banner_xRg6ZFl6_Koldok_970x250.gif
banner_PIz6eiCM_Koldok_300x250.gif

"A cukorbetegség egy állapot" – interjú

Minden évben november 14-én tartják a Cukorbetegek világnapját, amelyet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és a Nemzetközi Cukorbeteg Szövetség együttműködésével 1991 óta tartanak  az inzulin felfedezőjének, Frederick Grant Banting Nobel-díjas kanadai orvosnak a születésnapján. A világnap alkalmából kolozsvári Kiss Gábor újságírót kérdeztük erről az állapotról és a témában írt blogjáról.

Miután megtudtad, hogy cukorbeteg vagy, egy blogot kezdtél el írni. Milyen célból?

Pszichológusok szoktak arról beszélni, hogy a velünk történteket fel kell dolgozni, nekem ez volt az a mód, ahogyan el tudtam mondani, le tudtam írni azt, hogy hogyan élem meg a cukorbetegségem kezdetét. Közel egy hónappal azután, hogy kiderült,  inzulinfüggő cukorbeteg vagyok, elkezdtem azon gondolkodni, hogy valahogy mindazt, amit ez bennem kiváltott, ahogy megélem, azt meg kell írni. Persze csak a betegségről nem akartam írni, így összekapcsoltam olyan történésekkel, amelyek vagy a jelenben, vagy a múltban történtek. Ez lehetett ebéd, szerelem, szakítás, veszekedés, alvás, vagy éppen az étkezés előtti matekgyakorlat, amikor ki kellett számolni, hogy melyik ételnek mekkora szénhidrát értéke van és erre mennyi inzulint kell adjak. Ezek azok a dolgok, amelyek a végén rutinszerűen működnek, amikor már csak egyszerűen ráhelyezem a mérlegre az ételt, és pillanatok alatt fejben kiszámoltan, hogy 400 gramm krumplira 8 egység inzulint kell adni. A cél tehát az volt, hogy valahogy kiírjam magamból azokat a változásokat, amelyeket a betegség hozott az életembe. És rögtön ki is javítom magam, mert egyben azt is akartam érzékeltetni, hogy nem egy betegségről van szó, hanem, és ezt az orvosok is szokták hangsúlyozni, hogy ez egy állapot. És ezt az állapotot meg kell tanulni kezelni.

Mit jelképeznek a számok?

Eredetileg vércukorszint eredmények. A normális vércukorszint 80-120 között van, ehhez képest 1-től 600-ig terjednek a számok, amikről írok. 1-es eredményem sosem volt, az már halált jelentene, 600-as vércukorszintem volt, ennyivel kerültem februárban kórházba. Elméletileg ez is jelenthetett volna halált, de nagyon úgy néz ki, hogy strapabíró szervezetem van, és fittyet hányva a szabályokra a végső határig bírta. Ami plusz, hogy én a számokhoz érzéseket is társítottam: a normális értékhez pozitív érzéseket, ami már az alsó és felső határokon túl volt, ahhoz negatívakat.

Ki a bejegyzések főhőse, Zs., és végül miért hagy el?

Ez a kérdés azért vicces, mert amikor elkezdtem a blogot írni, akkor nagyon sokan rákérdeztek, hogy ki ő, ismerik-e, nő-e, szerelmes vagyok, vagy mit is írok? A szövegekből az derül ki, hogy egy angyal. Gyerekkoromban is nagyon foglalkoztatott az angyalok kérdése, misztériuma, s meg is vagyok győződve róla, hogy ma is vannak köztünk angyalok. Amikor angyalokról beszélünk, általában, ha le akarjuk írni magunknak, hogy kik is ők, akkor személyekre gondolunk: nagymama, anya, apa, stb. Andrei Pleșu Angyalok című könyvét nagyon szerettem, de tisztázás helyett talán még inkább felcsigázta az érdeklődésemet. Ezt csak azért említettem, mert Illyés Zsuzsa írt egy recenziót a könyvről, amiben így fogalmaz: “Az angyalok témája izgalmas példának bizonyul arra, hogy felfogásunkban, világunkban, illetve képzeteinkben csupán átmenetek léteznek, azaz nincsenek tisztázható, teljes mértékben elkülöníthető formák, fogalmak, jelentések. Az angyal tehát ugyanígy nem választható le énünkről, az ember pedig olykor éppen vele eggyé olvadva érzékelheti tapasztalati tárgyát. Az élményt nyilván nehéz szavakba sűríteni, sőt a kérdést ismételten feltehetjük: mennyire jogos az angyalról élményként beszélni és írni”. Ha nagyon le akarom csupaszítani, akkor Zs. az inzulinom. Igazából nem hagyott el, hiszen a vércukorszint mérő mellett mindig ott lapul a táskámban, csupán egy fejezetnek a végét jelzi, azt, hogy a betegség feldolgozásának a végéhez érkeztem, amikor már nem betegségként, hanem állapotként tudom kezelni, amikor már az agyamat használom a hasnyálmirigy helyett, és kontrollálni tudom az étkezést, a vércukorszintet. Zs. talán azért hagyott el, mert éppen másnak volt szüksége egy ilyen tanulási, feldolgozási folyamatra. De ezt én sem tudom, csak azt, hogy egy adott ponton nem volt szükségem rá.

