Ambrus Attila: Băse, a lájkvadász

Ahogy közeledik a Centenárium 100. évfordulója úgy vetik el egyre messzibbre a magyarellenesség sulykját a kisstílű vagy a már levitézlett hazai politrükkösök. Hátha dicsfényt ragyogtatna fel arcukon a magyar lakosság ellen intézett kirohanásuk.

Két szánalomra méltó alak vitte a prímet az elmúlt napokban: a magát emberjogi harcosnak álmodó blogger, Dan Tanasă és a magát hadiflotta parancsnoknak képzelő Traian Băsescu. Előbbi elérte, hogy Sepsiszentgyörgy magyar Pro Urbe díjasai ne kaphassanak magyar nyelven kiállított oklevelet. Utóbbi pedig minden pozícióból tüzel arra, aki magyar, ha már egyszer nem dicsekedhet azzal, hogy tízéves regnálása alatt összekovácsolta, ha nem is a romániai de legalább a román társadalmat. Ellenkezőleg!

Száz éves történelme alatt soha nem volt ennyire megosztott az ország, mint most, soha nem menekült annyi romániai határokon túlra, az 1918-as évet követően soha nem gondolkodott el annyi román, értelmiségi és közember azon, hogy a föderatív Erdélynek jó esélye lenne nem elsüllyedni a Balkán korrupciójának és tehetetlenségének mocsarában, jó esélye fölzárkózni Közép-Európához.

Erről beszélni azonban aligha válthatna ki tetszést a centenárium hevében. Miközben magyarokat okolni mindenért – mint a zsidó Eissberget a Titanic tragédiájáért – azonban a legjövedelmezőbb lájkvadászatnak tűnhet.

Eldörrent hát a székelyek barátja, Traian Băsescu, akiről oly keblet dagasztó büszkeséggel mondták el a felfüggesztését célzó népszavazás után a góbék: mi mentettünk meg, majd a választás után: mi választottuk újra. Anyahajó kapitányhoz méltó komolysággal stipulálta: „Holnap be kell hívni a nagykövetüket, össze kell csomagolni, és hazaküldeni Budapestre. Ha a Románia területeire vonatkozó hivatalos álláspontról van szó, akkor nekünk nem kell többé hivatalos viszonyt ápolnunk Magyarországgal.”

Az álláspontról, amelyről szót ejtett, amelyet szándékosan megcsonkított, kiragadott a szövegösszefüggésből – amint azt a lájkvadászok teszik – Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár beszéde volt: „Véget ért a száz év magány korszaka. Gazdaságfejlesztő programokkal, tematikus évekkel, a kárpát-medencei oktatási és gazdasági tér létrehozásával mind-mind arra törekedtünk az elmúlt nyolc évben, hogy az Önök szülőföldön való boldogulását elősegítsük.”

Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy felismerjük, mi az a frusztrációt, amit Traian Băsescu el akar fedni agresszivitásával. A volt szállításügyi miniszter, aki azt nyilatkozta, hogy Romániának nincs szüksége autópályákra, nehezen tudja megemészteni, hogy a „nagy ellenség”, Magyarország többet tett Románia Európához való infrastrukturális kapcsolódásáért, mint bármelyik patrióta román államfő 1989 óta. Ezért olyasmire ragadtatja magát, amire még a háborúban álló ukrán államfő sem merészkedik. Petro Porosenkónak a kercsi szorosi tengeri csetepaté után sem jut eszébe hazazsuppolni a kijevi orosz nagykövetet. Băsescu ezt megtenné a magyar nagykövettel, mert országa gyalázatos merényletet készít Románia ellen: segít a korszerű oktatási és gazdasági tér kiépítésében. Hallatlan!

A Centenárium hetében a közös érdekek meglétének kihangsúlyozására kellene helyezni a hangsúlyt. A hírtelevízióknak azonban fontosabb a nézettség, ezért nagyítják fel a konfliktusokat. Traian Băsescu pedig alkalmas alany a hangulatkeltésre.

Szomorú lenne az ünnep, ha az ünneplők csak a mások gyűlöletében tudnának együtt érezni.

Nagyrománia tényleges létrejötte 1920-ban volt. Két év alatt – ki tudja? – talán rátalálunk mi, magyarok és ők, románok a közös utunkra, múltunk és közelmúltunk felelőtlen politikusi törekvéseinek ellenére is. 

Kimaradt?