• 2018. december 19., szerda
    Viola
  • -3°
    Kolozsvár
    • -5°
      Csíkszereda
    • -3°
      Székelyudvarhely
    • -5°
      Gyergyószentmiklós
    • -1°
      Székelykeresztúr
    • -5°
      Kovászna
    • -6°
      Kézdivásárhely
    • -5°
      Barót
    • -4°
      Sepsiszentgyörgy
    • -6°
      Arad
    • -2°
      Gyulafehérvár
    • -5°
      Nagyvárad
    • -9°
      Beszterce
    • -6°
      Déva
    • -4°
      Nagybánya
    • -1°
      Marosvásárhely
    • -3°
      Zilah
    • -3°
      Szatmár
    • -2°
      Nagyszeben
    • -6°
      Temesvár
    • -4°
      Brassó
    • -1°
      Bukarest
  • 1 EUR = 4.6478 LEI
    • 1 USD = 4.0820 LEI
    • 1 GBP = 5.1631 LEI
    • 100 HUF = 1.4383 LEI

„Az információs kor egy komplett világot hozott” – interjú Tari Annamária pszichoanalitikussal


-A A+

Miért nehéz a mai tizen- és huszonéveseket elrángatni az okostelefonok és számítógép-képernyők elől? Miért nem vonzó számukra az offline élet? Miben lesz más az ő felnőttkoruk elődjeikhez képest? Mi magyarázza a generációk közötti ellentéteket, és hogyan enyhíthetőek ezek? Új sorozatunkban szakemberek segítségével mutatjuk be a Z generációt – az 1995 után születetteket. Elsőként Tari Annamária magyarországi pszichoanalitikussal beszélgettünk, aki több éve rendszeresen foglalkozik a fogyasztói társadalom hatásaival, a média és az emberi tényezők összefüggéseivel, a társadalmi változások egyénekre ható vonásaival.

Generációkutatók, pszichológusok szerint mi az alapvető különbség az 1995 után született Z generáció és az őket megelőző Y, X és baby boomer generáció között?

A szocializáció és az identifikáció. A baby boomer és X generáció, azaz a 60–65 évnél idősebb és az 50–55 éves korosztály információs kor és internet nélkül érte el a felnőtt-, majd időskort, telefon is csak hézagosan volt. Teljesen más felépítésű világban nőttek fel, lassabb volt az élet, más az információszerzés, az élményfeldolgozás, valamint az oktatás és a tanulás egyfókuszú figyelemmel történt, lassú, offline folyamatban. Aztán megérkezik az Y generáció, az első hibrid generáció, amelyik még a könyvespolcok alá születik, de már a web 2.0 világában nő fel. Nekik a gyerekkoruk olyan, mint az információs kor előtt, offline programok vannak benne – mesekönyv, játszótér, kártyás játék, pöttyös labda. Utána jön a Z generáció, az 1995 utániak, és az alfa, a 2005 után születettek, akik már teljes mértékben digitális generációs gyerekek, a korai szocializációs folyamataikban már jelen van az információtechnológia.

Az információs kor és az információtechnológia fejlődése, az internetes hálózat növekedése és a közösségi média megjelenése az, amelyik a generációs elkülönítéseket elindítja, és ráadásul úgy, hogy ezek igazából mikrogenerációk, tehát nem rendes 50 év távlatában leírható generációk, hanem nagyon gyors a váltás, és sokszor igazodik a fejlesztésekhez.

A mostani vizsgálatok szerint az alfa generáció számára a legnagyobb veszély a közösségi média használata, és egyre több lelkiismeretfurdalástól vezérelt fejlesztő vallomásából kiderül, hogy ezek a felületek a gyerekek agyműködését dopaminlökettel jutalmazzák. A Z generációnál még nem volt minden ennyire a dopaminlöketre kihegyezve, ott azt láttuk, hogy elsősorban a gyorsaság, a multitasking, az azonnali érzelmi szükséglet kielégítése, az érzelmi inkontinencia működik. Így jutunk el lassan oda, amit Sherry Turkle mond, hogy a legnagyobb gond az, ha a két legfiatalabb generáció, a Z és az alfa pórázra kötött énekként fognak találkozni és beszélgetni egymással, a pórázt pedig a digitális technológia tartja a kezében.