Miben változott meg az életed, amióta ez az állapot kísér? Mik a mindennapi rutinok, amik megszülettek, amiket el kellett felejtened?

Nálam három dolog nem marad ki soha a táskámból, ha elindulok valahova: a konyhamérleg, az inzulin és a vércukormérő. A reggeleim megváltoztak. Reggel úgy kelek, hogy megmérem a vércukorszintet, kimérem a reggelit, majd belövöm az inzulint. Azt tudni kell, hogy ezt is lehet másképpen csinálni, hiszen tű helyett van már inzulinpumpa, ami nem feltételez napi 4-5 tűszúrást. Olyan szempontból volt ez jó nekem, hogy mindig a reggeli kávéval kezdtem a napot, ami nem feltétlenül egészséges, ezt felcseréltem az étkezéssel. Nekem az is fontos, hogy tudjam, hogy kontrollálni tudom a betegséget, ezért napi több alkalommal is leellenőrzöm az értékeket, hogy tudjam korrigálni, ha véletlenül magas a vércukorszintem. Amit teljesen el kellett felejteni, az a rendszertelen étkezés. Ahhoz, hogy ezt a betegséget, állapotot kezelni lehessen, ahhoz kell egy étkezési rend, amit be kell tartani. Arról is le kellett mondani, hogy bevágok egy tábla csokit, ha úgy érzem, hogy energiára van szükségem. De, ha tényleg rendszeresen étkezik az ember, mondjuk napit 4 alkalommal, akkor ez az érzés, hogy éhes, fáradt vagyok, nagyon ritkán jelentkezik. A nagyon hosszú napokról is le kellett mondani, meg a hosszú estékről, de tulajdonképpen semmi olyanról, ami egy normális élethez hozzátartozna. Sőt, pozitív hozadéka van, lett egy rendszere az életemnek.

Mit javasolsz a már cukorbetegeknek és azoknak, akik (még) nem azok?

A már cukorbetegeknek azt, hogy ők is kezeljék a cukorbetegséget állapotként. Ez az egyetlen módja, hogy tényleg el lehessen fogadni és együtt lehessen élni a cukorbetegséggel. Azt is javaslom, hogy ellenőrizzék a vércukorszintjüket gyakrabban, még akkor is, ha ez pénzbe kerül, hiszen nem osztogatják a vércukorszintmérőket. Azt javaslom, hogy keressenek meg olyanokat, akik ebben tényleg példásan elől járnak, akik évek óta jól kezelik a betegségüket. Nem éri meg sem a sör, sem a csoki azt, hogy a szervezet az inzulinra egyfajta ellenállást alakítson ki, hiszen ez is megtörténhet, ha túl gyakran túl sok inzulint adagol az ember magának. Azoknak, akik nem azok, azt javaslom, hogy ne sajnálják azokat, akik azok. Nem kell, és nekem személyesen rosszul is esik, ha valaki úgy tekint rám, amikor megtudja, hogy cukorbeteg vagyok, mint egy halálra ítéltre. Nem vagyunk azok, és ebben nekem például a Yuppi Tábor nagyon sokat segített, és ha meg akarják tapasztalni azt, hogy mennyire sokat számít az egy cukorbetegnek, hogy úgy kezeljék, mint egy normális embert, akkor jelentkezzenek önkéntesnek. Nagyon sok gyereket a szüleik a betegségük miatt korlátoznak, itt tudják azt megtapasztalni, hogy cukorbetegként is lehet felszabadult, normális életet élni. És ahhoz, hogy ezt ne csak egy táborban tudja megélni, hanem a hétköznapokban is, ahhoz szükséges az is, hogy azok, akik a környezetükben élnek is így tekintsenek rá.

banner_4BtporpC_300x250-HU.jpg

Kimaradt?