December elsejei összeállításunkban arra kerestük a választ, hogy a magyar–román, kisebbség–többség viszonyában mit jelent, mit jelenthetne a centenárium. Megkérdeztük publicistáinktól: mit mondanának a nemzeti ünnepen román barátjuknak, ismerősüknek arról, hogyan érzik magukat ma Romániában?

Bíró Béla: Szembesülés – önmagammal

Diákkoromban (román–magyar szakot végeztem a Babeș-Bolyai Egyetemen) bizonyos voltam abban, hogy a román–magyar egyetértés lehetséges, s egy pluralista európai államban fogok megöregedni.

'89 után ez a meggyőződés csak erősödött bennem, bár akkor már korántsem voltam annyira optimista, mint generációm tagjainak jelentős része. A hazai és a magyarországi sajtóban is gyakorta érveltem a mellett, hogy húsz éven belül az országnak és azon belül a magyar kisebbség helyzetének is alapvetően meg kell változnia. Azóta harminc esztendő telt el. Jogaink papíron már lennének, a valóságban azonban alig. Az asszimiláció – némileg mérsékeltebb tempóban ugyan, de megállíthatatlanul – halad „előre”. Marosvásárhelyen már régen átbillent a mérleg nyelve. Kolozsváron mérséklődött a nyílt gyűlölködés, megszűnni azonban itt sem szűnt meg. Nem nagy öröm szembesülni egykori önmagammal. Szégyellenem azonban nincs mit. Nem rajtunk múlott. S továbbra is úgy vélem, az elkülönülés és az asszimiláció közti szűkülő sáv az, melyben továbbra is lehetnek esélyeink. A román nacionalistáknak már nem sürgős, az asszimiláció immár magától is folytatódik. Cu voia lui Dumnezeu.

A történelem azonban nem ért véget. S az Úr útjai továbbra is kifürkészhetetlenek. A jövő még soha nem volt ennyire előreláthatatlan. Továbbra is észnél kell lennünk. Nekünk, magyaroknak és románoknak, akik ma is osztjuk az RMDSZ-elit kilencvenes évek eleji derűlátását. A román nacionalisták erre egyre inkább képtelenek. Ezt mi sem bizonyíthatná meggyőzőbben, mint az 3-5 millió körüli fiatal, a munkaképes lakosság legalább egyharmada, mely az egységes és oszthatatlan nemzeti állam Paradicsomából Nyugat felé vette az utat.

Elkeseredett nem vagyok. Csalódott igen.

Az ünnepléssel inkább megvárom unokáim születésnapjait.

Ambrus Attila: Szomorú vagyok, de nem magunkért

Szomorú vagyok. És nem elsősorban magamért, magunkért, inkább érted, kedves barátom, akivel lassan három évtizede vitatjuk meg az ország-világ gondjait, s hol én, hol Te adod hozzá pesszimizmusunkhoz azt a derűlátást, amelyre szükség van a folytatáshoz.

Szomorú vagyok, mert románként nem örülhetsz igazán a centenáriumnak, s őszinte leszek, mert tudom, hogy nem veszed sértésnek, egyáltalán nem biztos – látva a demográfiai és migrációs helyzetet – hogy utódai a bicentáriumon majd megtehetik.

Napi politikai szándékok árnyékolják be az ünnepet, amelyet egyébként joggal ülhetnének önfeledten a románok, az első világháború szinte egyetlen, ám mindenképpen a legnagyobb nyertesei. Jubilálhatnának, ha ült volna beteljesíteni a nagy álmot: nagy és gazdag országot építeni, összefogással. Nem sikerült. És visszafogottan ám, de ünnepelhetnénk mi is, ha betartják a gyulafehérvári vállalásokat, a veszteséglista rövidebb lenne, mint amit nyereségként könyvelhetnénk el, hogy elveszítettük bár Magyarországot, ám visszanyertük, amit dédapáink elvesztegethetőnek tartottak: Erdélyt.

A román vezető politikusok azt sugallják, hogy ünnepelni csak másokat gyűlölve lehet rendesen. Száz éves történelme alatt soha nem volt ennyire megosztott az ország, mint most, soha nem menekült ennyi romániai határokon túlra, soha nem gondolkodott el ennyi román, értelmiségi és közember azon, hogy a föderatív vagy éppenséggel a független Erdély esélyt jelentene számukra.

Szomorú vagyok, de nem magunkért. Mert mi nem vagyunk a meghátrálás népe. A kisebbségi sors számos megoldandó kérdés elé állított, ám lehetőséget nyújtott és nyújt a világ sokszínűségének megértéséhez, az elfogadásához. Ha felismerjük, és a román többségi társadalom is felismeri ebben a páratlan tapasztalásban rejlő értékeket, hozzájárulhatunk a magyar–román együttműködés létrejöttéhez. Mi, magyarok a száz év tapasztalatából, no meg a félévszázad kommunizmus tapasztalatából tudjuk: közösen és nem egymás ellen könnyebb megfelelő válaszokat adni a történelem szaporodó és mélyülő kihívásaira.

