Mit tanítanak a mesék a párkapcsolatokról?

A Páratlan sorozat második lépcsőfokára léphettünk kedden este a kolozsvári Koffer könyv- és kávéboltban, ahol ezúttal dr. Kádár Annamária mesepszichológus gondolataiból hámozhatta ki a hallgatóság a válaszokat a központi kérdésre: Miért vagyok egyedül? A Húszplusz Közösség rendezvényét ez alkalommal is élő adásban közvetítette az Agnus Rádió.

Amikor az előadó még pszichológia szakos egyetemistaként úgy döntött, hogy az alapképzés záródolgozatát a mesék elemzéséből írja, nem egy tanára vádolta komolytalansággal. Azóta doktorált is e területen, több kötete jelent meg a témában, illetve a meseterápia is egyre ismertebb, a mesedráma is (mint a pszichodráma egy változata) egyre népszerűbb. Merthogy a mesék örökérvényű dolgokat fogalmaznak meg, és – ahogy Kádár Annamária hangsúlyozta lendületes előadásában – valamennyi történés átültethető lelki síkra, tulajdonképpen belső tájakon zajlik. Méghozzá úgy, hogy valamennyi szereplő egy: én vagyok – különböző fejlődési szakaszokban, különböző helyzetekben.

Indulj el, akárhogy is!

A legtöbb magyar népmesében az váltja ki az események sorozatát, hogy a főhős elindul. Néha az ő ötlete, hogy útnak ered, máshol a szülő küldi el otthonról, de mindenesetre kilép az ismerős, biztonságos környezetből. Sok fiatal manapság ugyanezt nem meri megtenni, nagyon későn vagy soha nem repül ki a fészekből. Kádár Annamária az elindulástól való félelmet kapunyitási pániknak nevezi, ami akár a kapuzárási pánikkal is egybeérhet, ha például valaki 45 éves koráig egyetemeket végez, diákéletet él, és közben esetleg még élvezi a „mamahotel” szolgáltatásait is.

„A párválasztásnál, az elköteleződésnél is sokszor a tökéletes helyzetre várunk – de olyan nincs. Úgy kell kimozdulnunk a komfort zónánkból, ahogy vagyunk. A mesehős sem könyörög udvari fitneszteremért, hogy felkészülhessen a csatára a sárkánnyal, és nem panaszkodik, hogy csak egy szánalmas gebe várja az istállóban” – mondja a mesepszichológus. „Ráadásul GPS sincs nála – teszi hozzá –, nem tudja megtervezni a teljes utat, de mégis nekivág az ismeretlennek.”

Hamuba sült pogácsa: erőforrásaink

A mesehős gyakran visz magával otthonról elemózsiát – ami jót a szüleinktől kapunk a nevelésünk során, az valódi táplálék lehet később, amikor egyedül kell haladnunk a saját utunkon. Ilyen hamuba sült pogácsa lehet egy-egy biztató mondat, amit hallhattunk tőlük; tudásunk, képességeink, viszonyulásaink, amiket elsajátítottunk. Fontos, hogy gyermekként megtapasztaltuk-e a feltétel nélküli szeretetet, elfogadást (ha nem, nagyon nehéz lesz párkapcsolatban is elfogadni, hogy szerethetők vagyunk „csak úgy”), illetve hogy bíztak-e ránk feladatokat, voltak-e egészséges elvárások velünk szemben. Kiemeli Kádár Annamária, mennyire sokat jelent hallani egy-egy mondatot az apától: a lánynak azt, hogy „Büszke vagyok rád, lányom”, a fiúnak azt, hogy „Ez igen, ezt jól megcsináltad”. Ugyanakkor az ellenkező nemű szülő vagy legalább nagyszülő, rokon jelenléte, visszajelzése is rendkívül fontos, hiszen csak így élheti meg valaki, hogy ő vonzó nő vagy férfi.

Sokat számít, hogy a szülők a családi múltról pozitívan vagy negatívan mesélnek, úgy állítják be magukat, mint akikre folyton rájár a rúd, nekik semmi sem sikerül, vagy úgy, mint akik mindig ki tudnak keveredni a csávából, felülkerekednek a nehéz helyzeteken – mondta a meghívott Philip Zimbardo amerikai pszichológus elméletére alapozva (amelyre még visszatér a jelenre és jövőre vonatkozóan is). Ebből megtanulható, hogy a rossz dolgokat nem kell tabusítani, azok is az élettörténetünk részei, viszont át lehet keretezni őket, és el lehet mesélni pozitív történetként, még akár nevetni is lehet rajtuk.