Sarkítva és általánosítva fogok fogalmazni. A mai felnőttek és a nagyszülők generációja azt gondolja a „mai fiatalokról”, hogy lusták, szemtelenek, egész nap a telefonjaikat bújják, „életképtelenek”, és visszasírják, hogy „bezzeg a mi időnkben” minden más volt. Ma valóban minden eddiginél nagyobb a szakadék a generációk között, vagy pedig ilyen jellegű ellentétek mindig is voltak a fiatalok és a felnőttek között?

Ilyen még sosem volt, ami most van húsz éve. A generációs ellentétek, hogy az idősebb generáció a fiatalabbat mindig léhűtőnek és könnyelműnek tartja, már Szókratész és Arisztotelész soraiban is ott volt.

20–25 évvel ezelőtt szinte senki nem tudta, hogy mi lesz abból, hogy az offline világ mellé egy új, online világ simul. Ez nem egy olyan fejlődés, mint amikor valakinek a dédanyja a falu szélén a patakban sulykolófával csapkodta a ruhát, vagy bádogteknőben fehérítőben áztatta a lepedőket, és ehhez képest húsz év múlva megjelent a keverőtárcsás mosógép, majd az intelligens mosógép, mert ez egy eszközfejlődés. Az információs kor nem eszközfejlődést hozott, hanem egy komplett világot, amelyik befolyásolja az érzelmeket, a kapcsolatokat, az élményszerzést, az információfeldolgozást, és ha nem vigyázunk, nagyon sok mindent megváltoztat a gyerekek fejlődésében is.

Csepeli György szociálpszichológus írta le elsőként, hogy van egy nagyon komoly különbség, amit nem szabad elfelejteni – a fordított szocializáció. Ez régen nem volt, mert mindig az idősebbek voltak a tudás letéteményesei, a tekintélypozíciókban lévő személyek. A fordított szocializáció arról szól, hogy gyakran a fiatalabb a tudás letéteményese, és egyáltalán nem biztos, hogy ezt az idősebb könnyen fogadja. Annak, hogy a tisztelethez és a tekintélyhez való viszonyunk ennyire megváltozott, köze van ahhoz, hogy az internet a maga óriás felületével gyakorlatilag eltörölte a státuszkülönbségeket. Az üzleti szférában és a munka világában azt látjuk, hogy az X és baby boomer generáció információtechnológia tudásához képest a fiataloké sokkal frissebb, maibb, folyamatosan fejlődő. Nem meglepő, hogy a HR-kutatások már tíz éve azt mutatják, hogy a huszonéves munkavállaló generáció partneri viszonyra törekszik a munkahelyén, miközben ez a „klasszikus” főnöknek – aki biztos 40–50 év fölötti, mert főnöknek azt jelentette lenni, hogy az illető már egy „bácsi” – furcsa, és indulatokat szül, hogy a fiatal generációk sokkal gyorsabban szeretnének célokat elérni. Az emberiség most először éli át azt, amit eddig elképzelni sem tudott, hogy egy olyan világot lehet élni az online térben, ami az offline-nak bizonyos szabályait és jellemzőit fölülírja.

Hogyan lehetne a generációkat mégis közelebb hozni egymáshoz? Előadásaiban szorgalmazza például azt, hogy a felnőttek, szülők, tanárok iratkozzanak fel a közösségi média különböző felületeire, használják azokat az online oldalakat, amelyekre a gyerekek oly sok időt fordítanak.

Én azt gondolom, hogy bármilyen koalíciót csak úgy lehet kötni, a kooperációt csak úgy lehet elérni, hogyha a tagok legalább tudják nagyjából, hogy miről beszélnek. Azt nem lehet, hogy egy huszas és egy harmincas beszélget egy ötvenes meg egy hatvanas emberrel, az ötven-hatvanasnak megvan a masszív véleménye az információs korról, ami ráadásul nem túl hízelgő, és mondja mindezt úgy, hogy nincs tisztában a tényleges helyzettel. Az más, ha valaki úgy mond kritikát, hogy vannak valós tapasztalatai. Az nem egy pszichológusi csodamondat, hogy minden területen az a leghatékonyabb, hogyha a generációk össze tudnak fogni. Ez alatt a családi működést is érthetjük, mert ott is szoktak lenni nehézségek.