Szász István Szilárd: Szia, hogy vagy? Sunt bine, mersi!

Mindennek ellenére romániai magyarnak lenni ajándék. Bár kevesen tesznek úgy, mintha elhinnék: romániai magyarok valóban léteznek. A románoknak csak magyarok vagyunk, rosszabb esetben elfajzott románok. A magyaroknak nyers egyszerűséggel románok. Jobbik esetben székelyek, partiumiak. Feltéve, ha.

A határon túliak, ahogyan a száz évvel ezelőtti események nyomán nevezik „anyaországunkban” a kisebbségi magyarokat, azok talán értik ezt. A szlovákiai, az ukrajnai, a szerbiai magyarok. De valahogy mégsem. Ők sem, mi sem. Ők is felvidékiek, kárpátaljaiak, vajdaságiak. Mi is erdélyiek. From Transilvania, mondjuk külföldön. Abból az egzotikus, fogalmam sincs hol lehet országból, gondolja amaz.

Bozgor, juthat most eszünkbe. Hazátlan, ahogy érteni szoktuk. Ezt sosem éreztem, a legtávolabb ez áll a valóságtól. Én mindenütt határon innen vagyok. Itt is, Magyarországon is. Itt is, ott is otthon vagyok. És ehhez ragaszkodom. Mint gyermek a két szülőjéhez.

Kedves román barátom! Akkor tudnék ünnepelni, őszintén, ha te is, én is elfogadnánk: romániai magyar vagyok. Ha ők is elfogadnák ezt. Ez lenne az alap. Kapcsolatunk megkoronázása pedig az lenne, ha olyan lennél, mint a bentlakásban a szembe szomszédom. Román volt. Amikor a folyosón találkoztunk, mindig szívélyesen megkérdezte: „Szia, hogy vagy?”. Én pedig készséggel válaszoltam neki: „Sunt bine, mersi! Ce faci?” Na, ez lenne még ajándék!

Rostás-Péter István: Kedves Erbé

Képzelt párbeszédünk során biztosan nem fogom elsorolni (bár lehet, hogy mégis?!?), hogy a dédapám odaveszett a keleti fronton az első világégésben, hogy nagyapámat a fixesek (armata română fixă) halálra ítélték, s csak egy könyörületes ruszkin múlott, hogy ne ő legyen a falu tizenegyedik áldozata az 1944-es kora őszi retorziónak. Azt sem, hogy miként kerültem negyedmagammal a Szeku figyelmébe, mert úgymond szervezkedtem és Románia hátrányára hasonlítgattam össze az akkor még testvéri és elvtársi magyarországi állapotokat, s hogy nem szívesen emlékszem, de feledni sem tudom 90 márciusát, a vásárhelyit, hol akaratlanul is aktív részese voltam „az eseményeknek”.

Azt inkább, hogy miként laktam be Romániát, feleannyi idő alatt, mint ahány éves ez az ország, Melyet hazámnak hazárd kísérlet lenne nevezni: Dobrudzsát bakaruhában fedeztem fel, Bukarestet egyetemi hallgatóként, Olténiát tinédzserkorú vakációzó képében, Moldovát meg pár kilométernyi mélységben egy gyimesi kiruccanást megtoldva. Vagy, hogy milyen jól fogott, nekem Románia, mikor a műanyag térkép sablonját a Dobrudzsától megmarkolva pingpongütőnek remekül bevált, miközben a katedra hirtelen játéktérré avanzsált egy hosszú szünet erejéig. Hogy álmodom néha románul és volt úgy, hogy negyedórás csevely után sem derült ki a többségi dialóguspartner számára, hogy én épp magyar lennék. Hogy tényleg drukkolok Simona Halepnek, bár tudom – amit ő nem biztos –, hogy a román színekben sziporkázó teniszcsillag valójában aromán. Hogy (többrendbéli hátráltatásom dacára) előnyben vagyok, mert Nichita Stănescut értem-érzem, miközben ő KAF-ról életében legfeljebb ha hallott. S hogy ettől centivel sem vagyok több, de csöppet sem bánnám, ha egálban lennénk. És nem csak ebben.     

Bartha Réka: Negyven a százból...

