T. Szabó Csaba: Decebalus a reptéren
facebook cover


T. Szabó Csaba: Decebalus a reptéren


Array ( [0] => [foto] => )
-A A+

Szatmárnémeti legújabb óriási, az ország egyik legnagyobb bevásárlóközpontjaként hirdetett épületének falán néhány napja megjelent egy igen érdekes graffiti, amely Decebal dák királyt, a román nemzeti identitás egyik alaphősét ábrázolja. Ezt megelőzően, néhány hete adták át Kolozsvár nemzetközi repterén a rómaiak – és ezáltal indirekt módon, az imperialista, dekadens nyugat ádáz ellenségének számító és az autohtón, mioritik életérzést megtestesítő dák király – monumentális büsztjét. Ezzel Romániának a két, legforgalmasabb repterén is szobra lett a dákok utolsó királyának. Mindez egy olyan országban történik 2018-ban, amely nem kevesebb, mint legalább három világhírű személyiséget adott az egyetemes repüléstörténetnek: Aurel Vlaicu, Henri Coandă és Hermann Oberth szobra sokkal autentikusabb lett volna a reptereken. Bár Decebalus dák királynak a kultusza legalább másfél évszázados hagyománnyal rendelkezik mifelénk, mi maradna a mitizált királyból, ha levetkőztetnénk a történelmi mítoszok köntösét róla?

Decebalus feléledő kultusza ugyanabba az etnogenézishez kötődő nemzeti mítoszhoz kapcsolható, amelynek alapja, hogy a román nép egyenes ági leszármazottja a Kr.u. 106-ig önálló királysággal rendelkező dák kultúrának. A dákok utolsó, a rómaiakkal két háborút is megharcoló és öngyilkosságba menekülő királya szimbóluma lett a harcias, bátor, „nemzetéért” kiálló vezérnek, aki az ősi földet védte a betörő hódítók ellen. Ez a modern és szinte minden korban jól felhasználható mítosz elsősorban a XVIII. század végén erősödik fel a Habsburg Birodalom idején, és különösen Nicolae Densușianu munkássága révén válik ideológiává, egyféle modern vallássá és egyben a dákománia alaptételévé. Decebalus, a tragikus hős kultusza egy ideig ugyan háttérbe szorult, ám a XX. század második felében – különösen az 1970-es évektől – a Ceaușescu korszak újraalkotta a mítoszt, ekkor már az épitészeti és szobrászati környezetben is élénken felidézve az egykori dák király személyiségét. Megszámlálhatatlan mennyiségű Decebalus fej és szobor készült, de akadt olyan település is amely egyenesen a dák király nevét vette fel.

Decebal királyságának politikai reneszánsza Ceaușescu idején számos új szobrot „termett”. Ezek jelentős része a hetvenes évek robusztus, formátlan és ormótlan szoborszörnyetegeként csúfította az urbánus tereket. A temérdek Decebalus szobor közül legfeljebb Ion Vlasiu – a kolozsvári Napoca szálló előtti Horea emlékmű alkotójának – Decebalus feje emelendő ki, amelyben talán találunk valamiféle mélabús, merengős, a történelem terhe által megformált műalkotást. A többi szobor giccses ábrázolása egy olyan történelmi személyiség fizikai alakjának, amelyről valódi, történelmi adatunk nem sok maradt.

Decebalusról ugyanis csupán néhány rövid latin és görög nyelvű forrásunk maradt, az is elsősorban az Domitianus féle, majd a traianusi első és második római-dák háború eseményeiről számol be. Decebalusról – vagy Diurpaneusról – halála után 1-2-3 évszázaddal keletkezett irodalmi források emlékeznek meg, amelyek nagy többsége tehát másodlagos forrásból táplálkozott. A Decebalusról szóló elsődleges irodalmi források – így Traianus császár biográfiája és katonai visszaemlékezése a háborúról (Dacica – De bello dacico) – sajnos egyetlen sor kivételével, elvesztek. A legrégebbi forrás tehát értelemszerűen, ikonográfiai, ez pedig Decebalus ábrázolása a Hadrianus császár idején befejezett Traianus oszlopán és az aköré felépült monumentális császári fórum egy 1882-ben talált büsztjén.

A híres vatikáni büszt Leonard Velcescu, az ókorból fennmaradt dák szobrok neves szakértője szerint egyértelműen Decebalus királyt ábrázolja, igaz, erről semmilyen bizonyítékunk nincs, legfeljebb az ikonográfiai hasonlóság a Traianus oszlopán megjelenített dák király arcvonásaival. Velcescu saját maga által készített honlapján azt sem említi, hogyan, ki és milyen régészeti körülmények között találta ezt a később a vatikáni múzeumba került ókori szobrot 1882-ben. Annyi biztos, hogy a kivételes minőségű, egyértelműen a császári lapidariusok keze munkáját dicsérő büszt számos modern utánzat prototípusa lett, így a nemrég a kolozsvári reptéren átadott Decebalus fej is a vatikáni szobrot másolja.

Azzal még nem is lenne gond, hogy egy ókori történelmi személy sosem látott arcképét újra és újra alkotják. Ám azzal már igencsak nagy gond van, hogy egy ókori személyiség emlékét politikai céllal, modern mítoszépítés céljából használnak fel. Decebalus kortárs kultusza félő, hogy egy feléledő dákománia első jele, amely sajnos ideológiai vonalban egyenes kapcsolatot mutat Densușianu és a XX. század dákomán prófétáinak (N. Săvescu / D. Roxin) mozgalma között. Hasznos lenne, ha Decebalus emlékét megőrzik ahol annak helye: a történelemkönyvek lapjain, de nem az aktuálpolitika és szoborpolitika kortárs diskurzusában.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik