Rostás-Péter István: A másnaposság előnyeiről

Feltett szándékom, hogy centenárium-ügyben ez lesz az utolsó szövegem ezen a felületen: az olvasók telítettség-érzetével nem indokolt visszaélni, miközben újabb, mondhatni konkrétabb módon ható fejlemények tornyosulnak, s kínálják magukat témaként.

Egy vázlatos összegzést azért megér ez az esztendő, a kerek szám bűvkörébe vont 2018-as. Melytől a magyarok (joggal) tartottak, s aggodalmuk a legtágabb spektrumot fogta át; a nyomasztó (köz)hangulatot teremtő harsány nacionalizmustól el egészen a nyíltan provokatív akciókig ki-ki vérmérséklete, bölcsessége és... humorérzéke szerint. Akár testületileg – enyhéden – hanyatt dőlhetnénk, hogy a félelmek csekélyebb mértékben váltak be, mint azt a reflexekbe ivódott készenléti késztetés megelőlegezte. De ennél azért valamivel nagyobb a hozadék: aktivizálta a kisebbségi intézményeket hogy kovászai-részesei legyenek annak az önreflexív folyamatnak, mely túllép az amúgy továbbra is izgalmas kérdésen, hogy miképp váltunk (szűk két hónapon belül) minoritássá és – majdhogynem programatikusan – tematizálta az új helyzetbe átmentett-teremtett értékek tudatosítását, újbóli felvállalását.

Másfelől érzékelem a hol burkolt, hol meg explicit kárörömöt, amit ez a „csentenár kudétoáté” gerjeszt: mintha az országos méretű kebabos pultnál semmihez sem fogható arányérzékkel sikerült volna felszolgálni az ötletszegény, giccses, fesztivizmusba fulladó, improvizatív nemzeti étket, amelybe két kormányellenes tüntetés is belefért fűszer gyanánt. Miközben voltak az ünneplésnek önfeledt, emberi léptékkel érzékelhető pillanatai. Összességében viszont nem volt ennek a decemberre csúcsra járatott esztendőnek koherens, aktualizált üzenete, bár közben higgadt hangok, a mostról és a hogyan továbbról igyekeztek legalább benyomások szintjén artikulálni. Jócskán mérsékli a fentebb említett kárörömöt, hogy a félig kudarcos történet oka valójában a belpolitikai színteret kisajátító – többnyire meddő – civódássorozat (mely csak fokozódni fog a jövő évi kétrendbeli választások okán) Mert hiába hogy „ők” birkóznak és ellehetetlenítik egymást, ennek az acsarkodásnak állampolgárilag mi is megisszuk, kisebbségiként olykor szürcsöljük a levét.

Hogy mégsem nyomtalanul kerül a kronológiába a három hét múlva leköszönő esztendő, arról részben a regionalizmus divatba jövetele tehet: a négy erdélyi nagyváros lobbikezdeménye, a kolozsvári regionális kórház miatti feszültség és a bánsági párt bejegyzése, illetve egyes véleményformáló kommentátorok figyelmeztetése egyaránt erre utal. Még nem tudni, hogy folyamat, vagy csak időszakos (ellen)reakció, amit észlelünk. Ha engem kérdeznének úgy vélem, a szétfejlődés még nem érte el azt a szintet, hogy a belőle származó feszültségek eredői lehessenek ilyen tendenciák erőteljes és számottevő politikai artikulációjának. Ehhez háttéranyagként jól fogna a szocialista iparosítással járó belső migráció demográfiai és szociál-antropológiai vetületeit és a régiós identitásmódosulásokra kifejtett hatását kimutatni, illetve azt vizsgálni, hogy a központosított, sőt ultracentralizált pre és poszt 89-es politika milyen „eredményeket” könyvelt el.

A párbeszédről való diskurzus szintén ott toporog a képzeletbeli bevételi listán. Igaz, túlsúlyosan a kisebbségi oldalról elhangzó monológnak tűnt leginkább, többségi részről érkező zavaróan hosszú (hatás)szünetekkel, de olyan üde passzusokkal is, mint Szilágyi N. Sándor (http://www.contributors.ro/editorial/ce-n-au-promis-romanii-ungurilor-la-alba-iulia/?fbclid=IwAR1xtSboSAbmokZX6ZKBLkWf-PjbsTAI_hmHonD8zZTb82kky8RGdoG9nD8) felvetésének párbeszédgyanús visszhangja. A retorikailag megfogalmazott makacs dialógus-igénytől hosszú és vesződéses az út addig, amíg az egymásra figyelés gyakorlati feladvánnyá válik mindkét fél számára, ha nem is másként, de generációsan megoldódik, miközben visszarendeződések jelei aggasztanak és a mentalitásbeli zárványok is tartják még magukat. Paradigmaváltást vél felfedezni Romániában Daniel David kolozsvári pszichológus, aki a régi és modern egymásnak feszülését próbálta leképezni: szerinte a régiben még nem dominánsak az európai értékek, a hatalomkoncentráció jellemzi, az egyént kollektivista szellem uralja (s vele együtt a másságok, a képzelt közösségen kívüliek iránti ellenségeskedéssel elegy bizalmatlanság), a társadalmi viselkedésformákat pedig elsősorban a büntetések és nem a bónuszok határozzák meg, határolják be. Mindehhez „öntetként” járul a változástól, az eljövendőtől, a bizonytalanságtól való félelem.

Hajlamosak vagyunk ilyenkor újabb távlatos – legalább százéves – vetítésben továbbgondolni dolgokat. Ehhez viszont nem lehet megspórolni első lépésként az afterparti utáni ocsúdás bizonytalan, tapogatózó, koreográfiáját, hogy akkor hát hogyan jutunk a (december) egyről a kettőre?

Kimaradt?