Azt gondolom, hogy az internetet és a közösségi médiát ismerni kell, valamennyire tájékozottnak kell lenni, nem szabad abban bízni, hogy mindez majd elmúlik, vagy ha kellően utáljuk, akkor egy idő után abbamarad. Egyetlen egy dolgot lehet tenni, amennyire csak lehet, megtanulni az online tér jellemzőit és működését, és kialakítani olyan szabályokat, amelyekkel az élet könnyebben vihető. A huszonéveseknél is látszik az a fajta addikció, amivel szerintem ma nagyon sokan küzdenek, hogy rá vannak ragadva az okostelefonjaikra akár a munkaidőben is, vagy otthon, hétvégén, netán a párkapcsolatokban.

Interjúsorozatunk apropóját Susan Sawyer, a melbourne-i egyetem kutatójának felvetése adta, aki a tekintélyes Lancet folyóirat gyermek- és serdülőkori egészséggel foglalkozó allapjában megjelent tanulmányában azt írta, érdemes volna a kamaszkor felső határát kitolni 24–25 éves korra, hiszen annyira megváltozott a fiatal generációk életvitele és szocializációja, hogy már nem reális egy 18 éves személyt felnőttnek nyilvánítani. Ön mit gondol erről?

Ami a Lancetben van, teljesen indokoltnak tűnik, de az életszakaszok átnevezését akkor látnám értelmezhetőnek, ha tényleg ott tartana az orvostudomány, ahogy egyébként Susan Greenfield mondja, hogy nincs már messze az az idő, ahol az emberek 100–120 évet fognak élni. Így mindent odébb lehetne tolni 8–10 évvel, és ez a plusz szakasz indokolttá tehetné, hogy a kamaszkor kinyúljon, de azt gondolom, hogy amit most látunk, az egy „következményes” jelenség. Ha visszamennénk egy picit az időben, és valamilyen varázsütésre hirtelen eltűnnének a számítógépek, akkor azt látnánk, hogy a biológiai életkorát tekintve mostani felnőtt generáció infantilizmusa az döntően pont az online tér – az információtechnológia azonnali érzelmi szükséglet kielégítésének lehetősége, a szeparációs szorongás teljes kikapcsolása, és az érzelmi inkontinencia, a holding (a magunkban tartás, a taralmazás képessége, ami fontos előfeltétele annak, hogy az ember elkezdje a történteket feldolgozni – szerk. megj.) eltüntetése – miatt jött létre. Szerintem azért szomorú, ha felülírjuk azokat a kategóriákat, amelyek régóta léteznek, mert ezzel utánamegyünk egy olyan lényegében kívülről jövő, az információtechnológia által létrehozott jelenségnek, ami az ember személyiségfejlődését egyelőre nem befolyásolja, bár módosítani elkezdte.

Jobb lenne, ha ehelyett inkább megtanulnánk önmagunkra meg a fiatalokra, gyerekeinkre vigyázni, hogy ne túl későn vegyük észre, hogy minimum tíz évvel nem tudnak elszámolni, mert otthon maradtak a mamahotelben a Pán Péter-szindróma jelenséggel, vagy szenvedtek a kapunyitási pániktól, ami a gazdasági nehézségek és a munkanélküliség miatt is van, de a felnőttségtől való félelem is benne van. Majdnem mindegy, hogy egy 18 évest serdülőnek hívunk vagy sem, egyelőre a testi fejlettség, a hormonális rendszer még ugyanúgy fog elindulni, mint régen, az információs kor előtt. Azt a fajta következményt kellene megtanulni kezelni, amit ez a külső információs kor hozott.

Vannak-e a Z generációnak példaképei? Olyan értelemben senki nem taposta ki előttük az utat, hogy hogyan kell ebben a digitális korban felnőtté válni. Tudnak-e, akarnak-e a szüleik, nagyszüleik értékrendszerével, tanításaival azonosulni?

