok többségét alig zavarták, a vietnami háború elleni tüntetések is csupán a konfliktus végső, fokozatosan abszurddá váló periódusában lángoltak fel. Irak vagy Afganisztán lerohanása ellen még komolyabb tüntetések sem voltak. Oszama bin Laden ikertornyok elleni merényletei viszont Amerik-szerte hatalmas felháborodást váltottak ki, s amikor Barack Obama utasítást adott a terrorista vezér – minden demokratikus játékszabályt lábbal tipró – kilövetésére, az esetet egyetlen amerikai lap sem kommentálta azzal a felháborodással, mellyel az Irakot lerohanó amerikai hadsereg valamely tábornokának esetleges „kilövetését” kommentálta volna.

A propaganda tehát felháborodási potenciálunkat is menedzseli. Ahhoz azonban, hogy a manipulációs technikák rendeltetésszerűen működhessenek, a történelmet is rendszeresen át kell írni.

A fentieket is egy ilyen kísérlet idézte az emlékezetembe. Az MNS-en közölt német sajtóösszeállítás időként koherensnek tűnő narratívává retusált fényképsorozatokat is közzétesz. Legutóbb a XX. század történelmének sorsfordító eseményeiről készült néhány tucat fotót is végignézettünk. Az olvasó, akinek manapság aligha van ideje arra, hogy hosszas történeti összefoglalásokat forgasson, legfeljebb ilyen fotóösszeállítások alapján alkothat képet magának a múlt század történetéről. Kíváncsian pörgettem végig a képeket. Volt trianoni felvétel, Churchill ujjainak II. világháborús győzelmet jelző V-betűje, a Martin Luther King-i I have a dream! pillanatát rögzítő fotója, Obama győzelmi pillanata.... Különös módon hiányzott a lengyel szolidaritásról, a magyar ʼ56-ról, a prágai tavaszról, sőt még a berlini fal ledöntéséről készült számtalan fotók valamelyike is. Mély döbbenetemre azonban ott szerepelt a román forradalom egyik „emblematikus” mozzanata. Ezúttal is a képeket kísérő kommentárral egyetemben. Egy olyan „forradalom” képe, melyet a román értelmiségi nyilvánosság jelentős része is inkább államcsínynek, semmint forradalomnak tekint, hiszen annak a Nicolae Ceaușescunak a hatalmát döntötte meg, aki a legújabb közvéleménykutatások szerint is a román állampolgárok elsöprő többségének szemében a XX. század román történetének legjelentősebb alakja. A fotó annak ellenére is bekerült az összeállításba, hogy ezt a „forradalmat” maga a román Parlament sem tartotta méltónak arra, hogy (egy tényleges – a kisebbségeket is integráló – nemzeti egység jegyében) nemzeti ünneppé nyilvánítsa.

A döbbenet múltán lassan arra is ráébredtem, hogy mi a magyarázat. Az összeállítás készítői a tényleges kelet-közép európai forradalmakat szeretnék kiiktatni a múlt történetéből, mert azok azokkal a lengyelekkel, magyarokkal, csehekkel és szlovákokkal állnak összefüggésben, akik nem átallnak a mai Nyugat diktátum-szerű törekvéseivel szembehelyezkedni. De – úgy tűnik – politikailag még a berlini fal „leomlását” sem korrekt emlegetni, hiszen az a Szovjetunió vezetőinek döntése volt. Márpedig az oroszok közben ismét közellenséggé váltak. Románia viszont továbbra is megpróbál kedvében járni a Nyugatnak. Ellentételezésként tehát bebocsáttatást nyerhet a XX. század így készülő dicsőséges történetébe.

Nos hát, ezért „hallgatnak” a bárányok. Vagy azért, mert egyáltalán nem hisznek már a manipulátoroknak, vagy azért, mert túlságosan is hisznek.

A harmadik lehetőség, a lázadásé, mintha csak most kezdene körvonalazódni.

Kimaradt?