„A közösségi oldal roncsolja a demokrácia szövetét” – Facebook-szakértővel beszélgettünk


-A A+

A Facebook napjaink egyik gazdag és ígéretes kutatási témája. Megvizsgálhatjuk, hogyan hat a mindennapi életünkre, mennyire befolyásolnak minket az elénk gördülő hírek, mit árulnak el rólunk a lájkjaink. Ilyen és hasonló témákkal foglalkozik a BBTE doktorandusza, Szász István Szilárd is, akit a kutatásairól kérdeztük.

Az egyik legkorábbi facebookos kutatásod egy személy két különböző profiljának összehasonlítása volt. Mire jutottál?

Egy volt osztálytársamtól kértem engedélyt, hogy elemezhessem a két profilját: a személyeset és a szakmait, amelyet Budapesten dolgozó tanárként működtetett. Arra voltam kíváncsi, hogy hogyan térnek el a szerepek, miket oszt meg a barátaival és miket a diákokkal. A megosztott tartalmakat és a reakciókat elemeztem, ebből próbáltam feltérképezni egyrészt a kapcsolati hálóját, másrészt az érdeklődési körét.

A tanári profilon elsősorban munkaszervezéssel kapcsolatos információkat osztott meg, ugyanakkor a profil emlékek tárházává vált, mert itt osztotta meg például a kirándulások fényképeit. A saját profiljáról többnyire a valóságot lehetett megismerni: amit megtudtam róla a Facebookról, az nagyjából egyezett azzal, amit magáról gondolt, ezt interjúval ellenőriztem.  Sőt még az is kiderült a bejegyzések vizsgálata során, hogy kivel van párkapcsolatban, pedig ez nem volt bejelölve a profilján. Ami érdekes, hogy a két profilt annyira szétválasztotta, hogy nem is volt egyik a másik barátja.

Egy másik, Facebookkal kapcsolatos kutatásod egy kis közösség online és offline tevékenységét vizsgálta. Minek jártál utána és milyen eredményeket kaptál?

Egy katolikus ifjúsági csoportot vizsgáltam, de még mindig nem vagyok készen az online és offline tevékenység összevetésével. Egy olyan közösségről van szó, amely egy kisváros mindenkori katolikus középiskolásait szólítja meg és fogja össze, így folyamatosan változik az offline csoport összetétele: újak érkeznek, a régiek pedig „kiöregednek”, de olyan is van, aki egyetemistaként is visszajár. Ez a közösség 2011-ben létrehozott egy zárt Facebook-csoportot, az online térben így együtt létezik az egymással az offline térben nem feltétlenül találkozó közösség.

Hálózati alapon közelítettem meg a kérdést, hogy ki kit kommentál, ki kit lájkol, erről van egy alapos adatbázisom és hálózatom, ahol a csomópontok a személyek, a kapcsolat pedig a köztük levő interakciókat jelzi, mindkét irányba. Arra számítottam, hogy a régi tagok egy nagy csoportot képeznek a hálózatban, és az aktuális közösségben levők egy másikat, a feltételezésem azonban tévesnek bizonyult, főleg azért, mert az újak tematizáltak, az „idősebbek” pedig szintén erre reagáltak, nem igazán hoztak be új témákat, amit maguk között vitattak volna meg. Azonban kirajzolódtak különböző szerepek, például volt olyan személy, aki időközben pap lett, ő aktív tematizáló volt a vizsgált időszakban, híreket, cikkeket, vicceket hozott be és megmutatkozott a papi szerepe, a nevelő, terelgető szándék.

A tervem az volt, hogy elkészítem az offline közösség szociometriáját is, amit összevetek az online hálózattal.

Egy újabb kutatás az álhírek kérdését érinti. Miből indultál ki?

A kiscsoport az a szint, ami a legjobban hat az emberre, engem viszont jobban érdekel a nagy társadalmi dimenzió, és ezért fogtam neki a harmadik kutatásnak.

Az álhírek terjedése miatt olyan hibrid valóság jön létre, ahol a valós tartalom a kitalálttal olyan mértékben keveredik, hogy sokszor kutatóként, reflektív emberként sem tudom, hogy mi igaz és mi nem. Ez bizonytalanságban tartja az embereket, mivel sokszor nem is tudják, hogy amit olvasnak, az egy félrevezető akció vagy propaganda része vagy egy igaz hír. A digitális bevándorlók, azaz a szüleink generációja ahhoz szokott a meglátásom szerint, hogy amit az újságban olvas vagy a tévében lát, az szinte mindig igaz. A közösségi médiára felkerülve azonban olyan környezetbe került, ahol a mémek, vicces tartalmak és szórakoztató jellegű álhírek korábbról jelen voltak, a kritikai érzék ezekkel szemben azonban nem alakult ki benne: amikor látja az írott szót, azt komolyan veszi. Ezzel kapcsolatosan olvastam egy jó gondolatot, hogy az első elterjedt könyv a Szentírás volt, és manapság is szentírásként kezelik az emberek az írott szöveget. Ma viszont a tartalmak nagy része nem áll kapcsolatban a valósággal, vagy legalábbis nehéz kiszűrni belőlük azt, hiszen sok tartalom a valóságból indul ki, de hamis részletekkel folytatódik.

A szüleink generációját említed, akik közül viszont sokan értették azt is a Ceaușescu-korszakban, hogy amit olvasnak vagy a tévében látnak, az a hazugság. Hová lett a kritikai érzékük?

