"Édesanyám kivitt engem az erdőbe, és otthagyott"

Aki úgy nőtt fel, hogy a szülei gondoskodtak róla, mellette testvér, tágabb család élt, minden este ugyanarra a párnára hajtotta le a fejét ugyanabban az ágyban, az nem is gondolkodik azon, hogy ez másképp is lehetne. Nyárádszeredai családi otthonokban jártunk.

Van, aki nem tudja, hol vannak a szülei

„Édesanyám kivitt engem és a kistestvérem az erdőbe, és otthagyott. Én három éves voltam, a testvérem egy. Szerencsére ránk találtak és behoztak az erdőből. Most jól vagyunk, van mindenünk, szép ruháink, saját ágyunk, finomakat eszünk” – osztja meg egykori élményeit egy tíz éves forma kisfiú az egyik nyárádszeredai családi otthonban. A pszichológus szerint ő nem emlékezhet erre a korai eseményre, valószínű, hogy neki is mesélték és saját emlékké vált a saját maga által is sokszor elismételt történet.

„Anyukám mellé feküdtem, amikor meghalt, erősen szorítottam, nem akartam felkelni mellőle, úgy kellett kivigyenek” – osztja meg egy másik gyerek az emléket, amit rezzenéstelen arccal mesél, ki tudja hányadszor. Aki elsőre hallja, az viszont nem tudja rezzenéstelenül hallgatni ezt sem.

„Széken nem ültünk, mert nem is volt székünk. Egyszer loptam valahonnan egyet és hazavittem, hogy ráülhessek, de az apám kirántotta alólam, ő akart ráülni. De olyan részeg volt, hogy leesett róla” – harmadik történet, amit félóra leforgása alatt hallok. Alkoholista szülők gyerekei, akik soha, vagy csak nagyon ritkán tisztálkodtak, tiszta ruhát talán soha nem vettek magukra, azt ettek, amit innen-onnan kaptak, találtak, vagy kikotortak a szomszédok szemétkukájából. Mások Spanyolországból jutottak vissza az országba, míg szüleik maradtak, vagy valahol máshol élnek. 

Van, aki nem tudja, hol vannak a szülei, mi történt velük, de a legtöbb gyerek várja a látogatást és örül, ha szólnak: anya, apa áll a kapu előtt. Egy szem cukorka, egy csomag keksz, rágógumi az ajándék, de ennek is mérhetetlenül örülnek, boldogok, hogy meglátogatták őket és még hoztak is valamit.

Három családi típusú házban 38 gyerek él Nyárádszeredában. A látogatáshoz a Maros megyei szociális és gyermekjogvédelmi igazgatóságon kellett engedélyt kérnem, hogy a helyszínen tájékozódhassam. Ehhez ki kellett töltenem egy formanyomtatványt, megindokolnom, hogy miért szeretnék a nyárádszeredai házakba látogatni, melyik nap, mennyi időt szándékozom ott eltölteni, kivel érkezem, mi a látogatásom célja, hol jelenik meg a cikk. A jóváhagyás értelmében két órát tölthetek a helyszínen, beszélgethetek az ottélőkkel, de a kiskorúak arcát nem fényképezhetem.

Húsvéti készülődés a Talentum Alapítvánnyal

„Új néni jött?” – kérdezgetik a Maros megyében lévő, andrásfalvi iskola egyik tantermében a foglalkozásra érkező gyerekek, amikor Kacsó Erika pszichológussal és két munkatársával megérkezünk. A Talentum Alapítvány pszichológusai heti rendszerességgel járnak Nyárádszeredába, hogy az ott élő állami gondozott gyerekekkel, a családi típusú házak lakóival személyiségfejlesztő foglalkozásokat tartsanak. Húsvét előtt tojásfestés a fő tevékenység, tojás, tempera, rizs, zsemlemorzsa, csillámpor, színes papírcsíkok, fonalak kerülnek az asztalra, a gyerekek pedig fantáziájukat szabadon engedve kézműveskednek. Az alapítvány szakemberei mellett a gyerekek nevelői is részt vesznek, irányítanak, oktatnak.

