• 2018. november 20., kedd
    Jolán
  • Kolozsvár
    • -2°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -3°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -1°
      Kovászna
    • -3°
      Kézdivásárhely
    • -2°
      Barót
    • -2°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -0°
      Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -2°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6662 LEI
    • 1 USD = 4.0794 LEI
    • 1 GBP = 5.2488 LEI
    • 100 HUF = 1.4518 LEI

Két ember egy csónakban a Duna-deltában


-A A+

Szinte érintetlen természeti környezetet talál az, aki néhány napra lemond a kényelemről, és csónakba szállva elindul felfedezni a Duna-deltát. Szúnyogcsípésre allergiásoknak nem ajánlott. Ezt a maszol.ro munkatársa saját tapasztalatból mondja, miután száz kilométert evezett a deltában.

" />

Szinte érintetlen természeti környezetet talál az, aki néhány napra lemond a kényelemről, és csónakba szállva elindul felfedezni a Duna-deltát. Szúnyogcsípésre allergiásoknak nem ajánlott. Ezt a maszol.ro munkatársa saját tapasztalatból mondja, miután száz kilométert evezett a deltában.

Bepakoltuk a kenuba a két, bekötött szájú szemeteszsákokba csomagolt hátizsákot, a legértékesebb és vízre leginkább érzékeny javainkat tartalmazó, légmentesen záró műanyag hordócskát, az ötliteres ásványvizes palackot, majd gyorsan, megelőzendő, hogy felüsse fejét lelkünkben a kétség, a félelem és az önbizalomhiány, vízre szálltunk.

Az első evezőcsapások még kissé ügyetlenek és bizonytalanok voltak, érthető módon, hiszen korábban mindössze két alkalommal ültem kenuban, a Sebes Körösön, útitársnőm pedig először fogott evezőt a kezébe. Azon merengeni azonban, hogy bátorság vagy felelőtlenség-e elindulni tapasztalatlanul, mindössze egy térképpel, egy iránytűvel és néhány jó tanáccsal felvértezve egy kb. 100 km-es vízitúrára a Duna-deltába, nem volt idő.

Már jócskán benne jártunk a délutánban, igyekeznünk kellett, hogy a tulceai kikötőből eljussunk a Şontea csatornán található halásztanyára, ahol az éjszakát szándékoztunk tölteni. A Tulcea-ágon még hatalmasan hömpölyög a Duna, motoros vízi járművek borzolják a víztükröt és, megbillegtetve 4,5 méter hosszú, keskeny lélekvesztőnket, útitársnőm idegeit, a jobb parton uszályok, monitorok horgonyoznak.

A delta hangjai

Amint befordulunk az észak-keletnek tartó Mila 36 oldalágra, nagyot változik a táj és a hangulat: a meder már nem több száz, hanem csak 30-35 méter széles, mindkét partot fűzfák uralta buja növényzet szegélyezi, a civilizáció zakatoló háttérzaja elhal, a csendet csak egy-egy vízből kiugró hal csobbanása és a madarak rövid rikoltásai törik meg. Ahogy távolodunk a főágtól, egyre gyakoribbak a part menti fákon gubbasztó, hosszú nyakú kanalasgémek, méltatlankodó károgást hallatva emelkednek a levegőbe, ha a közelükbe érünk. „Hogy lehet ilyen kecses madárnak ennyire ronda hangja?”, teszem fel a költői kérdést, Ildikó elnézően hallgat, szerencsére nem ornitológus.

A Mila 36 és a Şontea csatornák találkozásánál idilli tisztásra bukkanunk, pillanatok alatt eldöntjük, itt töltjük az éjszakát. Még javában állítjuk a sátrat, mikor a szemközti nádas mögé lebukik a nap, vörösbe borítva a horizontot, s rázendít a békák kórusa. Az összhatás olyannyira tökéletes, hogy percekre belefeledkezünk, mígnem a szúnyogok egyre hevesebb rohama visszavonulásra kényszerít. Reggel, amint kidugom a fejem a sátorból, először egy gémet pillantok meg, majd még egyet. A csend nagy, de élő, a természet neszei ellenpontozzák, emberi jelenlétnek semmi nyoma, szinte hihetetlen, hogy alig néhány km-re forgalmas vízi útvonal húzódik, melyen évente sok millió tonnányi áru utazik. Indulunk mi is tovább a Mila 23 nevű település felé.

A madárparadicsomban

Az egyre szűkülő csatornákat helyenként szinte teljesen belepi a békalencse, burjánzik a sárga vízitök és a fehér tündérrózsa, leveleiken vízityúkok lépkednek komótosan. Nagyvonalúan nem veszünk tudomást arról, hogy a Nebunu tó fokozottan védett, turisták által nem látogatható, s megkockáztatva a több ezer lejes bírságot, beevezünk. Nem bánjuk meg, a tavon ugyanis hemzsegnek a vízimadarak: kócsagok, gémek, kormoránok, kárókatonák, s megpillantjuk az első hattyúkat és pelikánokat is.