Aki szerencsés, és olyan családja van, ahol jó fejek a felnőttek, ott az értékátadás is könnyű, mert jó a hangulat, pozitívak az érzelmek. Egyébként a Z generáció az első, amelyik válogatás nélkül fogyaszt online tartalmakat, nincs még kritikai szűrője. Az ő kiskamaszkorukban, 2007–2012 között jelenik meg a YouTube, elindulnak azok a nagy paltformok, amelyek ma a virágzásukat élik. Elkeserítőek azok a kutatási eredmények, amelyek szerint nem sok példakép van, és szerencsés esetben pár százalékkal szokott emelkedni a szülők példakép funkciója. Nagyon sok amerikai kutatásban az szerepel, hogy a mai huszas generáció gyakran választ magának a média- vagy popiparból ikont, ami kicsit infantilisnak mondható, hogy nem a realitáshoz közelebb álló személyt választ magának. Szintén a Z generáció az első, akinél a netcelebség mint fogalom elkezd megszilárdulni.

A tanulmányok szerint ők az az első generáció is, amelyik először tapasztalja meg, hogy hiába a közösségi média csillámporos látszólag valósága, mert az offline élethez, amelyikben mégis csak helyt kell állni, kellenének dolgok. Hogyha az érintőképernyőről eljőve a saját életük szürke és perspektívátlan, unalmas, nehézségekkel teli, akkor az elég komoly csalódottságot eredményezhet. Ők abszolút vizuális szcénában élnek, gyönyörű képeket látnak, sokszor több százat naponta. Van a fejükben egy idea, amelyik jó lenne, ha úgy működne, mint egy mágnes, és arra sarkallná az illetőt, hogy kezdjen nagyon sokat tanulni, fejleszteni önmagát, vagy legyen kitartó és ne kerülje az erőfeszítéseket, de közben meg ez a bizonyos érzelmi inkontinencia és a holding elcsúszása azt eredményezi, hogy pont az erőfeszítés és a kitartás nem az erősségük, és a gyakorlás hiánya miatt a társas kapcsolatokban is gyengébbek az interperszonális készségeik. Nem azért, mert a net speak ennyire rontaná a verbalitást, hanem mert nagyon sok élethelyzetet meg lehet oldani online textinggel, sokkal kevesebbet gyakorolnak tényleges face to face helyzetekben.

Nem ritka, hogy az Y generáció azt mondja a zére, hogy csak ül a fenekén, és nem csinál semmit, unatkozik, nem érdekli semmi, nem megy moziba, színházba. A Z generáció sok mindent néz és olvas, de általában online, a print, a könyvek világa nem feltétlenül az ő generációjuké. Ha az Y generációnak igaza van, ez az egész azért borzasztó, mert egy generáció átunatkozza élete legklasszabb éveit. Én ezt tartom a legnagyobb igazságtalanságnak, mert régen 20–30 éves kora között mindenki a legjobb szakaszait élte át. Olyan szabadság társul még ilyenkor a felnőttséghez, ami egy csomó lehetőséget ad. Hogyha ezt nagy gyerekszobákban töltve különböző módokon, de az online térben élik meg, és átállnak egy olyan életre, ahol az élménymegosztás a fontos, nem pedig az élmény átélése, akkor olyan örömöktől fosztódnak meg, amelyekből táplálkozni lehetne. Az online térben az érzelmek nagyon hamar jelentkeznek, nagyon hamar át lehet őket élni, iszonyú sebességben pörögnek, és körülbelül ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Az offline életben lassabb fejlődésnek induló és ilyen formában a mélységgel jellemezhető érzelmek a valódiak, nem pedig a tűzijátékszerűek. Online nagyon sok olyan érzelem megjelenik, ami teljesen valódinak látszik, csak sajnos nem az.

Hogyan lehet mindebből „kimászni”? Mit tehet a felnőtt, a szülő, a tanár, hogy az online-ból kivigye a gyerekeket, fiatalokat az offline életbe?

Szerintem az elmúlt húsz év ilyen szempontból elsuhant, a kutatók véleménye is megoszlik a kérdésben. A kontinuum egyik felén az van, aki azt mondja, hogy minden szuper, a másik végén meg az van, aki halomba rakná az összes számítógépet, és legszívesebben meggyújtaná. Középen vannak azok – azt gondolom, én is ilyennek számítok –, akik azt mondják, hogy ez egy olyan helyzet, amire egészen eddig nem sikerült olyan guide-ot (útmutató – szerk.) kitalálni, ami elérné, hogy mindezt jól és okosan használjuk. Nyilván van egy csomó haszna és jó része is az online térnek, tagadhatatlan, hogy ez egy nagyon komoly előrelépés. Hihetetlenül meg fog indulni a robotika, a mesterséges intelligencia, szóval tényleg haladunk egy olyan 21. század felé, aminek szerintem csak a töredékét tudjuk elképzelni, és azt is valami sci-fi vagy Mad Max film formájában.

