Ambrus Attila: Valós gondok a virtuális térrel

Nem vagyok mazochista. Nem is sanyargatom magam fiatalkori tévedéseimért vezekelve. A kíváncsiság hajt, amikor az internetes tartalomszolgáltatók és a Facebook-oldalak kommentárjait olvasgatom. Valamikor a kétezres évek elején lelkes híve voltam az újmédiának, még a Web 2.0 megjelenésének is örültem, magam is igyekeztem kihasználni, felhasználni előnyeit. (A Web 2.0 elnevezéssel a virtuális világ olyan megközelítéseit illetjük, amelyek weboldalak és az általuk kínált szolgáltatások tervezéséhez és funkcióihoz használhatók. Ezek a megközelítések az elmúlt években jelentek meg, és olyan technológia-alkalmazásokat írnak le, amelyek adatok manipulációjának és prezentációjának emberek és számítógépes eszközök interakció útján való megvalósulását részesítik előnyben.) Ma aggódva tekintek arra, ami a virtuális világban történik, és átfolyik a való életbe.

Erdélyi magyar nyomtatott lapok és honlapok kommentjai közt nem egyszer olvasok „bocskorosokról" és „szőrösnyelvűekről", „csobánokról", akik alacsonyabb rendű emlősök, és akiknek egyszer meg kellene mutatni a magyar vírtust.

A román nyelvű Web 2.0 pedig hazátlanozik, Ázsiába küld vissza minket, magyarokat, akiket mongoloid kreténeknek tart. Sabina Elena örvén pedig egyenesen az erdélyi magyarok lefejezésére, halomra gyilkolására szólítanak fel a sok esetben a névtelenségbe takarózó kommentelők. Mindezt a szólásszabadság nevében.

A marosvásárhelyi bíróság nemrég megállapította: a Web 2.0 nyilvános tér, így az ott megjelenő uszítás miatt felelősségre vonható a Büntetőtörvénykönyv által stipulált bűncselekmény elkövetője. Az Országos Diszkrimináció Elleni Tanács gyakorlata az, hogy általában a köztisztviselők, közéleti személyiségek ellen inditanak eljárást a Facebookon történő gyűlöletbeszéd terjesztése esetén. A Web 2.0-án fröcsögő „hétköznapi" személyek ellen nem. S ez a gyakorlat valójában a szólásszabadság biztosítását tekinti a fontos szempontnak. Ami helyes is!

Csakhogy ideje lenne elgondolkodni, hétköznapi személy-e, aki a Web 2.0-án kommentál, véleményt mond, valójában véleményt tesz közzé? Azaz publikál! Meg lehet-e azt tenni névtelenül? Kinek a felelőssége a névtelenül vagy választott névvel posztolt gyűlöletbeszéd megjelenlése a virtuális térben? A valótlanságot terjesztő, gyilkos indulatokat szító, szélső jobboldali vagy szélsőbaloldali eszméknek teret adó nyomtatott lapok internetes változatainak fórum rovatát kellene-e moderálni és kinek? És ha e moderálás ellenére megjelennek Btk.-t sértő bejegyzések, ki vonható felelősségre?

Számos kérdés, amelyet sürgősen meg kellene tárgyalniuk a szakmai szervezeteknek, az Országos Diszkrimináció Elleni Tanácsnak. Nem egyszerű a válaszadás korunk eme nagy kihívására a Web 2.0-ás média térnyerésére.

A Web 2.0 ugyanis nemcsak technológiáról, újságírói etikai dilemmákról szól, hanem felhasználói attitűdökről is. Azaz együttes tudásról (amelynek hirtelen részévé válnak a szélsőséges nézetek is), intelligenciáról, nyitott tartalomról, könnyű használatról, gyenge kontrollról. És a felhasználóról mint termelőről, aki azonban nem kizárólag tartalmak létrehozója, hanem akár társadalmi változások, sőt rianások létrehívója is. Lásd az arab tavasz eseményeit, amelynek origója a Facebook volt, az eredménye pedig ugyancsak vitatott. Hogy a felhasználó termelő is, arra leghamarabb azok – a Web 2.0 megjelenéséig elszigetelten élő – szélsőségesek jöttek rá leghamarabb, akik ma a Facebookon a leghangosabbak, s akik rátalálva elvtársaikra, egyre gyakrabban aktivizálják is magukat, s ez az aktivitás már túlmutat a virtuális téren, lásd a Sabina Elena melletti szimpátiatüntetéseket, vagy a már említett arab tavasz eseményeit.

De hol van a többség, akik a szélsőségesek ellen szegülhetnének? – kérdezheti a Web 2.0 védelmében a jóhiszemű felhasználó. Kutatók leírták, hogy a modern digitális térben mindenki ugyanabban a nagy városban él, ahol senki sem törődik különösebben azzal, hogy mit csinálnak a többiek. Egy kisvárosban hallanánk, ahogy egy bolt tulajdonosa tolvajt kiállt, ebben a környezetben a segélykérő kiáltások eltűnnek a sürgés-forgásban. Elsekélyesedik a megismerés is ebben a világban, csak úgy látunk, mint amikor ősszel egy hatalmas tölgyfát nézünk, tudjuk, hogy az egy fa, de a leveleinek sokszínűségére nem fordítunk figyelmet. A Web2.0 felhasználóinak egyre nagyobb csoportja közönyössé válik az általánosan elfogadott normákkal szemben.

A Web 2.0 filozófiája a hagyományos demokratikus értékek hangsúlyozására épült, ami a választás szabadságát és az egyén lehetőségeinek kiszélesítését emelte ki. Mára kiderült, hogy a Web 2.0 esetében azonban kizárólag az interneten belüli egyenlőségről van szó, nem társadalmi egyenlőségről. Sőt, a konvencionális társadalmi normákat, amelyre a mai világ törékeny egyensúlya épül, kikezdi.

Paul Ginspargnak (aki 1991-ben hozta létre az arXiv nevű nyílt hozzáférésen alapuló preprintgyűjteményt) természetesen igaza van: a bizonytalan eredetű információkat továbbra is független szakértők véleményére alapozva kellene megítélnünk. De eközben az emberek méginkább olyan információkhoz vonzódnak, amelyek már meglevő nézeteiket támasztják alá, s ezt az új információs technológiák könnyen megtalálhatóvá is teszik. Ebből pedig számos balítélet születik.

Mit tehetünk a Web 2.0 mellett és ellen? Először is fogalmazzuk meg a válaszra váró kérdéseket...

Kimaradt?