Bár elegancia tekintetében a hattyúnak nincs párja, rám sokkal mélyebb benyomást tesznek a gödények. Aránytalanul nagy csőrükkel, mely az alatta lógó torokzacskóval még ormótlanabbnak tűnik, bohókás és ugyanakkor méltóságteljes a megjelenésük, erőt és harmóniát sugároznak amint energikus szárnycsapásokkal a levegőbe emelkednek. Összetéveszthetetlen suhogás jelzi, hogy pelikánok közelednek a levegőben. Szerencsénk volt egy több száz fős raj vonulását figyelni perceken át, hosszan elnyúló sorban, hullámokat leírva repültek, majd egy képzeletbeli központi tengely körül keringve, kígyózva mutattak be káprázatos koreográfiát, mígnem eltűntek a távolban.

Növekvő föld. A Duna-delta az európai kontinens legfiatalabb szárazföldje, kialakulása 8.000-10.000 éve kezdődött. Területét, melynek nagyobbik fele Romániában, kisebb része Ukrajnában fekszik, különböző források eltérően adják meg, 3.500 és 4.500 négyzetkilométer közé teszik. A Duna által szállított többmillió tonna hordaléknak köszönhetően a delta területe jelenleg is folyamatosan nő. A szulinai régi világítótorony, mely a XIX-ok század második felében a tengerparton állt, jelenleg több mint egy km-re van a torkolattól. Európában itt él a legtöbb vízimadár, mintegy 300 fajtát figyeltek meg. A Duna-delta 1991 óta a világörökség része. 

Helyenként eltérve az útvonaltól, csónak nem járta mellékágakra kukkantunk be, némelyik annyira szűk, hogy a fejünk felett szinte összeérnek a fűzfák, a zöldes árnyalatú szűrt fény sejtelmes hangulatot teremt, a környezet annyira érintetlennek tűnik, mintha évszázadokat mentünk volna vissza az időben, egy olyan korba, amikor az ember még a természet részének, nem pedig urának érezte magát. Lenyűgöz a hely szelleme, indokoltnak érzem Sadoveanu szavait: „Aki megismeri a Deltát, az ráérez Afrika magányosságára”.

Ahogy kelet felé haladunk, változik a táj, a fa helyét egyre inkább a nád veszi át. Leteát, ahol az előzetes tervek szerint a harmadik éjszakát töltöttük volna, nem érjük el idejében. Nem búsulunk, csodás naplementében gyönyörködünk a Merhei tavon, majd a Suezi-csatorna partján verünk sátrat. Ha méreteiben és stratégiai jelentőségét illetően nem is veheti fel a versenyt egyiptomi névadójával, a szúnyogok számát és harciasságát tekintve valószínűleg a Maliţa- és a Merhei tavat összekötő csatorna viszi el a pálmát, ennyi vérszívóval a túra során sehol máshol nem találkoztunk. Fel vagyunk szerelve a bőrre kenhető szúnyogriasztóval és a levegőbe fújható, szabadtéri szúnyogölő spray-jel  is, ám ezek annyit érnek, mint az amulett a géppuskagolyó ellen.

Vendégszeretet deltai módra

Letea tipikus deltai, ukránok lakta település, zömében hagyományos stílusú, kékre festett homlokzatú házakkal, nem ritka a nádtető sem. A régió turisztikai szolgáltatásainak színvonalára jellemző, hogy nem láttunk a faluban egyetlen panziót sem, igaz, nem is kerestünk, inkább a Sidor-csatorna partján vertünk tábort. Éttermet lehet, hogy szintén nem találtunk volna, ha Sandu, aki helybéli halász, s a vízen ismerkedtünk meg vele, el nem kalauzol egy rokonának a nyárikertjébe.

A hangulatos lokált felfedezni nem könnyű, cégére ugyanis nincs, a halételt azonban bőkezűen mérik benne. Kettőnknek megrendeltünk egy első- és egy második fogást, s kaptunk egy tál levest, egy tálon két egész főtt harcsát, egy másikon pedig hat darab férfitenyér méretű sült halat paradicsomos szósszal. Mindezért, aminek a felét tudtuk csak megenni, annyit fizettünk, mint egy banális kétfogásos ebédért egy szerényebb kolozsvári belvárosi vendéglőben.

Mikor arra kértük a háziasszonyt, tenné el nekünk a maradékot másnapra, elképedve nézett ránk, majd közölte, hogy ami tőlünk maradt, azt a kutya kapja, nekünk pedig majd főz frisset. Sandu kedvességét és szolgálatait fél liter szilvapálinkával köszöntük meg. Újsütetű ismerősünkre nem romlott rá a nagy szabadkozások közepette elfogadott ajándék, néhány órával később ugyanis, amikor ismét betértünk hozzá, már merevrészegen, fejjel a küszöbön aludt az udvaron.