Addig maradnak, amíg önálló életre képesek

Nyárádszeredában két fiú- és egy leányház működik, az egyikben 10, a másikban 8 fiúval, a harmadikban 10 lánnyal. Egy-egy házaspár tölti be az anya és az apa szerepét, gondoskodik a gyerekekről, az óvodáskorúaktól kezdve a huszonévesekig. Házanként egy-egy nevelő segít, napi nyolc órában foglalkozik a gyerekekkel, segít a tanulásban, tartja a kapcsolatot a tanárokkal, pedagógusokkal, osztályfőnökkel, számon tartja a tanulmányi előmenetelt, felügyeli a tanulást, megszervezi a szabadidő-programot, kirándulást, szórakozást és elkíséri a kicsiket a nyári táborokba.

A gyerekek addig élhetnek ott, amíg egyetemre járnak, de még akkor sem kerülnek az utcára, ha befejezték az iskolát, vagy a felsőfokú tanulmányaikat, ugyanis létezik egy szociális háló, egy rendszer, amelyben figyelnek rájuk, segítenek a munkahelykeresésben, lakhatásban, beilleszkedésben.

„Amióta itt vagyok 13 gyerek hagyta el a házat” – meséli Rózsika, aki a 2007 januárjában megnyílt házban az év februárjától dolgozik. „Soha nem gondoltam, hogy gyerekekkel fogok foglalkozni, de most úgy érzem, hogy megtaláltam életem értelmét” – mondja a lányos ház nevelője, hangsúlyozva, hogy ezt a munkát csak szeretettel lehet végezni, sok-sok türelemmel, megértéssel.

Hogyan telik egy nap?

Kívülállóként nehéz elképzelni a tíz gyerekkel való mindennapos foglalkozást. Különböző korú, más-más személyiségű, vérmérsékletű, kisebb-nagyobb traumát átélt kislánnyal napi nyolc órát tölt el Rózsika tanulással, beszélgetéssel, játékkal. Ellenőrzi a napi iskolai feladatokat, a tanulnivalót, segít a leckeírásban, tanulásban.

A munkaideje délben 12-kor kezdődik, a kisebbek érkeznek elsőként haza, velük ebéd, az aznapi események megbeszélése, majd tanulás segítséggel, vagy önállóan. A nagyok három óra körül érkeznek, velük is ebéd, beszélgetés, majd tanulás a sorrend. Nem nehéz a lányokkal, tanulnak, igyekeznek, a jók viszik magukkal a gyengébbeket is, a sikerélmény, a biztatás, a közös öröm sokat segít a haladásban, fejlődésben.

Nem tehetnek róla, hogy állami gondozottak

Fiúkkal könnyebb – vallja Claudia, aki négy éve az egyik fiús házban dolgozik, óvodások, kisiskolások és gimnazisták alkotják a nagy családot, akikkel együtt tanul, vagy szabadidőben együtt biciklizik. Valamennyi gyereknek van kerékpárja, a legkisebbek hajtánnyal indulnak neki egy-egy szép tavaszi délutánon a forgalommentes útnak a kisváros szélén felfedezni a környéket, a természetet. „Szeretni kell őket, elfogadni olyanoknak, amilyenek. Nem tehetnek arról, hogy állami gondozottak lettek” – magyarázza Claudia.

Lejárt a két órás tevékenység, gyönyörű szép, színes tojások kerültek ki a gyerekek keze közül, remélhetőleg el is kelnek a kiállításon, amelyre készültek, hogy az így összegyűlt pénzből kisebb kirándulásra, az állatkertbe vagy a Vikend-telepre mehessenek.

Mennyi idő kell a beilleszkedéshez?

Kacsó Erika pszichológus szerint ez változó, sok mindentől függ, többek közt attól, hogy milyen korú a gyerek, honnan érkezett, milyen körülmények között élt korábban. „Egy évre mindenképpen szükség van” – teszi hozzá.

Tiszta ruha, rendszeres étkezés, jó fizikai körülmények, iskola, odafigyelés, sikerélmény adatik meg a családi típusú házak ifjú lakóinak, a nevelőszülők részéről pedig az is, amire a legnagyobb szüksége van a gyerekeknek: szeretet, meleg, befogadó, családi légkör. 

Kimaradt?