…és azért ennyi, mert mindössze ennyire tehető az én empirikus tapasztalatom arra az időszakra vonatkozóan, amelyet magyarként most duplán kárhoztatni ildomos „a centenárium” alkalmából. Kicsit szégyenkezem is (ildomos!), hogy nem tudok részt venni ebben az általános megvetésben és kissé öntelt történelmi foganatú sértődöttségben (persze, olvashatnék sok-sok történelmet, hogy tápláljam egy kicsit a dühömet). De mivel nincs ehhez elég bőrfelületi tapasztalatom, én azt hiszem, ezt most megspórolom, ha lehet…

Persze, ettől eltekintve is száz éves Románia és ugyanennyi esztendős az én népem búskomorsága is. Ez egyben az az idő is, amíg sehogy sem akartunk a veszteségből erényt kovácsolni (pedig kéznyújtásnyira volt minden érték, ami ehhez szükséges, na meg a belátás is, hogy lehet, már kezdetektől rosszul „kalibráltunk”). Nem akartuk komolyan venni azt sem, amire Kós Károly féltő gonddal még időben figyelmeztetett a Kiáltó szóban: fiaim, lányaim, tenni is kéne, teremteni valamit, ha már a helyzet úgy adódott, hogy távol áll az ideálistól, mert lássuk be: csak magunkra számíthatunk, de emiatt nem búsongni kell… Tehát van még dolgunk épp elég a következő százra…

Mit mondhatnék mindezek után román barátaimnak a centenáriumi fillingemről? Hát, például azt, hogy ők nem felelősek azért: hogyan érzem magam a bőrömben romániai magyarként egy olyan száz után, amelyből magam is csak negyvenet érthetek egészen pontosan (mínusz tíz az öntudatra ébredés, tehát még annál is kevesebbet). Másfelől meg azt, hogy miután én meg a közösségem napirendre térünk a saját dolgaink fölött (lásd: felelősségvállalás), csupán azután kezdhetjük elemezgetni érdemben azt, hogy mi a gond a mi kapcsolatunkkal – mi köt össze és mit kell elfogadnunk olyan választóvonalként, amelyen csak nagy odafigyeléssel és empátiával léphetünk túl (de ez sem lehetetlen).

Meg aztán azt is elmondanám végül, hogy: Fraților, e sută la sută sigur că eu nu mă gândesc la cei o sută de ani ori de câte ori stau la un pahar de vorbă cu voi, disecând mărunțișurile cotidiene!

T. Szabó Csaba: Románia száz éve, és ami ezután jön

Ez az év másról sem szólt, mint a centenáriumról. A szó beleégett a fülünkbe, emlékezetünkbe, ha akartuk, ha nem. Ilyen szempontból tehát ez a projekt már eleve sikeres volt, hisz emlékezetes maradt – igaz, nem túl sok pozitív vonással.

Ha Románia centenáriumára tekintünk vissza, az 1918-as események a románok számára valóban egy felemelő, lelkes esemény, amit, bármennyire is frusztrál minket, nem vehetünk el tőlük: ez számukra egy fontos és jelentős, euforikus ünnep. Egy legalább fél évszázados történelmi folyamat eredménye, amelyet olyan művelt, tanult, diplomáciában és nemzetközi jogban jártas és a mai politikai elit számára már-már elérhetetlen etalonok és mintaképek vezényeltek le, mint Iuliu Maniu vagy Alexandru Vaida Voievod.

1918-as helyzetünkhöz képest felfoghatatlanul jobban élnek ma Romániában úgy magyarok, mint románok: kisebbségi joghelyzetünk össze sem hasonlítható a románok dualizmus-kori jogviszonyával, a nők szavazhatnak, dekriminalizálták a szexuális kisebbségek helyzetét, a társadalom nagyobbik fele városban él, az állampolgárok döntő többsége írástudó és városaink jelentős része európai arculattal bíró, turistákkal teli város lett. Tagjai vagyunk a NATO-nak és az Európai Uniónak – amely ugyan sokaknak nyűgnek tűnik – az elmúlt száz évben nem találtak ki jobb politikai és gazdasági csoportosulást az emberiség történetében. Ilyen szempontból tehát az elmúlt száz évben csak fejlődött ez az ország, igaz, cserébe felemésztette zsidó és németajkú lakosságát, megtizedelte magyar de most már román állampolgárait is. Fernand Braudel longue durée fogalmával élve, Románia tehát fejlődött, előre lépett száz év alatt minden szempontból. Ám komparatív szempontból, a Közép-Kelet európai államok viszonylatában sajnos úgy az 1945-1989 közötti időszak, mint az 1990-2007 közötti átmeneti kor is sokkal rosszabb vágányra terelt minket, mint magyarországi, bolgár, szlovén, cseh vagy lengyel társainkat. Hibáztathatunk birodalmakat (nácikat, szovjeteket, régi és újfasisztákat és neomarxistákat) és maffiózó, műveletlen politikusokat, de alapvetően az, hogy itt tartunk most közös – román és erdmagyar – felelősségünk. Helyesebben azok felelőssége, akik 1990-2007 között tehettek volna valamit ezért az országért, de nem tettek.

Az, hogy mi lesz Romániával 2018–2118 között, már az én generációm felelőssége. Nem (elsősorban) birodalmaké, hanem a tetterős, tenni képes társadalomé. Én bízom benne, hogy 2018 után egy felelősségteljes, önmagával szigorú, protestáns etikát magára vállaló, erős munkabírású, önreflexióra képes és szorgalmas Románia tud kiépülni. Mintha látnék egy ilyen mozgalmat kortársaim körében…Remélem nem csak centenáriumi illúzió lesz.