Másnap délelőtt, közvetlenül indulás előtt, kénytelenek voltunk leszámolni azzal a téveszmével, hogy a deltai emberek becsületesebbek az átlagnál. Sajnos nem csak egy illúzióval, hanem egy evezővel is szegényebbek lettünk, azt ugyanis valaki elemelte a csónakból. Öröm volt az ürömben, hogy nem lovasította meg mindkettőt (illúziónkat olybá módosítottuk, hogy a Deltában még a tolvajokba is szorult egy kis jóérzés és empátia), így, ha félgőzzel is, de folytathattuk az utunkat Szulina felé.

Már látszottak a távolban a városszéli épületek, amikor bedobtam a törölközőt, jobban mondva a lapátot, s lestoppoltam egy turistákat szállító hajót. Elvontattak a városközpontig, itt is egy fél liter pálinkával fizettünk. Több mint négy nap evezés után megérkeztünk a Duna torkolatához. Okulva a Leteán történtekből, az étterembe megmaradt evezőnkkel a kezemben vonultam be.

Az engedély, ami nincs

Szulinán immár nem a Duna, hanem a tenger partján vertünk sátrat, reggelenként hullámverés és a sirályok ébresztettek. Sosem gondoltam volna, hogy egy madár ennyire változatos, emberszerű hangokat képes kiadni, démoni kacaj éppúgy szerepelt a repertoárjukon, mint felháborodott károgás vagy kényeskedő sipítozás. Tengerparti táborozásunk második reggelén két terepszínű egyenruhás egyén, mint utóbb kiderült, a Duna-delta Nemzeti Park alkalmazottai, közölte velünk, hogy tiltott helyen sátorozunk. Készségesen felajánlottam, hogy átköltözünk a táborozásra kijelölt helyre, ám felvilágosítottak, hogy Szulinán ilyen nincs.

Ellentámadásba mentem át, s felmutattam a Duna-deltai tartózkodásra feljogosító engedélyünket. „Ez nem elég. Sátorozási engedélyük van-e?” – kérdezte gyanakvó pillantással egyikük. Elismertem, hogy nincs, mire a parkőr diadalmasan vágta ki: „Azt gondoltam, mert ilyen engedély nem is létezik”. Megpróbáltam megvilágítani számukra a helyzet abszurd mivoltát, ám azt követően, hogy megtudtam, a bírság mindössze 70 lej, s maradhatunk, ameddig akarunk, készségesen fizettem. Rövidesen már áldottam a gondviselést, amiért ránk küldte a parkőröket, egyikük ugyanis, miután előadtam neki leteai meglopásunk történetét, felajánlotta, hogy kölcsön ad egy lapátot. Másnap már tengerre is szálltunk a kenuval, a hullámokat meglovagolni még a dunai evezésnél is nagyobb élmény volt.

Tiszta India

Mivel nehezen megközelíthető, Szulina nem tartozik a népszerű tengerparti üdülőhelyek közé, indokolatlanul. Tengerpartját a legfinomabb homok borítja, a strandon olyan kevés a turista, hogy néhány nap után a fürdőzők már ismerősként köszöntik egymást. Időnként egyenesen Goában érezheti magát a strandoló, ugyanis a csorda lejár a partra, a tehenek is szívesen hűsölnek a tengervízben.

Egyetlen dolog szól a szulinai strand ellen, a rengeteg szúnyog, igaz, ezek, akárcsak a deltában, csak napnyugtakor aktivizálódnak. Egy alkalmi ismerősünk azt az információt találta az interneten, hogy a száraz nád és tehéntrágya füstje távol tartja a szúnyogokat, amit egy közös tábortűz alkalmával kipróbáltunk. Mi nehezen bírtuk a nád és a trágya füstjét, a szúnyogokat ellenben, úgy tűnt, különösebben nem zavarja.

Szulinán székelt évtizedeken át a Nemzetközi Duna Bizottság, s az akkoriban emelt, a szebb napokra, a kozmopolita jólétre emlékeztető, napjainkban többségükben elhagyatott, omladozó épületek sajátos hangulatot kölcsönöznek a mára provinciális jelentéktelenségbe süllyedt kikötővárosnak. Szulina az Európai Unió legkeletibb városa, ám a miliő inkább levantei, így azon se lepődjön meg túlságosan az oda utazó, ha, mint mi is, azt látja, hogy egymás után két bika fordul ki egy sarok mögül a Duna-parti korzóra és az ott flangáló turistákra ügyet sem vetve, békésen legelészni kezdik az élősövényt. Egy kicsit még Európa, egy kicsit már Kelet.  

 

 

 



HIRDETÉS







Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X