Legyen célunk, de ne siettessük a dolgokat

Folytatva Zimbardo időperspektíváinak ismertetését Kádár Annamária elmondta: a jelenben kétféle szélsőséges gondolkodásmód irányíthat. Az egyik a hedonizmus (élvezzük az életet, éljünk a mának), a másik a fatalizmus (úgyis mindegy, mit teszek, mert…). A jövőhöz viszonyulhatunk célorientáltan (minden erőnket egy kitűzött célra összpontosítva) vagy transzcendentálisan, azaz elfogadva a sorsszerűséget, nyitottan, bízva abban, hogy egy felsőbb hatalom irányítja az életünket, és ez így van rendjén. Zimbardo szerint a legszerencsésebb, ha pozitív a múlt-beállítódásunk, ha mérsékelt hedonizmussal élünk a jelenben, és csak mérsékelten vagyunk célorientáltak a jövőt illetően, de közben nyitottak tudunk maradni a váratlan eseményekre, a „sors” vagy Isten vezetésére. Ahogyan az igazi mesehősök.

A főhősnek mindig van ideje megvendégelni az ételt vagy italt kérőt, de a több időt igénylő feladatoktól sem riad vissza: megtisztítja az almafát, kipucolja a kemencét stb. Pedig legtöbbször megvan az úti célja, mégis hagyja magát megszólítani, nem rohan szemellenzősen tovább. Akik így a semmiből előtűnnek, és megállítják egy-egy kéréssel, azok később neki nyújtanak segítséget. Levonhatnánk ebből azt a tanulságot, hogy amire időt és energiát áldoztunk, az nem marad jutalom nélkül. Sok tanulság vonható le egy meséből – a mesepszichológus viszont óva int attól, hogy egy gyereket arra biztassunk, fogalmazza meg az elhangzott mese tanulságát.

A bennünk lakó gonosz sárkányok

Útközben nem csak segítőkkel találkozik a hős, hanem rosszakarókkal, gáncsoskodókkal, ellenséggel is. Bátorság kellett ahhoz, hogy elinduljon az úton, de bátorság kell ahhoz is, hogy rajta maradjon a félelmetes nehézségek ellenére is. A mesehős nem hátrál meg, nem fordul sarkon az első próbatétel után, nekiveselkedik a következő kihívásoknak is. Például a háromfejű sárkány után megharcol a hét- és a kilencfejűvel is.

Amint azt leszögeztük: a mese belső tájakon zajlik. Tehát a sárkányok belső akadályok: gondolati sémáink, belső képeink, forgatókönyveink (önmagunkról, a Nagy Őről, az igazi találkozásról, más-más helyzetekről stb.) – magyarázza az előadó. Ezekkel bizony ádáz csatákat kell vívnunk, különben megrekedünk életünk útján. S hogy hova visz az út? Előbb önmagunkhoz, aztán a céljainkhoz. „Ha nem tudok megérkezni magamhoz, nem érkezhetek meg valódi kapcsolatokba sem” – mondja Kádár Annamária.

A mese végére, mikor minden megoldódni látszik, valójában nem változik meg semmi, csak a főhős látásmódja. A gebe most már táltos paripa, néha a hős is meghal, majd életre kelve hétszerte szebb lesz – valójában az történik, hogy én tanulom meg elfogadni azt, amim van, és felfedezni benne az értéket.  „A királylánnyal való találkozás sem más, mint a jobbik énem átölelése” – magyarázza a szakember.

Itt a vége, fuss el véle!

Nem minden mesében a királylány keze a cél, van ahol valamilyen krízishelyzetet kell megoldani, helyreállítani a felborult rendet, vagy elvégezni egy konkrét feladatot – sorolja az előadó. A való életben sem törvényszerűség, hogy mindenkinek párra kell találni – van, aki ezt érzi élete fő céljának, más pedig végzi a feladatait, a hivatásának él, és közben lel társra, vagy nem lel társra, de úgy is teljesnek érzi az életét. Arra biztatta Kádár Annamária az egyedülállókat, hogy tanulják meg így is élvezni az életet, szeressenek egyedül lenni önmagukkal, legyenek jó társaság maguk számára, mert erre párkapcsolatban is szükség van időnként.

A meghívott egy idézetet is hozott magával Márai Sándor füveskönyvéből arról, hogy a dolgokat nem jó siettetni: „bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.” (Márai Sándor: Arról, hogy a dolgokat meg kell várni)

Az eseményt szervező Húszplusz Közösség két hét múlva is (március 22-én) szeretettel várja az érdeklődőket a sorozat következő előadására a Kofferbe: dr. Antal Imola terapeuta lesz a meghívott. Addig is be lehet kapcsolódni a Húszplusz egyéb tevékenységeibe is. A soron következő, bibliaórás alkalom március 13-án 17 órakor kezdődik a Bulgária-telepi református templomban (Arad u. 10. szám): A föld sója című film megtekintése után közös vacsorára és beszélgetésre kerül sor, Simon János lelkész tart áhítatot.

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?