De közben a Facebook, a Twitter fejlesztői folyamatosan előállnak azokkal a vallomásokkal, hogy mit csinál a gyerekek agyával a közösségi média és az internet, hogy az iPhone úgy hat, mint a drog. A Twitter egyik társalapítója, a Wired magazin egyik főszerkesztője és maga Steve Jobs sem adott eszközt a gyerekeik kezébe 14 éves kor alatt. A fejlesztőkben beindult a lelkiismeretfurdalás, kezdik elmondani, hogy a közösségi média platformjai úgy vannak megtervezve – nyilván pszichológusi segítséggel –, hogy dopaminlöketre épülnek. Ez azt jelenti, hogy mindenki iszonyúan vágyik arra a jó érzésre, amit át lehet élni a csoporthoz tartozáskor, a jutalmazás élményekor, a kis győzelmekkor – ha a játékban lelövöd a másikat, vagy ha virágokat locsolsz a kis virtuális kertedben –, emiatt pedig egy olyan világ tárul fel, ami képes a gyereket ott ragasztani. Nemrég láttam egy szörnyű számot, hogy a 10 éves korosztály, hogyha hagyják, akkor napi két-négy órát is képes okostelefont nyomkodni. Ha az ébren töltött idejéből egy tízéves gyereknek 2-4 óra erre megy rá, akkor mikor fog élni?

Szerintem a legfontosabb annak a felismerése lenne, hogy ez körülbelül olyan, mint a dizájnerdrogok – viszonylag olcsón hozzá lehet jutni, mert ingyen letölthető egy csomó applikáció, de nagyon kell rá vigyázni, mert egy életet le lehet élni egy széken ülve az érintőképernyőt nyomkodva. Azt gondolom, hogy a szülőknek, tanároknak elsősorban ez a felelősségük, ezt felismerni. Ha ezt megteszik, akkor utána van még egy nehéz dolog, és ez pont a dopaminlöketből következik, hogy mint egy bármilyen más szenvedélybetegséget, ezt hogyan lehet kezelni.

Az a kortárs agresszió, amivel a szülők és a tanárok néha szembesülnek, szépen mutatja azt, hogy ez itt egy generalizált érzelmi működés. Az nem visz eredményre, hogy „tedd le a telefont”, „iratkozz le a Facebookról”. Csak az működik, ha valami más örömfunkciót felkínálunk helyette. Csak úgy elvenni nem lehet, kell helyette valami jót is adni, és ezt akkor lehet megtenni, hogyha annak az arcán, aki nyújtja, az látszik, hogy az élet szerinte is egy jó dolog. Szomorú szemű, rettenetesen elcsigázott szülő nem annak a hirdetőtáblája, hogy élni szép és jó, hanem a túlélő stratégia összes jellemzőjét egyesíti magában, ami nem vonzó. Az a rossz hír a nagyon felnőtteknek és az időseknek, hogy kell hogy látszódjon rajtuk az offline élet szeretete, különben az egész nem működik.

Tari Annamária klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus. Rendszeresen publikál és előadásokat tart. Első könyve, amely a kamaszkor pszichológiájával foglalkozott, Intim szféra címmel 2003-ban jelent meg. 2007-ben látott napvilágot Sejtem című kötete, amely a daganatos betegségek pszichológiáját taglalja. 2010-ben megjelent könyve az Y generációt helyezi a középpontba. 2011-ben írta meg a Z generáció című kötetét, amely az információs korban élő kiskamaszok/kamaszok magatartásváltozásaival és a felnőtt társadalom működésével foglalkozik. 2013-ban a Ki a fontos Én vagy Én című kötete a magánéletünkben is mélyülő társadalmi nárcizmust és az online és offline tér kapcsolatát, hatásait elemzi az X generáció szempontjából. 2015-ben a Generációk online, 2017-ben pedig Bátor generációk címmel jelent meg kötete.

 

 

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X