Tudtak olvasni a sorok között, a jobb szerzők pedig tudtak a sorok között írni. Különbség van viszont aközött, hogy egy diktatúrán belül tudsz a propagandáról, és aközött a fejlemény között, hogy a demokráciában, a szabad véleménynyilvánítás lehetősége mellett gyengül a védekezési reflex. Továbbá az információszennyezés is nagymértékű: az embernek a nyakába ömlik a tömérdek információ, nincs idő a szelektálásra. A felhasználót egyszerűen csak érik az információk, amelyeket besorol valahová egy első benyomás alapján, aszerint, hogy beillik vagy sem a világképébe. Egyelőre nem tudom bizonyítani, de szerintem intuitív módon használjuk a Facebookot: hat ránk, de nem racionalizálunk, nem gondolkodunk az információ hitelességén, az algoritmuson, ami miatt láthatjuk a hírt stb. Emiatt idővel az olvasott tartalmak biztosan befolyásolják a gondolkodásunkat, anélkül, hogy észrevennénk a folyamatot. Erre jó példa a migráns-kérdés, mert egy valódi problémából, hogy menekültek érkeznek, kialakult egy túldimenzionált dilemma, elfogadhatatlan mértékű gyűlölettel és félelemmel a nyomában, lépésről lépésre.

Nemrég írtam arról, hogy ezek az álhírek folyamatosan beteljesülést ígérnek, ami végül elmarad. Erdély mégsem szakad el Romániától, a NASA nem jelenti be, hogy itt vannak a földönkívüliek stb. Nem tűnik fel egy idő után, hogy az ilyen hírek hazudtak?

A különböző álhírek és rémtörténetek, városi legendák újra és újra előjönnek, de az emberek gyorsan felejtenek, legyen szó politikusi ígéretekről is akár. Beígérik az apokalipszist, de ha megússzuk, akkor is megmarad az igény a világ magyarázatára és könnyebb elfogadni egy fantasztikus világot, amelyben a rákot a citromlé gyógyítja.

Ez egy válsághelyzet, ami elsősorban a média hitelvesztésében keresendő. A hétköznapi ember szavának az irányába fordultak az emberek, de a közösségi oldalak nem hozták el a demokrácia beteljesülését, hanem roncsolják a demokrácia szövetét, a kérdéssel maga a Facebook is kezd szembenézni.

Nemrég bejelentette a Facebook, hogy az olvasóira bízza a különböző híroldalak és hírek hitelességének felmérését. Bár én személyesen a Facebook közművesítése és demokratizálása mellett vagyok, kissé megijedtem attól, hogy a jelenlegi körülmények között éppen a felhasználók döntsenek erről. Mit gondolsz, jó ötlet ez a részükről?

Nehéz kérdés és nem merek egyértelmű választ adni, de magam is fenntartással kezelem a Facebook elképzelését. Megvizsgáltam az öt legolvasottabb magyar nyelvű hírportál és az öt legolvasottabb álhíreket is forgalmazó Facebook-oldal tavaly májusi bejegyzéseit. Míg az Indexnek, ami a legolvasottabb és legkommentáltabb oldal volt akkor, összesen 700 ezer interakciója volt a saját oldalán, addig a Mindenegyben blogon 1,7 millió, aminek a legnagyobb része megosztás és lájk volt. Valószínűnek tartom, hogy a megosztók egy nagy része nem is olvasta a cikkeket, de ha nekik kellene megmondaniuk, hogy mi hiteles és mi nem, az probléma volna. Egy masszív és aktív közösségről van szó ugyanis, összehasonlítva azokkal, akik inkább valódi portálokat követnek. Olvastam viszont így jó hírt arról, hogy drasztikusan visszaesett a Mindenegyben blog olvasottsága a tavaly májusi periódus óta, amit én kutattam.

Milyen megoldást javasolnál arra, hogy ezeket az álhír-oldalakat meggátolhassák a terjeszkedésben?

A törvénykezésnek kellene szabályoznia ezt, azaz legyen jogilag felelősségre vonható az, aki ilyen oldalt működtet. A jog nagyon jól kidolgozta, hogy a rágalmazást, becsületsértést miként büntetik, ugyanezt kellene bevezetni ezen a téren is.

Ez nem egy kétélű fegyver? Vannak olyan leleplező munkák, amelyek komoly állításokat fogalmaznak meg, nehezen bizonyítható dolgokról. Bizonyos összeesküvés-elméletekkel, ezekre épülő álhírekkel éppen az a baj, hogy a paranoia, a racionalitás túllépése jellemzi ezeket, amiket nehéz igazolni vagy cáfolni.

Ha igazolhatóan kárt okoznak más embernek, teszem azt rávesznek egy ufóhívőt, hogy szabaduljon meg mindenétől, mert holnap már itt a világvége, akkor ez büntethető kell legyen. Biztosan lennének olyan normák, amikben meg lehetne egyezni – de nem vagyok jogász. Amire kihegyezem az álhíreket érintő kutatásom, az éppen az, hogy olyan világ jön, amelyben a valóság és fikció keveredik. Eddig volt tekintélye a tudományos tartalmaknak, az egyháznak is, de ezektől lassan elszakadunk, miközben terjed az áltudomány és álhírek keverék világa. Szerintem ez elkerülhetetlen, de hogy ebből a válságból hogyan jutunk ki, azt nem tudom.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X